Klió 2007/3.

16. évfolyam

Monte Croce-i Ricoldus: „Liber Peregrinationis” – Kísérlet egy középkori Kelet-kép megrajzolására

 

A középkori Európa tudatában elsősorban a vele érintkező muzulmán világ jelentette a Keletet, és – értelemszerűen – leginkább erre is figyelt, noha a XIII. század második felétől, végétől már Kínáról és Indiáról is rendelkezett némi információval. Az ismert Ebstorfer-féle világtérkép (1250 körül keletkezett) jól tükrözi ezt: ahogyan a közép­korban szokásos volt, a Földközi-tenger hosszában Európa, Ázsia és Afrika T alakban osztja fel a világot. Ázsia, azaz a Kelet jelentette a legnagyobb hányadot. Az Ebstorfer-térképen a Kelet három részre tagoló­dik: a csodás, mesebeli lényekkel teli Távol-Keletre, a keresztény Jeruzsálemre és Indiára, valamint a moszlim Arábiára. A keresztes hadjáratok ellenére, a XIII. századig a tapasztalati tudás a Távol-Keletről nagyon csekély volt. Ez a mítoszokkal, mesebeli elemekkel teli Kelet-kép a XIII. század közepén sokkszerű megrázkódtatást szenvedett. A Nyugat számára teljesen ismeretlen népként jelentek meg a mongolok, akik 1241-ben Liegnitznél legyőzték a lengyel–német, a Sajó-folyónál pedig a magyar seregeket. A mongolok nem csodás teremtmények voltak, hanem hús-vér emberek, akikről többféle elképze­lés is született. Voltak, kik a legendás papkirály, János népének tartották őket, mások a végítélet, Góg és Magóg seregét látták bennük. A latin kereszténység eddigi világképe tehát korrekcióra szorult.

Még a XIII. század elején Burchard jeruzsálemi zarándok arról tudósított, hogy a keleti keresztények együttesen harmincszor erősebbek lennének a muzulmánoknál. Némileg realisztikusabb számot adott meg Nikolaus alexandriai pátriarcha 1223-ban III. Honoriushoz írott levelében: ő az adófizető keresztények számát a moszlim Egyiptomban százezer főre becsülte. Burchard zarándok írásához képes néhány évvel később Raimundus Lullus a következőkről számolt be: „Hét éve, hogy a tatárok a hegyek közül előtörtek; több és nagyobb a hatalmuk ezen a világon, mint a szaracénoknak és a keresztényeknek együttesen (...) A keresztények oly kevesen vannak, a hitetlenek pedig oly sokan.” Ő már a pogányok közé sorolta a tatárokat (mongolokat). Az Európát sújtó tatárjárás okozta bizonytalanság következtében a XIII. század közepétől szervezettebb és rendszeresebb ismeretszerzés kezdődött a Keletről. A pápák és a királyok követeket küldtek a különböző keleti uralkodókhoz, kereskedők kezdtek a távolabbi keleti területekre utazni, és a század első harmadában alakult koldulórendek misszionárius szándékoktól vezérelve szintén érdeklődni kezdtek Ázsia távoli területei iránt. A legjobban képzett, teológiában leginkább járatos testvéreket küldték a messzi Keletre, hogy megakadályozzák a nagy hatalmú mongolok iszlám hitre térését, és a tatárok európai látókörben történő megjelenését a keresztény világ javára használják ki. Az 1240-es évek eleji mongol inváziót követő 40–50 évben a távoli Keletről alkotott kép az új ismeretek és tapasztalatok révén alapvetően megvál­tozott. Jóval differenciáltabb kép kezdett kialakulni Ázsia messzi területeiről, amelyben jelentősen lecsökkent a mesebeli és mitologikus elemek aránya. Ennek a Távol-Keletről alkotott új képnek és ismeretnek jó példája egy domonkos rendi szerzetes, a Monte Croce-i Ricoldus úti beszámolója, a „Liber Peregrinationis”’.

