Klió 2008/3.
17. évfolyam
XX. SZÁZAD
Németország közel-keleti politikája
A
történelem folyamán Németország külpolitikájában a Közel-Kelet fontosságát
tekintve
napjainkig alárendelt szerepet játszott amerikai és európai
politikájához
viszonyítva. A közel-keleti kérdésbe való beavatkozás viszont
olyan
eszközt nyújtott számára, amivel érdekeinek megfelelően sikeresen
tudta
a feszültséget enyhíteni vagy generálni a nyugati hatalmak között.
Utóbbi
az aktuálpolitikai helyzet függvénye volt; a béke évtizedeiben a
hangsúlyt
a kereskedelmi, gazdasági és kulturális kapcsolatokra helyezve
a
status quo fenntartására törekedett, hogy aztán a világháborúkban megpróbáljon
lázadásokat
kirobbantani ellenfelei hátországában. Wolfgang G.
Schwanitz1
tanulmányában részletesen elemzi e politikai irányvonal váltakozását
utalva
az azt kiváltó és befolyásoló okokra, valamint eredményeikre.
A
Német Birodalom 1871-es létrejöttének időpontjára a gyarmati ambíciókat
tápláló
Berlin jelentős lemaradásban volt a kor nagyhatalmaihoz képest. Ekkorra
Nagy-Britannia,
Franciaország és Oroszország már nemcsak felosztották
egymás
között az ismert világ tekintélyes részét, hanem egymás érdekszféráinak
kölcsönös
elhatárolását és elismerését követően megkezdték tengeren túli gyarmataik
birodalmukba
történő integrálását is. Németország emiatt 1884–1914
között
egyfelől az addig Európa előtt még ismeretlen afrikai és ázsiai területek
felfedezésére,
illetve Kelet- és Nyugat-Afrikában gyarmatok alapítására koncentrált.
A
már gyarmati sorban lévő régiókkal kapcsolatban azonban szigorúan
a
status qou fenntartását tartotta szem előtt. Külpolitikájának sarokköve a békés
úton
történő behatolás volt, amit lehetőség esetén szakértők küldésével,
kereskedelemmel
és
hitelek nyújtásával valósított meg.
1.
Wolfgang G. Schwanitz a németországi Lipcsei Egyetemen a Közel-Kelet társadalmi
és
gazdaságtörténetéből
védte doktori disszertációját. Négy könyv szerzője, valamint tíz további
munka
szerkesztője, amelyek Európa, Amerika és a Közel-Kelet kapcsolattörténetét
mutatják
be. New Jerseyben a Rider Egyetemen világtörténetet oktat, valamint ösztöndíjas
kutatásokat
folytat az izraeli GLORIA központban, Herzliyában.
E
politikát követte az ekkor oszmán befolyás alatt álló, később Közel-
Keletként
ismertté vált térséggel kapcsolatban is, amivel a gazdasági, a kul
turális
és a katonai együttműködés terén kívánta kapcsolatait elmélyíteni.2
Fontosságát
tekintve a régió alárendelt szerepet játszott amerikai és európai
politikájához
viszonyítva, a térség eseményeit az európai nagyhatalmak
szemszögéből
vizsgálta és ítélte meg. Az Oszmán Birodalom hanyatlásával
és
a Balkánnal kapcsolatos cári ambíciók felerősödésével felszínre kerülő,
ún.
„keleti kérdésben” emiatt pusztán csak olyan eszközt látott, ami a
hatékonyabb
érdekérvényesítés lehetőségét nyújtotta számára hatalmi politikájában.
Az
a tény, hogy nem rendelkezett gyarmatokkal a régióban,
feljogosította
egyúttal arra is, hogy már az 1880-as évektől aktív közvetítő
szerepet
játsszon a gyarmatosító hatalmak Kelettel kapcsolatos viszályainak
elsimításában.
Schwanitz megállapítása szerint mindezeknek köszönhetően
a
térséggel kapcsolatos német külpolitika szembeszökő jellemvonása 1914-ig
az
aktuálpolitikai helyzet fenntartása és a térséggel kapcsolatos területi
követelések
következetes mellőzése volt.
Az
I. világháborút kirobbantó szarajevói merénylet után viszont az addig
mellőzött
Közel-Kelet rövid idő alatt a német háborús politika előterébe
került.
A szerzőmeglátása szerint már önmagában figyelemre méltó az oszmán
hadseregben
szolgáló mintegy 30 000 német katona, a Szuezi-csatorna
elfoglalására
tett két eredménytelen kísérlet, valamint Hans von Seeckt tábornok,
az
utolsó oszmán vezérkari főnök tevékenysége. Mégis, ami véleménye
szerint
különlegessé és egyedülállóvá teszi a németek közel-keleti
politikáját,
az a Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország ellen meghirdetett
iszlám
dzsihád volt, aminek gondolata a neves német archeológustól
és
diplomatától, Max von Oppenheimtől származott. Az elképzelés,
hogy
a kalifa felszólítására felkeljen brit India, francia Észak-Afrika és az
orosz
megszállás alatt álló Ázsia muszlim lakossága, hamar megnyerte II.
Vilmos
császár tetszését. A remény azonban, hogy általuk egyszerre tudják
kiegészíteni
fronton harcoló soraikat, valamint folyamatos belpolitikai
instabilitást
tudnak teremteni az antant gyarmatai hátországában, rövid idő
alatt
szertefoszlott. Hiába költöttek hatalmas összegeket különböző expedíciókra
és
nyomtattak pániszlamista propagandát Berlinben, az 1914. november
11-ei
fetvában meghirdetett szent háborút a muszlimok többsége
semmibe
vette. Ez az összehangolt német–oszmán akció, bizonyos lokális
zavargásoktól
eltekintve, mindössze az alig megszületett német–iszlám tanulmányok
hitelének
elvesztését eredményezte.
