Klió 2008/2.

17. évfolyam

Ókor

Női sorsok Trójától Bizáncig

Elke Hartmann, a berlini Humboldt Egyetem ókortörténeti professzora, 16

fejezetben mutatja be a görög és római nők életét a Kr. e. VIII. századtól

a Kr. u. VI. század közepéig, vagyis, ellentétben a könyv alcímével, nem

Sapphóval, hanem az Ílias világával kezdi munkáját. A legtöbb fejezet megnevez

egy-egy központi, jelképesnek tekintett nőalakot (pl. Sapphó, Médeia,

II. Arsinoé, Lucretia, Clodia Metelli, Messalina, Theodóra császárné),

ez azonban kissé félrevezető, mivel nem híres asszonyok portréit, hanem

egy kronológiai sorrendbe helyezett, problémacentrikus áttekintést kapunk.

Az első fejezet az archaikus kori női erényeket mutatja be, és a nemek közötti

kommunikációt az eposzokban. A második, Sapphó köré szervezve,

de túlmutatva rajta, a lánynevelésre koncentrál, érintve a leszbikus szerelem

problematikáját is. A harmadik fejezet a spártai nők világába enged

bepillantást. A szerző a spártai asszonyoknak a görög világban szokatlanul

nagy gazdasági befolyását a lányok örökösödési jogára vezeti vissza, amely

oda vezetett, hogy Aristotelés korára a földek 40 százaléka a nők kezére

került (Politika 1270a). Attól tartok, Hartmann itt valamit félreért. A nők

akkor is maguk feleltek a családi birtok megműveléséért, ha az a férjüké

volt, hiszen a férj gyakran volt távol a különböző háborúk miatt, a kivételes

vagyoni koncentráció viszont csak Kr. e. 401 után, az Epitadeus-reform

következtében alakult ki. Rendkívül fontos a negyedik fejezet, amely az

athéni nők kultuszban betöltött szerepét tekinti át. A polis kultuszközösség

volt, és a nők által gyakorolt termékenységi kultuszok a közösség fennmaradását

szolgálták. Nemcsak a nagy, közös kultuszcselekményekben, mint

a Panathénaia, találunk női résztvevőket, hanem speciálisan női kultuszok

is léteztek, mint pl. a brauróni Artemis-kultusz (ahol a lányok neveletlen

„medvéből“ jól nevelt asszonnyá cseperedtek) és a három napos Thesmophoria,

amelyről a férfiak ki voltak zárva. Az ötödik fejezetben az athéni

házassági szokásokat, valamint a polgári családok belső munkamegosztását

ismerjük meg nagyrészt Xenophón alapján, de bepillanthatunk a bíróság

elé állított nők problámáiba is. Őket általában egy tekintélyes férfi család-

tagjuk képviselte a bíróság előtt, de ha ilyennel nem rendelkeztek, maguk

is védhették ügyüket. Hartmann a Médeia elemzéséből azt a következtetést

vonja le, hogy nem helyes a tragédiák nőalakjai és a Kr. e. V. századi nők

helyzete között túl nagy különbséget feltételezni azon az alapon, hogy a

tragédiák világa valami ősi állapotot ábrázol (6. fejezet). A tragédiák proble-

matikája sokkal inkább szerzőjük korának feszültségeit tükrözi. A hetedik

fejezet a polgárjoggal nem rendelkező nők (rabszolgák, hetairák, ágyasok)

athéni világába enged bepillantani. Felhívja rá a figyelmet, hogy a kultuszok

egy részébe (pl. Anthestéria) a rabszolganőket is bevonták. Ugyanakkor

a rabnők vágyálma, a felszabadítás és ágyassá válás többnyire csak

ideig-óráig hozhatott számukra felemelkedést. A megúnt ágyasok ugyanis

gyakran bordélyba kerültek, és az ezzel való fenyegetettség alig jelentett

kisebb kényszert magánál a rabszolgaságnál. A 8. fejezet főhőse, II. Arsinoé

II. Ptolemaios Philadelphos nővére és egyben felesége, akit a források

egy része Isisként vagy Héraként istenít, más része viszont kíméletlen, hataloméhes

