Klió 2008/3.

17. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Olasz iskolatörténet

Bevezetőjében a szerzőelőrebocsájtja könyve tartalmát, a téma időbeliségét:

alapvetően az olasz középiskolai rendszert fogja elemezni, melynek alapjait

a XIX. század közepén rakták le, s azóta próbálják fejlődési irányvonalait

meggyöngíteni egészen a XX. század végéig, amikoris az alkotmányozó

hatalom „ideológiai szükségszerűségből” kiindulva veti fel az ‘állam’

iskoláját. „Ez a könyv tehát a megszűnés története” – zárja bevezető

gondolatait a Bergamói Egyetem iskolatörténettel foglalkozó professzora.

A XX. század olasz kulturális életében, azon belül a közoktatásban, a

Giovanni Gentile (1875–1944) által alkotott modellek szolgáltak mintául.

Az ő iskolája az olasz történelemből indult ki, szilárd alapjait a demokratikus

eszmék gyöngítették meg, majd rombolták le. A távoli múltban kialakított

tartalmakat, struktúrákat az 1930-as évektől napjainkig folyamatosan

ásták alá, különösen a republikánus alkotmányok, amelyek az iskolát politikai

céloknak rendelték alá. A II. világháborúban az iskola a két vezető

olasz politikai – kulturális vonulatnak a kereszttüzébe került, a katolikusok

és a kommunisták harcának egyik tétjévé vált az az intézmény, amely

kezdetektől fogva sok tekintetben szétszórt középréteg „minősítésének

kivételezett tere” volt; ez az eszme a XIX. és a XX. század egész iskolatörténetét

jellemezte. Az eredetileg a magányosságra, az individuum magába

zárkózottságára alapozott középiskolát a II. világháború utáni politika viszont

nem tűrhette, hiszen célja az volt, hogy az egyén „lemondjon önmagáról,

s a tömeghez tartozzék.”

De most térjünk át a történelemre! A XX. század elején még uralkodó

középiskolai rendszert a klasszikus oktatási módszerek és tartalmak határozták

meg, és a városi kultúrához kötődtek; a rendszer megalapítója Gabrio

Casati (1788–1873) volt, de a gyökerek egészen a XVI. századi Jézus

Társasága iskolaszervezetéig nyúlnak vissza. Az egységes Itália létrejötte

mély rést vágott ebbe a rendszerbe, aminek szembetűnő jele nyelvi sajátosságokban

(dialektusok megszűnése, a beszélt nyelv elsőbbsége az írott

nyelvvel szemben) öltött testet. Az iskola ekkor igyekezett az ország periferikus

részeit és a lakosság periferikus rétegeit bevonni a nemzeti egységbe.

A nemesek számára fönntartott kollégiumok mellett ott voltak az

egyesített Itália állami irányítás alatt álló líceumai. A XVI. század második

felétől az ellenreformáció pedagógiája terjedt el saját intézményrendszerével,

s maradt fenn csaknem érintetlenül több, mint két évszázadon át.

A francia császárság is hagyományozott valamit az olasz restauráció iskolapolitikájára:

ez pedig „az elitképzés központosítása és a népoktatás helyhez kötöttsége

közötti polarizáció” volt. A XIX. században a közép- és

általános iskolák koncepciójukban kölcsönös függőségen alapultak, ezen

belül az általános iskola valamennyi állampolgáré volt, míg a középiskolák

klasszikus és szakképzésre osztódtak, azaz maradt a kettősség az elitképző

iskolák és a társadalom alsóbb rétegeit kiszolgáló iskolák között

A XVI. század közepétől a modern korig mindvégig a latin nyelv

körül forgott minden iskolarendszer, kivéve a népiskolákat, ahol a latin

nélkül folyt az oktatás. A XIX. század közepétől olyan elit modellű iskolára

szükség volt, amely egységes nemzeti kultúra létrehozására képes. A

középréteg pontos meghatározása pedig azért volt szükséges, hogy kidolgozhassanak

egy középfokú kulturális formációt, amely önállóan működhet

a klasszikus arisztokratikus és a „plebejus” oktatás realizmusa között.

Külön problémát jelentett ekkoriban az egységes koncepciójú tankönyvek

megírása. A grammatika az oktatás középpontjában állt mint viselkedési

és intellektuális nevelőeszköz.

