Klió 2008/2.

17. évfolyam

Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa történetéből

Az orosz liberalizmus történetének vitás kérdései

a legújabb oroszországi irodalomban

V. V. Selohajev az utóbbi évtized oroszországi liberalizmus-kutatásával

kapcsolatban három tényezőt emel ki: a fiatalabb tudósgeneráció tevékenységét,

az új társadalmi szervezetek rendezvényeit és kiadványait, és végül

a tanulmányozott témakörök bővülését. Az új intézmények közül különösen

fontos a Liberális Misszió Alap, a Társadalmi Gondolkodás Intézete és

a Szociális és Nemzeti Problémák Oroszországi Független Intézete 1998

és 2006 közötti tevékenysége. A szerző részletesen taglalja a liberalizmus

fogalmának definíciós problémáit. B. G. Kapusztyin a klasszikus nyugati

liberalizmust vizsgáló írásában a konkrét történeti és szociokulturális kontextusba

való be illesztést, a fejlődési dinamika és a nemzeti sajátosságok

kiemelését hiányolja. Szerinte nem lehet „egységes liberalizmusról” beszélni,

hanem csak a liberalizmusok családjáról. A liberalizmus így formálódó

elmélet, és a társadalmi-politikai élet problémáinak megoldási folyamata.

Fontos a liberális koncepció triásza (a személyiség, a társadalom és az állam)

és a négy „integráló szimbólum” (az individualizmus, az egalitarizmus,

az univerzalizmus és a társadalmi és politikai intézmények tökéletesítése).

Az utóbbiakkal lehet elhatárolni a liberalizmust a korszerűtlen és a modern

(konzervatív és szocialista) konkurens eszméktől. Az oroszországi liberalizmus

meghatározásakor is lényeges az egyén szabadságának, állampolgári

jogainak és a társadalom és az állam kapcsolatainak figyelembe vétele.

Oroszország utolérő típusú fejlődése miatt az ottani liberalizmust nem le-

het klasszikusként és annak módosulásaiként értelmezni. Egy-egy társadalmi

csoport a körülményektől függően lett liberális. V. O. Volobujev ezzel kapcsolatban

a kezdeményező kisebbség szerepfunkcióit hangsúlyozza. Mind a

nemesség, mind a polgárság, mind az értelmiség esetében csak kis részük

je lenítette meg a liberális értékeket, és cselekedett azok alapján. A régi és az

új liberalizmus fogalmának használata módszertanilag lehetővé teszi az adott

jelenség fejlődési dinamikájának bemutatását. Míg Nyugat-Európában a liberalizmus

evolúciós, addig Oroszországban „ugrásos” módon fejlődött.

Az egyik legvitatottabb kérdés a legújabb orosz historiográfiában a hazai

liberalizmus fejlődésének szakaszolása. L. T. Novikova és I. N. Szizemszkaja

három periódust (a XVIII. századtól az 1850–70-es évekig, onnantól az

l890-es esztendőkig és végül azt követően) különböztet meg. Egyes kutatók

az orosz liberalizmus klasszikus formáját a XIX. század közepétől, míg

mások a XIX–XX. század fordulójától eredeztetik. Selohajev kifejti, hogy

legcélszerűbb két minőségileg eltérő szakaszt (II. Katalin reformjaitól a jobbágyság

el törléséig és az 1860–70-es évek reformjaiig, majd azután 1911

októberéig) elkülöníteni. Ezeken vörös fonálként húzódik végig az egyéni

szabadság, a polgári társadalom és a jogállam kiformálásának eszméje. A

szerző különösen innovatívnak ítéli N. V. Mihajlovnak, és D. V. Tyimofejevnek

a XVIII. század végére és a XIX. század elejére vonatkozó, az akkori

liberalizmust a korabeli szociokulturális közegbe helyező és a nyugat-európai

eszmék ellentmondásos adaptálását bemutató kutatásait. Tovább kellett

azonban gondolni a nagy reformok előtti liberalizmus elméleti-módszertani

és historiográfiai témaköreit, és velük kapcsolatban a korabeli orosz

modernizáció lényegét. Az utóbbi ellentmondásosság (egyfelől mobilizáló,

másrészt „felülről ellenőrzött”, a hagyományokat is megőrző jellege) akadályozta,

hogy az országban a liberalizmust befogadó és terjesztő közeg

jöjjön létre. Így kedvezőtlenek voltak a feltételek az orosz nemzeti liberalizmus

„alulról történő” kiformálódásához, aminek mechanizmusait a kutatók

napjainkig nem vizsgálták elég körültekintően és alaposan a szerző szerint.

