Klió 2008/3.

17. évfolyam

KÖZÉPKOR

Az imperium és regnum fogalmak politikai jelentésváltozásai

a wormsi konkordátum és az aranybulla közötti időszakban

1356. január 10-én a nürnbergi ünnepélyes udvari gyűlésen IV. Károly császár

kiadta azt a törvényét, amit az utókor leginkább német aranybullaként

ismer, s amely szabályozta a majdan császárrá váló római király választását,

s amely Szent Római Birodalomként beszélt a német-római császárságról.

Az aranybullából hiányzott a pápaság, a német király, a német birodalom,

vagy a Németország megnevezés. A tanulmány azt a folyamatot igyekszik

végig követni, ahogyan az egyes fogalmak politikai jelentése megváltozott,

átalakult vagy éppen elkopott. Kiindulópontnak a pápaság–császárság közötti

harc, az invesztitúra viszály átmeneti lezárását jelentő wormsi konkordátumot

(1122) tette meg, amit a birodalmi fejedelmek és V. Henrik császár

egy évvel korábbi würzburgi gyűlésével együtt egyfajta szekuláris határvonalnak

tekint a birodalom történetében. Ugyanakkor a szerző utal arra,

hogy már Sváb Rudolf, a IV. Henrik császárral szemben fellépő, fejedelmek

által választott ellenkirály rex Teutonicorum-ként jelent meg, ami az

Alpoktól északra fekvő birodalmi területeket jelentette. A császár viszont a

birodalmat, azaz az Alpoktól délre esőterületeket is uralta. 1122-ben a pápa

és a császár egyetértett abban, hogy különbség van a regnum Teutonicum

és az Imperium egyéb részei között. Elismerték a fejedelmeket a birodalom

politikai „alkotóelemeinek”, „hordozóinak”, s egyben királyválasztóinak.

A wormsi konkordátumot követően alapozódott meg egyházi és birodalmi

jogi értelemben a regnum Teutonicum. 1122-ben azonban a német birodalom

fogalma még többféle jelentésben is előfordult. Részben Itáliából származott,

és a IV. Henrikkel szemben álló fejedelmi ellenzékhez kapcsolódott.

Még VII. Gergely pápa fogalmazott úgy, hogy a Romanum imperium

és a regnum Teutonicum szövetsége jelenti a birodalmat. Ez a fajta német

birodalmi eszme 1122-ben, a wormsi konkordátummal általánosan elfogadott

lett, hiszen ez képezte alapját a császár és a pápa megbékélésének. Ez

a felfogás egyúttal azt is tartalmazta, hogy a római birodalom feletti uralom

átszállt, átkerült a németekre, a fejedelmek által választott királyra, aki így

a római augustus helyére lépett. Mindez hasonlatos volt ahhoz, ahogyan

Szent Péter utódaiból, a római püspökökből meg pápák, a római katolikus

egyház fejei lettek.

Ilyen összefüggésben a XII. század közepére az imperium Romanum

kifejezés lett a nyugati császárok által uralt területek „hivatalos” megnevezése,

uralkodói méltóságuk pedig összeforrott az augustus címmel. Okleveleikben

a császárok leggyakrabban a Romanorum rex semper Augustus

titulust használták. II. Ince korától viszont a pápák a német uralkodókat Romanorum

rex-nek titulálták, azaz szót sem ejtettek az augustus címről, vagy

annak úgymond „megörökléséről”. A császárpárti írásokban az Augustus és

a Romanorum rex fogalma összekapcsolódott, sőt az „Augustus” fenséges,

magasztos, üdvtörténeti jelentést is kapott. Freisingi Ottó számára például

az „Augustus” cím a kereszténység legnagyobb rangját jelentette, olyat, ami

közvetlenül Krisztus után következik, azaz felette áll a pápának. Kétszáz

évvel később, 1346. decemberében IV. Károly szintén az égtől származónak

minősítette az „Augustus” címet, amellyel a császári hatalom mindenki

másnál nagyobb tekintélyét és rangját deklarálta. 1347-ben IV. Károly

felújította azt az egykori szokást, hogy a karácsonyi misén maga olvasta

fel az Evangéliumot. Ez a birodalom egyetemes jellegét fejezte ki, az egyháznál

is régebbi múltját és tekintélyét, azt, hogy a császár legalább azonos

rangú a pápával, ha nem a felett álló. A XII. század közepétől a császári

oldalon egyértelműen általánossá vált az a politikai teória, hogy a római király

lépett az „Augustus” örökébe. Ez azt jelentette, hogy a fejedelmek által

megválasztott király a pápai koronázástól függetlenül is a római augustusok

utóda lett, azaz a fejedelmek választása egyidejűleg császárválasztás is volt.

A római királynak, mint augustus-nak nincs szüksége a pápai koronázásra.