1861 és 1877 között az oktatási intézmények a mezőgazdasági, ipari

és kereskedelmi minisztérium hatáskörébe tartoztak, ezután tértek

vissza a közoktatási minisztériumhoz. A XIX–XX. század fordulóján

megszaporodtak a művészeti iskolák, a szakképző intézetek (közgazdaságtan,

felsőfokú technikusi, mezőgazdasági stb.). A technikumok

a népoktatást voltak hivatottak kiegészíteni. Az olasz iskolatörténet

előre vetítette a technikai – szakmai képzés egész szektorának egységes

kormányzati rendszerét, mely a termelés elsődlegességét hangsú-

lyozza. Példa erre a tengerészeti iskolák létrehozása, mely iskolák révén a

Dél is belépett az olasz iskolaépítésbe a XIX. század hatvanas éveiben. Az

elsődlegesen agrár-Olaszországban a mezőgazdasági szakiskolák foglaltak

el kiemelt helyet. Az említett technikusi – szakmai iskolák az egyesülés utáni

első években a vidéki származású középrétegek kialakulásában játszottak

nagy szerepet, ezek az új középrétegek pedig magának az országnak a

politikai arculatát alakíthatták azután. A XIX. században az iskolák épületei

nem feleltek meg az új igényeknek: túlzsúfolt osztályok, kevés tanító, több

évfolyam együttes oktatása, a tanítók össze-vissza utazgattak az országban,

stb. A tanulók számára az jelentett nehézséget – többek között –, hogy a dialektusokról

át kellett térniük egy új nyelvre, azaz az olaszra, tankönyveikben

eleinte a vallásról, a hazáról és a családapa iránti tiszteletről olvashattak.

természetesen nagy különbségek voltak a falusi és a városi iskolák között,

viszont ez utóbbiakban is kevesebbet törődtek a népből származó gyerekekkel,

s a gazdagabb régiók iskoláiban tanítók nagyobb támogatást kaptak.

Kimondottan olasz jelenség volt a korabeli Európa többi országához képest

a tanítónők jelenléte az oktatásban. Mindent összevetve, „a XIX. századi

iskola mindenképpen ‘botrányos’ volt” – írja a szerző. Mindezek mellett

a XIX. században az iskola az alsóbb társadalmi rétegek integrálásának és

a nemzetállam építésének egyik eszköze volt, az „olasz primitivizmus látványával

szemben pedig a liberális kultúra az általános iskolának döntően

civilizáló funkciót adott. Ebben a rendszerben a tanító a plébános mellé

helyeződött, s ezt a helyzetet 1907. októberében a már említett Giovanni

Gentile megerősítette: a többséggel szemben az általános iskolákban történő

vallási oktatás mellett állt ki.

Az egész XX. századon végigvonult a humanista kultúra szerepének

a problematikája. Az 1960-as években a latin nyelv ellen meghirdetett

kampány a század utolsó negyedében a középiskolai irodalomoktatásnak

központi kérdése lett, ehhez csatlakozott a nyelvtan visszaszorítása, a mai

nyelv elsődleges használatának előtérbe helyezése. Gentile számára az általános-

és középiskolai képzés célja az volt, hogy az olaszokat a nemzeti

kultúra közös alapjához visszavezesse, s a kettő közül az általános iskolát

tekintette a kultúra terjesztése alapvető tényezőjének, valamint az „egységes

állam és a mezőgazdasági termelők közötti történelmi találkozásnak.”

Gentile reformjainak kiemelkedőeleme volt az oktatást irányító szervezetek

átalakítása is. Szerinte a középiskola nem vehette el a serdülők teljes

szabadidejét, hanem az individuum tapasztalatszerzését kellett céloznia, az

iskolareformnak pedig az „olasz kulturális hagyományok és gondolkodás

radikális újraírását” kellett véghezvinnie. Az ő iskolája – városi iskola, a

városi emberek kapcsolatrendszerét hivatott közvetíteni.

A fasizmus számára az 1905-ben megfogalmazott, középiskolákra

vonatkozó gondolkodás elfogadhatatlan volt; az oktatást most a politikának

vetették alá, amelyben a hagyományos mezőgazdasági és irodalmi

elit kultúrája mellett fennmaradtak olyan ágazatok, amelyek technikaiszakmai

irányban fejlődtek tovább, hogy így jobban megfelelhessenek a

munkaerőpiac követelményeinek. A középiskolákban egyre inkább nyilvánvalóvá

vált a politikának a gazdaság feletti uralma, bár emellett Mus-

solini akarata is teljesült: a testnevelés célja a kitartás volt, valamint,

hogy az egyediségnek föl kellett oldódnia a „politikai közösségben”.

A XX. század második felében a „nemzeti” iskola állt szemben az „államival”

abban az értelemben, hogy az előbbi az olaszok többségének „szellemi

orientációját” tükrözte, különösen a katolikus körökben, azokon belül is a

jezsuiták között. Az iskola-vitának két kiemelkedő szereplője Aldo Moro

és Concetto Marchesi volt, az előbbi a kereszténydemokrácia, a második a

kommunisták részéről. A II. világháború után egyébként a követendő iskolapolitika

a nagypolitika szinte minden ágában jelen volt, hiszen nagy volt a

tét: milyen állampolgárokat neveljenek az állam számára. Moro elismerte

azt a tényt, hogy az államnak komoly szerepet kell vállalnia a nevelésben

és az oktatásban, a magániskolák szerepét pedig az Olasz Kommunista Párt

sem ellenezte.