Az orosz liberalizmus kialakulásának elején a nyugat-európai átvételek

szelektív és szituatív jellegűek voltak, és csak a XIX. század közepétől

kezdődtek elméleti viták az ország sorsáról. Ráadásul a nemesi liberálisoknak

úgy kellett „megtisztítani az abszolutizmust”, hogy az ne okozzon

megráz kódtatásokat. A szilárd társadalmi bázis hiánya miatt, mint arra Sz.

Sz. Szekirinszkij, I. D. Oszipov, T. A. Filippova rámutatnak, a liberális nemesi

kisebbség a főhatalomra apellált, és a „liberális-konzervatív szintézis

érdekében” kurzusváltáskor módosította taktikáját. A jobbágyfelszabadítás

előtti szakasz végén az orosz liberalizmus tematikája alkotmányos, jogi,

nemzeti és vallási kérdésekkel bővült, azaz magasabb, produktívabb szintet

ért el, amivel hozzájárult a szellemi élet színvonalának emelkedéséhez.

Noha a változásokat „felülről”, a felvilágosult cároktól és hivatalnokoktól

remélték, mégis ekkor kezdtek kialakulni az önálló társadalmi elmélettel

rendelkező orosz liberalizmus kontúrjai.

Az oroszországi liberalizmus második szakaszát a kutatók jobban tanulmányozták.

Az 1660–70-es évek reformjai után modernizációs típusváltás

zajlott le, a liberálisok célja a polgári társadalom és a jogállam kiformálása

lett. Az új kezdeményező kisebbség a zemsztvo és a városi önkormányzatokban

a vidéki nemesek egy részével a cárizmus ellenzékét alkotta. Képviselői

úgy vélték, hogy a „helyi magból kinő majd” az alkotmány, a politikai szabadságjogok

és a polgári közigazgatás. Ezen új generáció szélesebb körű

jo gokat akart elérni, gazdasági és szociális kérdéseket is felvetett, és ekkor

lett a liberális tematika része a polgári demokrácia. Noha mögötte megfelelő

intézményi háttér állt (pl. társaságaik és saját sajtójuk volt), hangjuk nem

jutott el a tömegekhez.

Selohajev hangsúlyozza, hogy az 1890-es évek derekától megjelenő új

típusú orosz liberalizmus megfelelt a korabeli nyugat-európainak. Magas

nyugati műveltségű képviselőik megalkották az oroszországi társadalmi

átalakulás önálló politikai filozófián nyugvó elméleti modelljét. A szerző

rámutat arra is, hogy ez a liberalizmus nem lett monolit, hanem végig

differenciált és fragmentált maradt. Jobbszárnyán a zemsztvoliberálisok,

baloldalán pedig az értelmiségi kezdeményező kisebbség állt. Az utóbbiak

nem elégedtek meg a felülről végrehajtott reformokkal, hanem kidolgozták

saját racionális és radikálisan demokratikus átalakítási modelljük teóriáját,

programját és politikai taktikáját, amit, ha sikerül végrehajtani, akkor

megváltozik az ország államrendszere. Selohajev rámutat arra, hogy a jövő

Oroszország modellje távol állt a valóságtól. A liberalizmus vereségét a

XX. század eleji mély válságok, a tervekkel nem adekvát társadalmi közeg,

a patriarchális tömegtudat és az elmaradott politikai kultúra okozta. Mindenesetre

leszögezhető, hogy az új liberalizmus megjelenésével befejeződött

az orosz liberalizmus közel két évszázados kiformálódása.

