Klió 2008/3.
17. évfolyam
A ROKONTUDOMÁNYOK KÖRÉBŐL
A mongol régészet tudománya
Szenzációs
mű látott napvilágot Mongóliában: a Tudományos Akadémia kiadványa
108
kötetben fogja át a rendszerváltás óta elért tudományos eredményeket.
A
sorozat 32. kötetében a régészeti felfedezéseket foglalják össze,
ahol
a nemzetközileg is elismert hazai régészek időrendileg, témánként
különválasztva
tárgyalják
az eddigi feltárások eredményeit a kezdeti lépésektől
egészen
2006-ig, miközben több, mára elavulttá vált nézettel is leszámolnak.
A
könyvben szinte minden korszak korábbi történetét átírták, hiszen 1990 után
jelentős
feltárásokra került sor. A legfontosabb eredménynek a kutatók azt tartják,
hogy
megdőlt az a régi nézet, amely szerint a pusztai népeknél nem volt jellemző a
városias
életmód. A könyvből megtudjuk: 1990 óta nemzetközi együttműködések
keretei
között szinte minden megyében végeztek terepbejárásokat
és
kezdtek meg ásatásokat. Az oroszok mellett európai – főleg német és francia
–
régészek, de amerikai kutatók is megjelentek, sőt japán és koreai szakemberek
is
vizsgálni kezdték a pusztai népek egyik bölcsőjének tartott mongol vidéket.
Az
elmúlt bő másfél évtized alatt újraírták a mongol kőkorszak műveltségének
időrendjét,
hiszen az új leletek tucatjai más megvilágításba helyezték a
mongol
területeken élők életmódját és kultúráját. Főleg az ország középső
területein
találtak gazdag barlangleleteket, amelyek azt igazolták, hogy már
több
tízezer éve volt élet ott. 1995–2000 között mongol–orosz–amerikai expedíció
végzett
kutatásokat a korai leleteiről híres Bajanhongor megyében,
és
az ott lévő barlangokban, köztük a Cagán agujban 750 ezer éves emberi
nyomokat
találtak. Ez azt mutatja, hogy Mongólia területén már a legkorábbi
őstörténeti
korszakoktól éltek emberek. Hasonló eredményre jutottak Dornogobi
megye
kutatása kapcsán is. Ezekkel megerősítették Roy Andrew Chapman
korábbi,
1920-as években megtalált leleteit, miszerint a ma sivatagos táj
egykoron
kiváló élőhely lehetett az emberek számára. Az expedíció feltárásaiból
egy
háromkötetes munka is készült angol nyelven, amely teljesen újraírta
Mongólia
legkorábbi történetét.
A
bronzkorból is számos érdekes lelet került elő. A könyvből megtudhatjuk,
hogy
a paziriki-kultúra Mongóliában is széles körben elterjedt az
altaji
hegyvidéken, amelyet a mongolok is egyértelműen a szkítákhoz kötnek.
Az
eddigi összeírások szerint 120 helyen 600 kisebb és nagyobb sírt
tártak
fel. A leletekből az körvonalazódik, hogy a szkíta népesség nemcsak
pásztorkodásból
élt, hanem életükben nagy szerepet játszott a mezőgazdaság
is.
Északnyugaton, Uvsz megyében még 1980-as években bukkantak
egy
egyedülálló kultúrára, amelyet lelőhelyéről Csandmaninak nevezték el.
Az
Kr. e. VII–III. századi lelőhelyen vegyesen éltek mongoloidok és europidok,
kurgánokba
temetkeztek, és sajátságos kultúrát hoztak létre, amelyet
egyelőre
önállónak tekintenek a régészek.
A
mai Uvsz megyében viszont találtak egy eddig teljesen ismeretlen és
páratlan
műveltséget, amelyet még nem kötöttek egyik pusztai néphez sem.
A
szkíták fejlett műveltségét a sírok mellett az úgynevezett szarvasos kövek
bizonyítják,
ebből csak az ország területén több mint ötszázat sikerült megszámlálniuk.
A
kötet társszerkesztője, Ulambajar Erdenebat szerint a legnagyobb
fejlődés
a középkori régészetben ment végbe, hiszen míg a népvándorlás
kor
iránt mindig is nagy volt az érdeklődés, a mongol birodalom leletei és
anyagi
kultúrájának feltárását elhanyagolták a hazai szakemberek.
Fellendült
a sziklarajzok vizsgálata is, ezzel szintén egy orosz–amerikai–
mongol
expedíció foglalkozott, amely 2000-ben Bajan Ölgijben hatalmas
völgyben
tártak fel tízezernél is több ábrázolást, amelyek korszakolása
még
folyik a kutatók körében.
A
legnagyobb szenzációt azonban a hun leletek jelentik Mongóliában,
amelyből
a nemrég bezárt Dzsingisz kán és öröksége kiállításon idehaza is
ízelítőt
kaphattunk. Hun sírok egész Mongólia területén előkerültek, jelenlegi
adatok
szerint hetven helyen 4000 sírról tudnak a régészek, de ezekből
eddig
alig 400 feltárására került sor. A hun régészeti eredményekről
már
Zagd Batszajhan: A hun népek története című, 2006-ban magyarul is
megjelent
művéből tájékozódhattak a magyar olvasók, de abból még fontos
részletek
– többek között a hun városok kérdése – hiányoztak.
