Klió 2008/3.

17. évfolyam

ÓKOR

A köztársaság kori Róma hadiadója

A fiatal dán történész tanulmánya elején hat pontban összegzi a köztársaság

kori Rómában kivetett hadiadó (tributum) azon fő jellegzetességeit, melyek

a forrásokból egyértelműen kiolvashatók, s melyek így a kutatók körében

vita tárgyát nem képezik: 1. a tributum rendkívüli adó volt, vagyis nem

vetették ki rendszeresen (egyenes adó rendszeres fizetési kötelezettsége össze-

egyeztethetetlen lett volna az ókori ember szabadságeszméjével); 2. a

fizetendőadó mértéke arányban állt az adófizetők vagyoni helyzetével, amit

– mint tudjuk – ötévenként felmértek; 3. az adót csak az önjogú (sui iuris)

férfi polgárokra vetették ki, tehát a nőknek és az apai hatalom (patria potestas)

alatt álló férfiaknak nem kellett fizetniük; 4. a beszedett adó összegét

háborús kiadásokra, alapvetően a katonák zsoldjának (stipendium) kifizetésére

fordították; 5. az adó kivetése a senatus (és nem a népgyűlés) hatáskörébe

tartozott; 6. a tributum kivetésére Kr. e. 168 után nem került sor.

Ezek után a szerző összefoglalja Claude Nicolet főbb kutatási eredményeit,

melyeket a francia ókortörténész Tributum: recherches sur la fiscalité

directe sous la république romaine címmel publikált 1976-ban. (E Bonnban

kiadott százoldalas monográfia a legrészletesebb mű a tárgykörben.) Nicolet

cáfolta azt az általánosan elterjedt nézetet, amely szerint az adófizetőknek

mindig vagyonuk meghatározott százalékát (illetve ezrelékét) kellett

befizetniük hadiadóként. Valószínűbb, hogy esetenként felmérték, mekkora

összegre van az államnak szüksége, s aztán ezt az összeget osztották fel az

adóalanyok között. Az adót kezdetben a centuriákra vetették ki (mégpedig

egyenlő arányban, vagyis minden centuriának ugyanolyan összeget kellett

befizetnie), később közvetlenül a polgárokra (vagyonuk arányában). Az

adó összege esetről esetre változott. Az adó beszedésének technikája idővel

szintén módosult. Kezdetben az állam nem vállalta magára ezt a feladatot.

Az adót sokáig a tribuni aerarii fizették be egy összegben, akik cserébe

megkapták az adószedés jogát. Később, valószínűleg a második pun háború

idejétől (amikor a tributum összege jelentősen megemelkedett), az adó

beszedését a quaestorok feladatává tették. A tributum kivetésére Nicolet

szerint sem került sor Kr. e. 167 után: innentől kezdve a provinciák lakói

által fizetett adó elegendő volt a háborús kiadások fedezésére. A tributum

formális eltörlésére azonban ekkor még nem került sor. Ez lényegében csak

akkor történt meg, amikor Augustus a hadsereg ellátásának biztosítása céljából

– a tributum helyett – bevezette az állandó örökösödési adót (vicesima

hereditatium).

Nicolet nem foglalkozott részletesen azzal a kérdéssel, hogy mikor vezették

be a tributum intézményét Rómában: Mersing tanulmánya elsősorban

ezt a hiányosságot igyekszik pótolni. Halikarnasszoszi Dionüsziosz (Dion.

4, 15–22) és Livius (Liv. 1, 42–43) egyaránt azt írja, hogy a tributum intézményét

Róma hatodik királya, a Kr. e. VI. század derekán uralkodó Servius

Tullius vezette be a polgárok osztályokba (classisokba) és századokba

(centuriákba) sorolásával egyidejűleg. Az osztályokon belül kialakított századok

a történetírók szerint nemcsak katonai és szavazó, hanem adófizető

egységekként is működtek, a polgárok besorolása pedig aszerint történt,

hogy kinek-kinek hány as (a görögül író Dionüsziosznál drachma) értékű

vagyona volt. Mindez azonban egyértelműen anakronizmus. A különböző

classisok és centuriák kialakítására valószínűleg csak Kr. e. 212/211. és Kr.

e. 141. között került sor. Erre abból következtethetünk, hogy a Liviusnál

asban kifejezett összegek, melyek a vagyoni osztályok közötti határokat képezik,

éppen tízszer akkorák, mint a Dionüsziosznál drachmában szereplők.

Egy athéni drachma pedig ebben az időszakban ért éppen tíz ast.

A szerző emellett kiemeli, hogy a censusnak eredetileg csak az volt a

célja, hogy megállapítsák, a polgárok közül kik képesek maguknak vagyonukból

fegyverzetet biztosítani, s kik azok, akik a katonáskodásra anyagiak

hiányában képtelenek. (Mint tudjuk, a katonai szolgálat terheit viselők cserébe

szavazati jogot kaptak a centuriánként szervezett népgyűlésen.) A censusnak

tehát eredetileg fiskális dimenziói nem voltak. Ebből pedig az következik,

hogy a census és a tributum bevezetése nem kapcsolódott össze.

A hadiadó – mint már fentebb említettük – a katonák zsoldjával állt összefüggésben:

a tributumot az állam azért vetette ki, hogy ki tudja fizetni a

stipendiumot. Livius tudósítása szerint a római katonák először Kr. e. 400

körül, a Veii ellen indított háború során kaptak a kincstártól zsoldot a senatus

határozata alapján. A stipendium összegének fedezése céljából tributum

kirovására került sor (Liv. 4, 59–60). Livius kifejezetten nem említi, hogy

ekkor vetette ki a senatus először a hadiadót a polgárokra, de Mersing szerint

ez igen valószínű. Ezt egyetlen forrás sem cáfolja, s nehezen képzelhető

el, hogy a senatus a zsold kifizetésén kívül más célból vetett volna ki hadiadót.

Egyes kutatók ezt az álláspontot mégsem osztják, s a tributum bevezetését

későbbre (a Kr. e. III. század elejére) teszik. Azzal érvelnek, hogy Kr. e.

400 körül még nem használtak Rómában pénzérmét, s így ekkor még sem

adó befizetésére, sem zsold kifizetésére nem kerülhetett sor. Mersing ezzel

szemben rámutat arra, hogy e célokra a mérlegelt érc is megfelelt, amit

ekkoriban fizetőeszközként használtak. Erre utal a stipendium szó is, mely

nyilvánvalóan a stips (kisebb pénzbeli juttatás) főnév és a pendo (súlyt mér,

mérlegel) ige összetétele.

A tanulmány, bár sok tudományos újdonságot nem tartalmaz, mégis értékes

munka. Értéke abban rejlik, hogy jól összefoglalja az eddigi kutatási

eredményeket, s egyes részletkérdéseket a korábbi műveknél alaposabban

megvilágít.

Kristian Mohr Mersing: The War-Tax (Tributum) of the Roman Republic. A Reconsideration

(A köztársaság kori Róma hadiadója. A kérdés újragondolása). In: Classica et Mediaevalia.

Danish Journal of Philology and History 58., 2007. 215–235. pp.

Sáry Pál