Az utóbbi évtizedben az orosz ku1tatók intenzíven foglalkoztak a liberális

protopártok és pártok kialakulásának kérdéseivel. Selohajev többek

között utal K. A. Szolovjov, V. Ju. Kanyiscsev, N. I. Kanyiscseva és D. V.

Aronov írásaira. Az 1905–7-es forradalomtól a polgárháborúig, illetve az

emigrációig ter jedő időszakot átfogó szakirodalomban azonban nem találunk

egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy miért nem jött létre egységes

oroszországi liberális párt. Selohajev rámutat, hogy a kadétokon kívül más

liberális irányzatoknak is volt saját ideológiájuk, programjuk és szervezeti

elképzelésük, de ezek eltérései miatt nem jutottak megegyezésre. Így a XX.

század eleji permanens válságkor sem alakult ki egységes liberális harci

front a politikai szélsőjobb és szélsőbal ellen. Új, kutatandó kérdéskörként

vetődik fel a XX. század kezdetén az oroszországi liberalizmusban megjelenő

centrizmus és nemzeti elem. A kadétok először széleskörű autonómia

alapján hajlottak a nem orosz értelmiségi csoportokkal való megegyezésre,

a vehovisták viszont félve az orosz liberalizmus meggyengülésétől és a

birodalom szétesésétől, nemzeti liberális pártban és „liberális forradalom”

létrehozásában gondolkodtak. Miután az utóbbi elképzeléseket a társadalmi

mozgalmak kozmopolita értelmiségi többsége ellenezte, a vehovistáknak

nem sikerült széles patrióta liberális oppozíciót és hatékony nemzeti liberális

pártot kialakítani. Selohajev azonban hangsúlyozza, hogy az oroszországi

nemzetek és nemzetiségek liberalizmusát tovább kell kutatni.

A posztszovjet paradigmaváltás kapcsán az orosz történészek előtt

újszerűen jelenik meg a liberalizmus és a demokrácia viszonya. A szerző

az említett Szizemszkaja mellett pl. Sz. I. Glusakova művét idézi. Az új

felfogás szerint a liberálisok az orosz társadalomelméletben és mozgalomban

a demokratikus hagyományokat folytatták. Reformjaik révén polgári

társadalmat, jogállamot és szélesebb körű állampolgári jogokat kívántak

elérni. Selohajev szerint az újabb orosz historiográfiában nem egyértelmű

a liberalizmus és a szocializmus viszonyának megítélése. Az új orosz liberalizmus

képviselői kiemelik a genetikus rokonságot az orosz és a nyugat-európai

demokratikus és szocialista hagyományok között, és nem tagadják

a politikai forradalom és a radikális társadalmi reformok lehetőségét sem.

A szerző szerint az új orosz liberalizmusban bizonyos fokban szintetizálódtak

a liberális, demokratikus, és szocialista eszmék, sőt, bizonyos csoportok

között konkrét kapcsolatok is voltak. Az új liberalizmus teoretikusai elvben

és történeti távlatban nem tagadták a szocialista ideálok megvalósíthatóságát,

ugyanakkor kategorikusan ellenezték az erőszakos forradalmat és a

proletárdiktatúrát. Selohajev hangsúlyozza, hogy a publicisztikában fellelhető,

a konzervativizmus előnyeit kiemelő és a liberálisokat az ország XX.

század eleji drámájának bűnöseiként interpretáló állításoknak nincs tudományos

alapja.

A szerző összegzésében megállapítja, hogy korunk orosz történetírásában

a liberalizmus formálódó, bonyolult szociokulturális jelenségként tárul

elénk, genezisének és fejlődésének hosszú folyamatát pedig a változó

történeti körülményeket figyelembe véve elemzik a kutatók. Ez a komplex

megközelítés pozitívumokat eredményez nemcsak a liberalizmus, hanem

az oroszországi társadalmi gondolkodás és mozgalom története tanulmányozásában

is.

V. V. Selohajev: Diszkusszionnije problemi isztorii russzkovo liberalizma v novejsej

otyecsesztvennoj lityerature (Az orosz liberalizmus történe tének vitás kérdései a legújabb

oroszországi irodalomban). Voproszi Isztorii. 2007. 5. 3–16. o.

Kurunczi Jenő