A
most kiadott mongol nyelvű könyvben négy nagyobb hun város szerepét
tisztázták,
ebből kiemelkedik a Töv megyében feltárt Boroo szuurin,
amely
jelentős kézműipari központ volt, és amelynek fontosságát leginkább
a
Bajkál-tó melletti Ivolgához lehetne hasonlítani. A leletek alapján úgy
tűnik,
hogy az itt készített tárgyak kerültek bele a híres Noin ula (Nojon uul)
kurgánsírok
közé.
Új
eredményekkel szolgáltak az írástörténet kutatói is. A szakemberek
számára
mára nem kétséges, hogy a hunoknak is volt írásuk, amely rovás
írás
lehetett. Néhány írásszakértő, a mongol L. Csuluunbátor és a belsőmongol
Gai
Sai Lin az észak-kínai és néhány kelet-mongóliai rovásfeliratot
egyértelműen
a hunokhoz kötnek. A rovás eredetéről még H. Perlee régész
írt
egy tanulmányt 1971-ben, ahol kimutatta, hogy az állatbillogok és a rovásjelek
között
nagyfokú a hasonlóság, és szerinte az írás belső fejlődésen
ment
keresztül. Természetesen a délre, Kínához került hunok ismerték a
kínai
jeleket, amelyről pecsétfeliratok tanúskodnak. A legtöbb írásos lelet
azonban
a türkkorhoz (VI–VIII. század) köthető: ezeket Battulga, a Mongol
Állami
Egyetem Török Filológiai Tanszékének munkatársa dolgozta fel és
adta
közre 2005-ben. A korábbiakhoz képest 20 új helyről kerültek elő
rovásfeliratok
csak Mongólia területén. A közös, mongol-japán együttműködésben
megvalósuló
„Bicseesz”-projektben pedig a két ország kutatói az
ország
területén fellelt különböző fajtájú írásokat gyűjtik össze, amelynek
során
négy hosszú szogd felirat, de perzsa, kitaj, bráhman, sőt az Altajhegységben
nesztoriánus
keresztény feliratok is előkerültek. Mindezek azt
bizonyítják,
hogy a mongóliai területek fontos kereskedelmi központok voltak
a
történelem során.
A
türkök viszonylag rövid életű államot (555–744) hoztak létre Mongóliában,
ahol
sok emléket hagytak maguk után. Ezek közül a legrégebbiek
az
Altaj-hegységben vannak, ahonnan összesen 200 bálvány és 50 áldozati
hely
került elő. Gazdag lelőhelyet találtak az északnyugati Uvsz megyében
is,
ahol közel száz áldozati helyet és bálványt ismernek. Mindez nem
meglepő,
hiszen a pusztai nomád népek titokban temetkeztek, ezért az év
meghatározott
időpontjában a törzs kiemelt szent helyén áldoztak az ősök
szellemének.
Hasonló szertartásokat a buddhizmus tiltása ellenére máig végeznek
a
mongol pásztorok.
Azt
már Budapesten is megszemlélhették az érdeklődők, hogy 2001-ben
milyen
káprázatos leletek kerültek elő a VIII. században élt Bilge kán áldozati
helyéről,
amelyek között egy arany diadém, és egyéb nemesfém leletek
voltak.
Azt viszont a kiállításon nem adták a látogatók tudtára, hogy mindezek
a
talajhoz nagyon közel, alig fél méterre kerültek elő, ami a mongol és
török
régészek szerint azt valószínűsíti, hogy sietve rejtették el a kincseket.
Egy
nemrég végzett ásatás alapján újdonságnak számít az is, hogy a türk
birodalom
nagy hadvezérének, Tonjukuknak emelt sztélét és kőszobrokat
már
a kezdetektől kőkerítés védte.
A
türkök fővárosát még nem sikerült megtalálni, de a kutatók azt feltételezik,
hogy
az a Bilge kagán emlékmű közelében lehetett. Az ujgurok
(744-840)
azonban már jelentős és állandónak mondható városokat hoztak
létre
az Orhon-folyó közelében, közel a türk emlékekhez, és gyorsan
elterjedhetett
a városi életmód is. Érdekes módon fővárosuk, Kara Balgaszun
még
mindig kiásásra vár, egy másik, vidéki települést, a Szelenge-folyó
partján
lévő Bajbalikot azonban már jórészt feltárták a mongol és
japán
régészek. Szenzációsnak számít az a japán expedíció, amely közel
egy
évtizede dolgozik a mai Hentij megyében: 1993 óta ássák és rekonstruálják
Dzsingisz
kán első fővárosának maradványait, Avragot. Ez volt a
mongol
birodalom első fővárosa, mielőtt még a káni udvar Karakorumba
költözött
volna. A „második” fővárost, az előbb említett Karakorumot egy
német-mongol
expedíció tárja fel. A mongol kor (XIII–XIV. század) több
újdonságot
hozott a középkori Belső-Ázsia kutatásához. D. Bajar régész
a
kései mongol bálványok lelőhelyét tárta fel, és erről egy monográfiát is
írt.
Erdenebat szerint a mongol birodalom emlékeinek feltárása teljesen
újszerű
volt, és különleges emlékek kerültek elő. A tárgyi leletek mindenben
igazolták
a mongol és kínai krónikák leírásait: 2006-ig 247 fedett
sír
került elő, és kiderült, hogy előszeretettel temetkeztek barlangokba is.
Mongolin
arheologijn sindzsleh uhaan (A mongol régészet tudománya). Szerkesztette: D.
Ceveendordzs–
U.
Erdenebat. Mongol Tudományos Akadémia, Ulánbátor, 2007. 369 oldal