A firenzei születésű Ricoldus (1243–1320) különböző európai egyetemeken tanult, majd a domonkos rendbe történő belépése után, többek között Aquinói Tamással együtt, prédikátorként Rómában tevékenykedett. 1285-ben rendje misszionáriusként Keletre küldte. A Szentföldre utazott, majd onnan a török területeken és Perzsián keresztül Ázsia belsejébe. Látta a mongol nagybirodalmat, végül tíz évig Bagdadban élt, majd 1300-ban visszatért szülővárosába, Firenzébe, ahol papírra vetette úti élményeit. Mivel a Kelet számos vidékén megfordult, össze tudta azokat hasonlítani. Ahhoz, hogy térítő tevékeny­séget tudjon folytatni, igyekezett megtanulni a helyi népek nyelveit is, így ismeretei megalapozottak voltak. A „Liber Peregri­natio­nis” című munkája azonban a „Contra legem Sarracenorum” és a „Libellus ad nationes orientales” műveivel ellentétben kevésbé ismert, de kultúr­történeti szempontból jóval értékesebb. Ricoldus időrendben írta le élményeit, ezért helyenként úti napló jellege van. Négy különböző részre lehet osztani annak alapján, hogy a szerző milyen nézőpontból viszonyul környezetéhez. Szentföldi útjáról kegyes zarándokként ír, a török és tatár területekről kíváncsi utazóként, a keleti keresztények körében tudós katolikus misszionáriusként, a moszlimoknál pedig teoretikus skolasztikusként. Az úti beszámoló első része, amelyben Ricoldus a Szentföldön keresztül történő utazásáról tudósított, a középkori zarándokleírások mintáját követte. Nem személyes élményeit örökítette meg, hanem egy keresztény zarándoklat vallásos élményét, egy olyan emberét, aki bibliai helyeken fordult meg. Kevés tapasztalati, szubjektív információt tartalmaz, a zarándokok és a klerikus olvasók elvárásainak megfelelő toposzok köszönnek vissza. Kizárólag a keresztények szent helyeiről tett említést, melyekhez idézte a Biblia rájuk vonatkozó történeteit. A Szentföldről nem idegen élményeket nyújtó területként írt, így semmilyen hétköznapi érdekességről, újdonságról nem szólt. A Szentföldet és a keresztes államokat maga mögött hagyva teljesen más hangvételűvé válik a beszámoló, amikor Ricoldus rácsodálkozott az ismeretlen vidékekre, emberekre, veszedel­mekre, kultúrákra. Török népekről, perzsákról, kurdokról és mongo­lokról emlékezett meg. Meglepően gyakran szólt az idegen kultúrákban a nők helyzetéről, és az európai értelemben vett „női attitűd” teljes hiányára figyelt fel, ahol a nők éppúgy lovagolnak vagy tevegelnek, mint a férfiak. Úgy tapasztalta, hogy a barbárok között a nők kegyetlensége felülmúlta a férfiakét. A mongoloknál érdem, férfiúi virtus az iszákosság, a lopás és rablás pedig különleges ravaszság jele. A távoli barbárok kegyetlenségének toposzát azonban konkrétu­mok­kal már nem támasztotta alá Ricoldus. Ugyanakkor a „jó pogány” képe is megrajzolódik az úti beszámolóban, amikor a kurdok vendég­szeretetét és segítőkészségét ecseteli. A „Liber Peregrinationis”-ban a törökök, kurdok, mongolok elsődlegesen nem a keresztény hit ellen­ségeiként jelentek meg, hanem egy ismeretlen, idegen világ népeiként. A beszámoló harmadik része a keleti keresztényekről tudósít, ahol a szerző misszionáriusként lépett fel, ezért itt a teológiai értekezések és érvelé­sek kaptak hangsúlyos szerepet. Ezeket a keresztényeket – jóllehet nem ismerték a római katolikus hitet – Ricoldus nem tekintette idegennek, még akkor sem, ha másképpen öltözködtek, más szokásaik voltak, mint az európaiaknak. Leginkább a jakobitákkal és nesztori­ánusokkal folytatott nyilvános vitáiról számolt be, de azzal a válasszal adós maradt, hogy azok hogyan tekintettek a római hitvallásra. A mű utolsó része a domonkos misszió tényleges célterületéről, a szaracé­nokról szól. Gondolatilag két nagyobb egységre oszlik: először felso­rolja a szaracénok hét jó tulajdonságát, amit azután szembe állít a Korán, azaz az iszlám hit hat gonoszságával. Ricoldus műve itt inkább egyfajta teológiai traktátus, mintsem úti beszámoló. Ez a rész tartal­mában már fő művét, a „Contra legem Sarracenorum”-ot előlegezi. Elismerően szólt az arabok vallásosságáról és jogtiszteletéről, egysze­rűségéről és vendégszeretetéről, ugyanakkor az iszlám törvények­ről és tanításokról elítélően írt. A bagdadi Korán-iskolában ő maga is tanul­má­nyozta a moszlim hitet, de az a legkisebb mértékben sem ingatta meg katolikus meggyőződését. Az arab világ leírásakor az iszlám vallás kérdései kerültek az első helyre, a szokások, kulturális sajátosságok, amelyekre a mongolok, törökök vagy perzsák esetében felfigyelt, háttérbe szorultak. Míg Ázsia pogány népei idegenként tűntek fel számára, addig a szaracénok már nem, hiszen azok már régóta az európai kultúra látókörébe kerültek, az ismert világ részét képezték, igaz, ellenséges részét. A távol-keleti pogányok idegenek voltak, míg az arabok – alapvetően vallási hovatartozásuk miatt – mások. Ebben a földrajzi környezet is szerepet játszott, hiszen az arab világgal Európa gazdasági és katonai téren egyaránt már régen kapcsolatba került. Emiatt a domonkos rendi szerzetes számára a vallási hovatartozás jelentette a döntő különbséget.