asszonyként állít be, aki még attól sem rettent vissza, hogy rákényszerítse

saját öccsét a természetellenes házasságra. Hartmann felhívja

rá a figyelmet, hogy helyesebb ezt a házasságot a Ptolemaiosok házassági

politikájának kontextusában vizsgálni, márpedig a hatalomhoz való ragaszkodás

a későbbiekben több Ptolemaiost is arra vezetett, hogy testvérházasságot

kössön (II., IV., VI., VIII., IX., XII., XIII.?, XIV.). Csakhogy annak

is van veszélye, ha leszámolunk az olyan történelmi közhelyekkel, amelyek

fényében eddig Arsinoét szemléltük: kiderül, hogy ezeken túl más adatokkal

valójában nem rendelkezünk, vagyis a torzképet nem tudjuk egy másik,

helyesebb képpel felváltani.

A 9. fejezettől kezdve a római portrék sorakoznak. Az első egy legendás

nőalaké, Lucretiáé, akit Tarquinius Superbus fia megerőszakolt, és az

asszony öngyilkossága által vetett hullámok magát a királyságot is elsodorták.

Az asszonyi hűség Hartmann szerint azért lehetett a köztársaság egyik

alapja, mert ha a hadjáraton lévő férfiak nem bízhattak volna feleségük

erényében, az állam léte került volna veszélybe. A 10. fejezet szintén a női

önmegtartóztatásról, annak szakrális formájáról ír, főhősei pedig a vestaszűzek.

Velük állítja szembe a Bacchus-kultusz zabolátlan nőalakjait, akik

egy adott pillanatban kis híján szétfeszítették a magistratusok által irányított

római kultusz kereteit. A vizsgálat felhívja a figyelmet a nők meghatározó,

és semmiképpen sem alárendelt szerepére a római kultuszokban. A

11. fejezet a római házassági szokásokat mutatja be a római köztársaság

utolsó évszázadában. Az esettanulmányok, különösen ifj. Cato házasságai,

még a mai olvasót is elképeszthetik (pl. hogyan adja „kölcsön” a negyedik

gyermekével viselős feleségét, Marciát politikai okokból Hortensiusnak,

majd az ő halála után hogyan veszi el újra a közben tehetőssé vált özvegyet).

Cicero házasságai is egészen más képet mutatnak a szónokról, mint

amit híres beszédei. A házasság a politikai kapcsolatrendszer eszköze volt,

mégis megjelenhetett keretei között az igazi szerelem (pl. Júlia szerelme

Pompeius iránt). A 12. fejezet Clodia Metelli elrettentő példáján keresztül

a politikába keveredett nőket mutatja be a köztársaságkorban, a 13. fejezet

rossz hírű Messalinája pedig a császárkor kezdetén. A 14. fejezet a mártírrá

lett, később pedig szentként tisztelt nőknek állít emléket, hangsúlyozva,

hogy hagiographikus és egyes eretnek irányzatokkal polemizáló forrásaink

nem teszik lehetővé, hogy a keresztény közösségek, és azon belül a nők

mindennapi életét megismerjük. A 15. fejezet főhőse a Prokopios Titkos

története által egyszerűen prostituáltként ábrázolt császárné, Justinianus felesége.

Hartmann szerint egy császárné két módon befolyásolhatta a trónutódlást:

vagy szült egy törvényes örököst, vagy túlélte férjét, és hozzáment

annak utódjához. Theodóra nem szült örököst, és férjénél 17 évvel korábban

halt meg. Jelenleg ismert portréját Prokopios gyűlölete határozza meg

számunkra, amely magát Justinianust sem kímélte. Hartmann mindenesetre

hozzáteszi, hogy a keresztény császárnéknak volt még egy mozgásterük:

templomok és kolostorok alapítása, támogatása, amelyen keresztül nagyban

befolyásolhatták férjük egyházpolitikai döntéseit.