Benedetto Croce, a XX. század egyik kiemelkedő írója és politikai gondolkodója

nem támogatta a kereszténydemokrata álláspontot, ő a világi oktatás

mellett tette le a voksot. Az 1950-es évektől a kommunisták egyre

erőteljesebben szálltak szembe a „klerikális iskolával.” A II. világháború

utáni éveket egyébként a szerző „utópikusnak” nevezi, amelyben az OKPra

hárult az állam átalakításának feladata, amelyben az alsóbb néprétegek

képzése az egész politikai élet fontos tényezőjévé vált

Mi jellemezte a Kereszténydemokrata Pártot általában a politikai-szociális

állásfoglalásaiban? Két dolog: 1. A XI. Pius pápa által megfogalmazott

szociális doktrína, mely az állam és a civil társadalom különválasztásán alapult,

valamint a közbülső társadalmi testületek pluralizmusa; 2. A katolikus

ifjúság részéről jövő nyomás, politikai elkötelezettségének tudata, azután

a keresztény párt által vállalt szerep a társadalom radikális átalakításában.

Azt is mondhatjuk a szerzővel: „igazi és valóságos kereszteshadjárat az ún.

elit kultúra ellen”; mindezek mellett a XX. század végén az oktatás válsága

magának az alkotmányozási folyamatnak is a válsága, az új iskola pedig

a katolikus világ által megfogalmazott követelés. 1951-ben a kereszténydemokrata

miniszter által fölvázolt iskolareformot elvetették, és a XXI.

század első éveit kellett megvárni ahhoz, hogy Olaszországban általános

normatívák lássanak napvilágot az oktatás területén.

Alkotmányról szóltunk imént. Ennek az alkotmánynak a „mítosza” kiélezte

a „látens konfliktust” közép- és népiskola között, míg a XIX. századi,

Gentili által megfogalmazott értékek keményen ellenálltak a II. világháborút

követő „demokratikus populizmus”-nak csakúgy, mint a fasiszta populizmusnak.

Az OKP-nak kb. 1955-ig nem volt kidolgozott iskolapolitikája – a

Sztálin halála utáni években került be ez a kérdés a párt kulturális program-

jába, ott is oly módon, hogy a latin nyelv eltörlését követelték, valamint,

hogy az általános középiskolát közelítsék a szakközépiskolákhoz. Ezekben

az években egyébként az OKP kulturális irányítását Antonio Gramsci vezette.

Még mindig az 1950-es éveknél maradva: a középiskolák alsó osztályaiba

lépettek száma tartósan nőtt, a fiatalok egyre több időt töltöttek az

iskolában, még a II. világháború utáni években megindult a nők beiskolázása.

Presztízskérdések is felmerültek közben a hallgatók és a szülők körében:

inkább többet tettek félre a családok, csak azért, hogy gyermekeik jóhírű,

esetleg magánegyetemre járhassanak, ezzel is kimutatva ellenérzésüket a

„demokratikus iskolával” szemben. 1970 májusában Frascatiban konferenciát

tartottak, amelynek résztvevői olyan egységes rendszerről vitatkoztak,

amelyen belül elkülönítenék a közös-kötelező, az opcionális és a szabadon

választható tantárgyakat. Változás azonban ez után sem történt, az 1970es

és 1980-as években a középfokú oktatás problematikája továbbra megoldatlan

maradt. A tanár mint olyan eltűnt az iskolából, szakmai tudása,

egyénisége úgyszintén, hogy helyükbe a kimondottan szervező – irányító

individuum kerüljön; gyakorlatilag a tanár fölöslegessé vált, az olasz iskola

pedig elsüllyedt a középszerűségben! Mindezek helyett jött a marxizmus

és az „evangelikus radikalizmus”, az irodalom és az irodalmi nyelv értéke

megszűnt létezni, a pedagógiát és művelőit felszippantották a minisztériumi

bizottságok, az oktatás minőségét feláldozták a munkaerő-piaci ráták

fenntartására, s a dekvalifikáció már az egyetemeket is elérte. Az 1990-es

évek elején Olaszország végére ért nagy átalakulásának, és az évtized közepéig

stabil maradt.

Komoly, nagy munkát tart a kezében az olvasó. Sajnos, a használt

nyelvezet roppant komplikált, sok a hosszú és elvont(nak tűnő) eszmefuttatás,

a szerző szabadon ugrál évek–évtizedek–évszázadok között, stílusára

sok helyen a retorika a jellemző, mintha szabadelőadást tartana egy képzelt

közönségnek

Adolfo Scotto di Luzio: La scuola degli italiani (Az olaszok iskolája). Bologna, Il Mulino,

2007. 423 o.

Kun Tibor