A XII. század közepén a Stauf-kancellária politikai újítása nem csak a

titulus megnevezésére (és újszerű értelmezésére) terjedt ki, hanem a birodalom

új felfogására is. Az oklevelekben megjelent a Sacrum imperium kifejezés,

amit a római birodalom fogalma mellé állítottak, s a kettőt azonos

értelemben, szinonimaként használták. Ahogyan az egyház is „szent” és

„római” volt, úgy a Sacrum imperium megnevezés a birodalom és az egyház

egyenrangúságát sugallta, VI. Henrik korától pedig már egyértelműen

és határozottan ilyen értelemben használták. A Sacrum Romanum imperium

kifejezés először 1167-ben, I. (Barbarossa) Frigyes római tartózkodása idején

bukkant fel. A „szent római egyház” koncepcionális szimmetriájaként

fordult elő a „szent római birodalom”, a Szent Ágoston-féle „két kard” teó-

riájából eredő világi és egyházi hatalom, a pápaság és császárság dualizmusát

volt hivatva kifejezni. Ahogyan a pápai Kúria a Romanorum rex címmel

egyetértett, de az Augustus titulussal már nem, s azt elvitatta a német uralkodóktól,

úgy a birodalom „római” megnevezését is tagadta. A pápaság nem

akart a Romana ecclesia illetve a Romanum imperium között semmiféle hasonlóságot,

egyenjogúságot vagy azonosságot sugalló fogalmat elismerni.

Sőt a kúria írásbeliségéből a XII. század második felében maga az imperium

kifejezés is eltűnt, s egyszerűen csak regnum Teutonicum-ot említettek. Az

I. Frigyessel kötött velencei békét követően III. Sándor 1177. július 26-tól

haláláig terjedően fennmaradt 19 levelében csak egyetlen egyszer fordult

elő az imperium szó. A kúria a Staufok hatalmi-uralmi területeit nem akarta

egy királyságnál nagyobb tekintélyű és rangosabb birodalomként értelmezni,

illetve elfogadni. Magától értetődően a „birodalom” megnevezés elvetésével

a pápaság a „szent birodalom” fogalmát is elutasította. A pápai iratok

mondhatni konzekvensen a regnum Teutonicum megnevezést használták

(1198-ig 22 pápai oklevélben ez szerepelt), s egyszer a regnum Alemannie

kifejezés, természetesen ugyanilyen értelemben. Ezzel szemben viszont III.

Lothar és a két első Stauf-házi uralkodó kereken 1450 okleveléből csak 10ben

fordult előa regnum Teutonicum, kettőben a Teutonicorum imperium, a

többiben pedig – legalább annyira konzekvensen, mint a pápai írásbeliségben

– a Romanum imperium, vagy a Sacrum imperium kifejezést használták.

A Staufok korában a regnum és imperium fogalmak körül komoly teoretikus-

dogmatikai viszály folyt a pápaság és a császárság között. A császár

szerint a fejedelmek választása közvetlenül Istentől származó legitimitást

teremt az uralkodó számára, a pápa szerint azonban csak a Rómában végrehajtott

pápai koronázás teszi törvényes császárrá a császárt. Ugyanilyen

vitatott, s egyben politikai jelentőséggel bíró kérdéseket jelentettek olyan

fogalmak is, mint a beneficium, bonum factum, vagy feudum, contulimus

tibi insigne imperialis corone, azaz hogy a pápa mérlegelés nélkül köteles-e

feltenni a koronát a császár fejére, vagy ő „adományozza” azt, s így a császár

felett álló hatalomnak tekinthető. Ugyanígy vitatott kérdés volt, hogy a

kengyeltartó, illetve lovászi szolgálat a császár részéről a pápa felé csupán

tiszteleti cselekedet-e, vagy vazallusi státust kifejező kötelezettség.

A birodalom és a királyi méltóságról vallott pápai vélekedés, kapcsolódva

a translatio eszméjéhez (ti. hogy a római birodalom öröksége átszállt a

németekre), az 1198. évi kettős pápaválasztás után, III. Ince idején változott

meg alapvetően. III. Ince konzekvensen Romanum imperiumnak nevezte a

birodalmat. Elfogadta azt a nézetet, hogy a római birodalom most a németek

kezébe került, és elfogadta a királyválasztást konstitutív jellegűnek, azt,

hogy a német fejedelmek jelentik a döntő tényezőt a császárválasztásnál.

A megválasztott és megkoronázott királyt rex in Romanorum imperatorem

electusnak titulálta. A császárrá válás tehát a királyválasztással kezdődött,

akit viszont a pápa koronáz császárrá, kezét pedig áldóan annak fejére helyezi.