A könyv utolsó fejezete egy túl rövid, mindössze hét oldalas kutatástörténeti

összefoglalás. A kifejezetten nőkkel foglalkozó szakirodalom kezdete

Giovanni Boccaccio munkája a híres asszonyokról. Ez a szemlélet a XIX.

századig uralta a probléma megközelítését, bár még a XX. században is

születtek olyan munkák (pl. Ernst Kornemann tollából), amelyek kizárólag

a híres, de talán még inkább a hírhedt személyiségekre koncentráltak, akik

egy hasonlóan híres férfi oldalán befolyásolták többé-kevésbé a történelmet.

A XIX. század végén azonban megjelent egy jog-, illetve kultúrtörténeti

irányzat, amely különösen a család-, házasság- és örökösödési jog

fejezeteiben helyezett nagyobb súlyt a nők helyzetének bemutatására. Ez

azonban kiszakította a nőket a történelmi kontextusból, és mesterségesen

szétválasztotta egymástól a férfiak és nők világát, amely ennyire és ilyen

formában soha nem vált el egymástól. A nőtörténet kialakulásának fordulópontját

Sarah B. Pomeroy Goddesses, Whores, Wives, and Slaves című

könyvének 1975-ös megjelenése jelentette. A némileg feminista munka a

nők társadalmi, gazdasági és jogi kirekesztettségét és elnyomását hangsúlyozta

a történelemben, megalapozva az emancipáció jogos követelését.

Ugyanakkor termékenyítőleg hatott a kutatásra, mivel láthatóvá tette az ed-

dig rejtőzködő női rétegeket a rabszolgáktól a prostituáltakig, és újraértelmezte

a klasszikus forrásokat az új szempont szerint, miszerint azok szükségszerűen

mindig a férfi nézőpontja alapján íródtak. Az orvostörténeti,

vallástörténeti és régészeti források elemzése pedig olyan, közvetlenül nők

által hagyott nyomokat derített fel, amelyeket nem befolyásolt a másik nem.

Az 1980-as években jelentkezett gender studies inkább azt hangsúlyozta,

hogy a gender alapvetően kultúrálisan, és nem biológiailag meghatározott

karakter. A nemek közötti munkamegosztás történelmileg változó. A férfi

nézőpontja elveszíti „általános emberi“ funkcióját. A történelemnek nemcsak

egyes fejezeteit kell átdolgozni, hanem az egészet, megtalálva benne a

nőnek a férfihez hasonlóan meghatározó szerepét. Ezzel a „jogfosztott nő“

történelmi mítosza is elveszíti létjogosultságát.

A könyv nagy erénye, hogy közel másfél évezreden keresztül, alapos

forrásismerettel mutatja be a nők olykor rejtőzködő világát, legnagyobb

– de a szerző által vállalt – hibája viszont az, hogy ezt elsősorban irodalmi,

történetírói források felhasználásával teszi, és a régészeti/tárgyi emlékek

csak a jól megválogatott (és bőségesen kommentált) illusztrációk formájában

jelennek meg. A szöveg olvasmányos, de a 46 oldalas jegyzetanyag és

a 16 oldalas szakirodalom-jegyzék (a név- és tárgymutatókkal együtt) alkalmassá

teszi a könyvet arra, hogy egyetemisták és a kérdéskörrel most ismerkedő

szakemberek számára további kutatásaikhoz korrekt kiindulóponként

szolgáljon.

Elke Hartmann: Frauen in der Antike. Weibliche Lebenswelten von Sappho bis Theodora(Ókori nők.

A női élet világa Sapphótól Theodóráig). Verlag C. H. Beck, München, 2007. 278 old. 14 fekete-fehér képpel.

Németh György