A skolasztika azon próbálkozása, hogy valamelyest megismerje és rendszerezze az idegen vallásokat, mutatja, milyen mértékben határozta meg a vallási hovatartozás a külső viszonyulásokat. A teológusok, mint például Aquinói Tamás, vagy Roger Bacon egyfajta rangsort igyekeztek felállítani a vallások között. A sor legvégére a pogányok (pagani) kerültek, akik sem istent, sem törvényt nem ismertek. Előttük álltak a bálványimádók és képtisztelők (ydolatri). A tatárok vallása (secta tartarica) már ezeknél is jobb, mert egyetlen teremtő istent fogadtak el. Legelöl a sorban a három nagy monoteista, isteni kinyilatkoztatást tartalmazó szent könyvvel rendelkező vallás állt, természetesen a kereszténységtől számított távolság sorrendjében: az iszlám, a zsidó és a kereszténység. Missziós kézikönyvében, a „Libellus ad natones orientales”-ben ez a szemlélet jelenik meg Ricoldusnál is. A római katolikus hittől kiindulva, attól egyre jobban távolodva a követ­kező sorrendet állította fel: katolikusok, nesztoriánusok, jakobiták, zsidók, szaracénok (muzulmánok), tatárok, pogányok (azaz politeisták). Megállapítása szerint minél közelebb volt egy vallás a katolikushoz, annál nehezebb volt ott missziós tevékenységet folytatni. Minél távolabb volt egy terület és nép a katolikus hittől, annál idegenebbnek tűnt. Az idegenszerűséggel kapcsolatos megítélés alapját, legfőbb kritériumát tehát a vallás képezte.

 

Juliane Schiel: Der „Liber Peregrinationis” des  Ricoldus von Monte Croce.Versuch einer mittelalterlichen Orienttopografie (Ricoldus von Monte Croce „Liber Peregrinationis”-a. Kísérlet egy középkori Kelet-kép megrajzolására). In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft 55. évf. (2007) 1. szám, 5–17.

 

Pósán László