2.
Schwanitz a Közel-Kelet fogalma alatt mindazokat a területeket – a mai
Törökországtól
Palesztinán
és Mezopotámián keresztül egészen Egyiptomig és Mauritániáig – érti, amelyek
ezekben
az években hivatalosan az Oszmán Birodalom részét képezték, függetlenül
Isztambulnak
az egyes régiók esetében eltérő hatalomgyakorlásának formális/informális
jellegétől.
Az
I. világháború után létrejövő Weimari Köztársaság erőfeszítései elsősorban
az
ország stabilizálására és modernizációjára irányult, így a Közel-
Kelet
fontossága külpolitikájában ismét veszített jelentőségéből. A világháború
előtti
állapotokhoz visszatérve Nagy-Britannia és Franciaország
irányában
következetesen hangsúlyozta a status qou iránt elkötelezettségét
és
a mindenfajta területi igényről való lemondását. A felmerülő viszályok
megoldásába
azonban már nem tudott aktívan bekapcsolódni, a nemzetközi
politikai
életben elszenvedett súlyvesztése kizárta korábbi közvetítő szerepének
ellátását.
Ezzel párhuzamosan korábbi külpolitikájának szellemében
a
régió viszonylatában a kereskedelmi, gazdasági és kulturális kapcsolatokra
helyezte
a hangsúlyt. A külügyminisztériumban végrehajtott átszervezéseket
követően
az alapvetően nacionalista beállítottságú országok iparosításának
támogatásáról
döntöttek, illetve a brit és francia mandátori hatalommal
elégedetlen
diákokat fogadtak továbbképzésre. A szerzőezzel kapcsolatban
–
a háttérben kibontakozó német–arab relációkat vagy akár Hitler világháború
utáni
térséggel kapcsolatos terveit figyelmen kívül hagyva – megállapítja,
hogy
a bíztató kezdet ellenére hamar veszített lendületéből a folyamat.
Ennek
okát a versailles-i béke által korlátozott német katonai potenciálban
véli
felfedezni, ami megítélése szerint erősen hozzájárult a régió jelentőségének
marginalizálódásához.
Utóbbi miatt Németország tartózkodó álláspontra
helyezkedett
a zsidó nemzeti otthon létrehozásának kérdésében a
növekvő
antiszemitizmus ellenére is.
Hitler
1933-as hatalomra jutásától a második világháború kirobbanásáig
Berlin
nem tulajdonított nagy jelentőséget a Közel-Keletnek. A Führer antiszemita
nézeteit
összefoglaló Mein Kampf már sugallta, hogy Németország
nem
kíván színes bőrűemberek lakta gyarmatokra szert tenni. Helyette Kelet-
Európával
kapcsolatos távlati elképzeléseinek biztosított prioritást. Schwanitz
véleménye
szerint ez az irányvonal azonban három tényezőnek köszönhetően
fokozatosan
módosult: háború esetén ideális hadszíntérnek ígérkezett
az
ellenség hátországában, stratégiailag felértékelődött a szövetséges Japán
és
Olaszország helyzetének veszélybe kerülése esetén, valamint a német
Blitzkrieg
európai kudarca esetére kiváló helyszínnek találták minél nagyobb
ellenséges
haderő lekötésére. A gondolatmenet helyességét rövidesen igazolták
a
II. világháború eseményei. A közel-keleti háborús politika ismét a német
külpolitika
homlokterébe került. Az olasz érdekeltségnek elismert régióra viszont
mindvégig
az Európában zajló ütközetek mellékhadszíntéreként tekintettek
az
1941. áprilisi iraki puccs vagy az Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmufti
által
újfent meghirdetett dzsihád ellenére 1943. májusáig, amikor a szövetséges
erők
felszámolták a tengely csapatok utolsó észak-afrikai állásait is.
A
Harmadik Birodalom veresége után a megosztott Németország eltérő
ideológiája,
szövetségi rendszere és ezt determináló külpolitikája újra
háttérbe
szorította a közel-keleti kapcsolatok fontosságát. Napjainkban a
szerző
meglátása szerint az egyesített állam békebeli külpolitikájának sarkpontjaihoz
visszatérve
a status quo tiszteletben tartása, a területi igények
feladása
és konfliktushelyzetben való közvetítés mellett kötelezte el magát,
aminek
a korábbi másodlagos fontosság helyett immáron kiemelt prioritást
biztosít.
Ennek szellemében aktív szerepet játszik a közel-keleti békefolyamatban
és
egyik legfőbb feladatának az iszlám vallás és az európai kultúrkör
összeegyeztetését
tartja.
A
munka erényeként meg kell említenünk, hogy a szerző korhű térképek
alkalmazásával
betekintést nyújt a tengelyhatalmak 1940–1942. közötti
helyzetébe
a Közel-Keleten és az 1941-es iraki eseményekbe. Külön említésre
méltó
emellett még az az ugyancsak a tanulmányban helyet kapó eredeti
helyzetértékelőjelentés
is, amit az amerikaiak készítettek a tengelyerők
muszlim
világban folytatott propaganda tevékenységéről.
Wolfgang
G. Schwanitz: Germany’s Middle East Policy. (Németország közel-keleti
politikája)
In: The
Middle East Review of International Affairs, Vol. 11, No. 3 (September 2007)
26-41. o.