Klió 2008/3.
17. évfolyam
HISTORIOGRÁFIA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET
Meinecke emigráns tanítványai
A
következőkben ismertetendő cikk alapjában véve egy dokumentum-kötet
kísérő/értelmező
tanulmánya. A 2006-ban kiadott terjedelmes könyv a
huszadik
század legnagyobb (és általában is Ranke mellett legtöbbet emlegetett)
német
történészének, a német történetírás Altmeisterének, Friedrich
Meineckének
az egykori tanítványaival folytatott levelezését tartalmazza.
E
tanítványok közös jellemzője, hogy – zsidó származásuk miatt – a hitleri
hatalomátvételt
követően amerikai emigrációba kényszerültek. A levelezés
kiadója,
egyúttal jelen tanulmány szerzője számos érdekes kérdést vet fel az
emigráció
kapcsán. Például azt, hogy mennyire sikerült beilleszkedniük az
emigránsoknak
az amerikai egyetemi/akadémiai, tudományos életbe, mennyiben
sikerült
folytatniuk a korábban Meineckénél elsajátított eszmetörténeti,
a
rankei örökségre jelentős mértékben építő hagyományokat, hogyan
igyekeztek
részt venni a háború utáni új német identitás megteremtésében
(amely
immár nem nélkülözhette az amerikai demokratikus tradíciókat),
stb.
A tanulmány írója (maga is a Ranke-Meinecke hagyományon nevelkedett
nagy
Gerhard Ritter leszármazottja) alapvetően négy kiemelkedő történész
köré
építi mondanivalóját, nevezetesen Hajo Holborn, Felix Gilbert,
Dietrich
Gerhard, Hans Rosenberg levelezését, illetve életművét elemzi
behatóbban.
Időnként látókörébe kerülnek például Leonard Krieger, Hans
Rothfels,
Arno Mayer, Theodor Hamerow, Gerhard Masur és más történészek
is,
ők azonban – bár számos vonatkozásban szintén az eszmetörténeti
tradíció
örökösei voltak – talán nem számítanak par excellence Meinecke-
tanítványoknak.
A
tanulmány döntő részében az említett négy historikus pályaképét kapjuk,
nagyjából
azonos szempontok szerint rekonstruálva a Meineckénél történő
pályakezdést
és indíttatást (ami persze nagymértékben meghatározta
az
életművek kiindulópontját képező doktori disszertációknak akár már a
témáit
is), a jelzett amerikai váltás körülményeit, az 1945 utáni „Stunde
Null”
lereagálását, majd a háború utáni, egyeseknél a nyolcvanas, sőt kilencvenes
évekig
tartó további pályafutást.
Hajo
Holborn esetében például különösen fontosnak tartja a szerző,
hogy
1941-ben Lovejoy és Perry Miller mellett meghatározó szerepet játszott
a
Journal of the History of Ideas című folyóirat megalapításában. Ez
máig
is az amerikai (és egyetemes) eszmetörténeti kutatások egyik legjelentősebb
orgánuma.
A Meinecke tanítványoknak ennek megfelelően egyik
legnagyobb
érdeme az volt (bár nem kívánom megelőlegezni a tanulmány
végső
summáját), hogy az Egyesült Államokban meghonosították ezt a stúdiumot
(amelynek
persze ott is voltak előzményei), s így végeredményben
olyan
nagy törést nem okozott pályafutásukban, történeti kutatásaikban
és
orientációjukban az emigráció. Holborn esetében még arra mutat rá a
szerző,
hogy Amerikában kiemelkedő művei születtek például az amerikai
diplomáciatörténet
különböző problémáiról, amiben viszont a nevezetes
„Primat
der Aussenpolitik” szempontjai (tehát úgyszintén rankei-meineckei
indíttatások)
köszönnek vissza. A háború után számára is hosszas tépelődést
jelentett
a német nemzeti múlttal való alapvetően szintén ideologikus és
eszmetörténeti
ihletésű, de egyidejűleg kritikus szembesülés. A német gondolkodástörténeti
tradícióban
például kifogásolta az állami omnipotencia
szellemi-ideológiai
előkészítését, valamint a természetjogi elvek alábecsülését.
Élete
alkonyán pedig a legjobb meinecke-i hagyományokat követve
a
történettudomány fragmentálódása és túlzott specializálódása miatt érzett
keserűséget,
hiányolva a távlatos, nagy ívekben és horizontokban gondolkodó
és
így általában etikai-nevelő szándékú műveket.
A
szóban forgó Meinecke tanítványok egyik igen jelentős reprezentánsa,
Felix
Gilbert szintén az Altmeisternél írta doktori értekezését, beszédes módon
Meinecke
( és általában a historizmus) egyik nagy kedvencéről, Droysenről.
Meineckét
Gilbert – a többi tanítványhoz hasonlóan – már ebben az
időben
is igen becsülte, többek között tanítási módszerei (a hermeneutika,
a
szövegeken alapuló interpretáció fontossága és az önálló gondolkodásra
nevelés),
az eszmék és a politika közötti összefüggésekre való erőteljes
rámutatás
valamint a weimari demokrácia értékei melletti kiállása miatt
is.
Gilbert fő kutatási területe utóbb (Amerikában immár) az itáliai reneszánsz
és
humanizmus eszmetörténete lett (középpontban Machiavellivel és
Guicciardinivel),
de hasonlóan fontosnak tartotta a historiográfiai valamint
a
modern diplomáciatörténettel összefüggő kutatásait is. A historiográfiai
munkái
közül lényegesnek és jellemzőnek tarthatjuk az Otto Hintzéről írott
tanulmányait,
de leginkább persze Meineckét tartotta számon és elemezte.