Ebben a felfogásban a pápaság játszotta a translator szerepét, azaz a

római örökség továbbvitelére és átadására jogosult legfőbb intézményt és

hatalmat, amely így – értelemszerűen – a császár felett áll. De a pápa nemcsak

a római birodalmat adta át a németeknek, hanem egyúttal Németország

fejedelmeinek királyválasztó jogot is biztosított. III. Ince már nem beszélt

rex Teutonicorumról vagy regnum Teutonicumról, hanem Romanum imperiumról

illetve rex in Romanorum imperatorem electusról szólt. A császárok

viszont Romanorum rex semper augustusnak titulálták magukat. Politikai

jelentését tekintve a két fogalom közötti különbség nem jelentéktelen:

uralkodói oldalról a császár Augustus, pápai oldalról azonban csak római

császárrá lett megválasztott király. Az 1230-as évektől, a melfi konstitúciókban

foglaltak alapján II. Frigyes császár viszont már római jogi megközelítésben

szemlélte a birodalmat, a császári hatalom és a pápaság helyét. A

populus Romanus átruházta jogait és hatalmát a császárra, így a pápaságnak

ahhoz semmi köze sincs. A Sacrum Romanum imperium kifejezés önállóan

először II. Frigyes 1226. március 26-i rimini aranybullájában fordul elő,

melyben a Német Lovagrend kulmerlandi és poroszországi területeit a birodalomhoz

– és nem a német királysághoz – tartozónak („sub monarchia

imperii”) nyilvánította. A rend nagymestere olyan jogokat kapott, mint a

birodalmi fejedelmek („princeps imperii in terra sua”). A lombardok felett

aratott győzelem (1237) után II. Frigyes egyre gyakrabban használta okleveleiben

a Sacrum Romanum imperium kifejezést. Ezzel szemben IV. Ince

pápa – III. Incéhez hasonlóan – azt az álláspontot képviselte, hogy Krisztus

révén minden világi hatalom a pápához tartozik. Ebből a nézetből következően,

miután az 1245. évi lyoni zsinat trónfosztottnak nyilvánította a császárt,

IV. Ince a pápaságnak vindikálta a birodalom kormányzásának jogát.

A II. Frigyessel szemben fellépő ellenkirályok (Heinrich Raspe, Hollandi

Vilmos) már csak Romani honor imperii voltak. Míg III. Ince a birodalom

uralkodóját megválasztott római császárnak nevezte (rex in Romanorum

imperatorem electus), IV. Ince 1246-ban már csak a Romanorum rex illustris

kifejezést használta.

Az interregnum után Habsburg Rudolf elfogadta a pápai translatio felfogását,

azt, hogy a római birodalom, amit először még a görögök örököltek

meg (ti. Bizánc), az később az Apostoli Szék közreműködésével a németekre

szállt. Ezzel az elvvel a fejedelmek is egyet értettek, hiszen Szent Pé-

ter utódai, a pápák őket ruházták fel az uralkodóválasztás jogával. A kúria

translatio-teóriájának két fő eleme volt: a római birodalom átruházása és a

választójog adományozása. A XIV. századtól a megválasztott királyokra

vonatkozóan egyre gyakoribb lett a futurus imperator titulus. IV. Károlynál

jelent meg a Sacrum Romanum regnum et imperium kifejezés. Csehország

örökletes királyaként országát a birodalom Germánián (azaz a német királyságon)

kívüli részének tekintette, s különbséget tett regna nostra Alemanie

et Boemie között. 1338. májusában a frankfurti gyűlésen 36 birodalmi város

deklarálta, hogy a római királyt Németország fejedelmei választják, akik

egyben a birodalom egészének is a választói. A megválasztott és Aachenben

megkoronázott római király a birodalom teljes jogú kormányzója (veri

Romani imperii administratores). 1338. július 16-án a választófejedelmek

kimondták, hogy az általuk (illetve többségük által) római királlyá választott

uralkodónak semmilyen egyházi, szentszéki jóváhagyás, megerősítés

sem kell ahhoz, hogy legitim módon a birodalom egészének kormányzója

legyen. 1338 augusztusában, a frankfurti udvari gyűlésen tette közzé Bajor

Lajos császár „Licet iuris” című állásfoglalását, mely szerint imperialis

dignitas et potestas egyedül Istentől származik, és egyedül a választófejedelmek

többségének választása révén lesz valaki római király és császár

(„statim et sola electione est versus rex et imperator Romanorum”).

Az 1356. évi aranybullában olyan fogalmak, mint „német király”, „német

birodalom” vagy „Németország” egyáltalán nem szerepeltek. A kúria

és Bajor Lajos közötti küzdelmekben elveszítették kontúrjukat, megkülönböztető

ismérveiket az olyan kifejezések, mint regnum vagy imperium. Jelentésük

összemosódott. A fejedelmek által megválasztott király egyúttal

az augustus helyébe is lépett, ahogyan az egyházban a megválasztott pápa

is azonnal Szent Péter utóda lett. A birodalom élén nem egy német király

állt, a birodalmat nem egy német király testesítette meg. Az uralkodó halála,

letétele stb. esetén az új uralkodó megválasztásáig a frank jog által befolyásolt

területeken, a rajnai és sváb földeken a rajnai palotagróf provisor imperii

minőségében gyakorolta a kormányzati hatalmat. A szász jog elterjedési

területén ugyanilyen esetben a szász herceg gyakorolta ugyanezt.

Eckhard Müller-Mertens: Imperium und Regnum im Verhältnis zwischen Wormser Konkordat

und Goldener Bulle. Analyse und neue Sicht im Lichte der Konstitutionen (Az imperium és

regnum fogalmak politikai jelentésváltozásai a wormsi konkordátum és az aranybulla közötti

időszakban). Historische Zeitschrift Bd. 284. H.3. 2007. 561–595.

Pósán László