Őt
a háború után (gyakorlatilag élete végéig) a korábbi nagy német huma-
nista
tudóstradíció szinte egyetlen élő reprezentánsaként tartotta számon,
akitől
azonban az ifjabb, a társadalomtörténet irányában tapogatózó generáció
sajnálatos
módon elfordult. Meineckéhez hasonlóan foglalkoztatta
Gilbertet
a Ranke–Burckhardt oppozíció problémája. Érdekes módon azonban
bennük
nem az antinómiát, hanem a közöset látta fontosabbnak, hiszen
szerinte
mindketten inkább Európa kulturális örökségét, az egyetemes történeti
látószöget
hangsúlyozták a történelemben s mindketten értékek után
kutattak,
amelyek az egyes emberi cselekedetek motívumainak megértését
szolgálják.
A
másik két emigráns tanítvány, akivel Meinecke kiterjedt levelezést
folytatott,
Dietrich Gerhard és Hans Rosenberg. Előbbire Meinecke mellett
nagymértékben
hatott Otto Hintze is, mindenekelőtt összehasonlító, tehát a
germanocentrikus
nézőpontot meghaladni kívánó alkotmánytörténeti kutatásaival.
De
behatóan foglalkozott Turner nevezetes frontier-tézisével, valamint
historiográfiai
problémákkal, Hintze mellett Guizot, Thierry és Harnack
történetírói
tevékenységével is. Hans Rosenberg esetében pedig azt
emeli
ki Ritter, hogy a háború után visszaköltözött Németországba s bár az
újonnan
feltörekvőSozialgeschichte azon törekvéseit, hogy egyfajta szintetikus
vezértudomány
(Integrationswissenschaft) szerepét töltsék be, szkeptikusan
szemlélte,
ő maga is a Meinecke-féle eszmetörténet mentalitás-,
valamint
gazdasági- és társadalomtörténeti aspektusokkal való kiegészítése
mellett
szállt síkra. Különösen jelentősek ez ügyben a hatalmi elitre és a
junkerekre
vonatkozó kutatásai, s a tanulmányíró odáig megy, hogy Rosenberg
hatását
fontosabbnak tartja a hetvenes években áttörő Sozialgeschichte
megformálódására,
mint Werner Conzéét, illetve a Volksgeschichtéét, nem
beszélve
Fritz Fischerről, aki éppenséggel mégiscsak leragadt a politikatörténetnél.
Tanulmánya
befejező részében a szerző hét pontban összegzi a Meinecke-
tanítványok
emigrációbeli működésére vonatkozó források/levelek tanulságait.
Az
ugyanis többé-kevésbé szinte mindannyiukra érvényes, hogy
német
(tehetjük hozzá: a hagyományos historizmushoz lényegileg kötődő)
szellemi
környezetben kapták intellektuális útravalójukat s e muníciót alapjában
az
új környezetben, tehát Amerikában is megőrizték, sőt jelentősen
kibővítették
és gazdagították. Bár amerikanizálódásuk mértéke eltérő volt,
még
Dietrich Gerhard és Hans Rosenberg is nagy hangsúlyt fektettek történeti
munkáikban
az amerikai kultúra európai, alkalmanként német gyökereinek
kidomborítására.
Ez a kontinuitás kutatási témáikban is nyomon
követhető,
hiszen az említett eszmetörténeti és historiográfiai orientáció
mellett
az amerikai történelemben is mindenekelőtt a diplomáciatörténet a
kedvenc
terepük. Aktuálpolitikai vonatkozásban mindnyájan Roosevelt és a
New
Deal követői, illetve támogatói voltak, sőt a szerző megkülönböztetett
hangsúllyal
mutat rá az Altmeister, Meinecke 1936-os amerikai látogatására,
akire
szintúgy mély és pozitív benyomást gyakorolt az amerikai elnök és
az
újvilági politikai berendezkedés. Szintén mindnyájukra jellemző Ranke
és
Burckhardt nagy hatása mellett Otto Hintze befolyása, aki világnézet helyett
inkább
módszerként, megközelítési eszközként interpretálta a historizmust.
Amerikában
a kezdeti természetes nehézségek után mindannyian
roppant
sikeres egyetemi/akadémiai karriert futottak be. Mint említettük
1945
után Rosenbergnek nagy szerepe volt a német történetírás modernizálásában,
de
ki lehet emelni például a szóban forgó emigránsi körhöz igen
közel
álló Hans Rothfels hatását a Zeitgeschichte-kutatások megindulására,
Felix
Gilbert pedig Paul Oskar Kristeller mellett az amerikai humanizmus-
kutatásnak
lett az egyik spiritus rectora.
Gerhard
A. Ritter: Die emigrierten Meinecke-Schüler in den Vereinigten Staaten. Leben
und
Geschichtsschreibung
im Spannungsfeld zwischen Deutschland und der neuen Heimat: Hajo
Holborn,
Felix Gilbert, Dietrich Gerhard, Hans Rosenberg. (Az emigrált
Meinecke-tanítványok
az
Egyesült Államokban. Élet és történetírás Németország és az új haza közötti
feszültségben:
Hajo
Holborn, Felix Gilbert, Dietrich Gerhard, Hans Rosenberg.) Historische
Zeitschrift, Band
284. Heft
1. Februar 2007. 59–102. o.