Klió 2009/4.

18. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN TÖRTÉNETÉBŐL

A faluközösségi földtulajdon sajátosságai Oroszországban

K. H. Ibragimov a mezőgazdasági tudományok doktora, az Oroszországi Jogi Akadémia professzora bevezetőjében hangsúlyozza, hogy az olyan agrárországnak, mint az Orosz Birodalom a fejlődését döntően meghatározták a paraszti földközösség többszázados formái és funkciói. Az 1861. évi jobbágyfelszabadításig a szakemberek főleg a faluközösség (az obscsina) létrejöttének okait és genezisének sajátosságait, míg azt követően elsősorban a magán- és a közösségi földbirtoklás lényegi vonásait és egymáshoz való viszonyukat vizsgálták. A paraszti faluközösségi földbirtoklásról napjainkig vita folyik. A szerző úgy ítéli meg, hogy a faluközösségről és az ottani földviszonyokat szabályozó jogi normákról alkotott fogalmak és folyamatok tisztázása és rendszerezése továbbra is feladata maradt az orosz és a külföldi szakembereknek. Ibragimov a fenti kérdéseket az orosz historiográfiát áttekintve elemzi. Rámutat, hogy a faluközösséghez való fiskális viszony történeti gyökerei a tatár hódítás koráig nyúlnak vissza. I. I. Engelman kifejtette, hogy a falusi földközösség meghonosítói épp a föld műveléséhez szükséges munkaerő biztosításában érdekelt nagybirtokosok voltak. Így a faluközösségi földbirtoklás valójában nem a parasztság, hanem a földesurak érdekében jelent meg. A szlavofil V. A. Panajevig nem elemezték ennek a földbirtoklási formának a gyakorlati, gazdasági aspektusait, pedig az oroszországi gazdasági fejlődést meghatározó módon befolyásolta.

A szovjet korszakot az obscsina kutatása terén sajátos kettősség jellemezte. Egyfelől ideológiai korlátok érvényesültek, másrészt viszont új, nagy levéltári forrásanyag került feldolgozásra. B. D. Grekov rámutatott a társadalmi-gazdasági, politikai változások és a faluközösségi fejlődés kapcsolataira, és arra, hogy az obscsinák mindig alkalmazkodtak az új körülményekhez. Sz. V. Juskov hangsúlyozta, hogy az orosz állam pénzügyi és adminisztratív rendszere nagy hatással volt a faluközösségek sorsára. A. L. Sapiro óriási archív anyagot vizsgálva azt emelte ki, hogy a XVII–XIX. században a rendőrállam megerősödésével kapcsolatban megváltozott a paraszti önigazgatás (a mir) jellege.

Az orosz történészek nagy gondot fordítottak a faluközösségi fejlődés hosszan elnyúló, folyamatjellegének bemutatására. K. D. Kavelin hangoztatta, hogy az ősi szláv családoktól több évszázad telt el a falusi földközösségek megjelenéséig. V. Turcsinovics újszerűen elemezte a nagybirtokosi földmagántulajdon és a paraszti faluközösségi földbirtoklás alakulását. L. V. Vorobjova rámutatott, hogy az obscsina tagjainak tulajdonosi jogosultsága attól függött, hogy az adott faluközösségben a portánkénti (parasztudvaronkénti) földbirtoklási forma volt-e a meghatározó. M. Jurin még 1858-as írásában hangsúlyozta, hogy az orosz paraszt – tulajdonjogi hiányosságai ellenére – társadalmi-gazdasági és munkaszervezeti sajátosságai miatt a faluközösséget szent dolognak tekintette. Az orosz parasztság neves kutatója, I. D. Beljajev kiemelte, hogy a jobbágyrendszer megerősödésével párhuzamosan csökkent a falusi földközösségek szerepe. K. R. Kacsorovszkij az orosz obscsináról írott 1906-os művében szintén úgy foglalt állást, hogy a jobbágyrend csorbította a faluközösségi hagyományokat és a paraszti szokásjogi normákat.

Több orosz szakember az előbbiektől eltérően árnyaltabb képet nyújtott az oroszországi faluközösségek evolúciójáról. I. Je. Zabelin azt is kiemelte, hogy a paraszti földközösségek nélkül a nemesi birtokigazgatás sem működhetett volna elég hatékonyan. N. O. Kuplevasszkij rámutatott, hogy noha a magánföldesúri joghatóság ugyan szűkítette a faluközösségek jogköreit, azonban nem szüntette meg őket. V. I. Szemevszkij hangsúlyozta, hogy az obscsinák a jobbágyrendszer idején is védték a parasztokat, és 1861 után az agrárgazdasági és a falusi társadalmi progresszióban is jelentős szerepet játszottak. I. I. Ignatovics szerint a faluközösségi szervezet egységes egészbe kovácsolta a parasztságot és korlátozta a földesurak önkényeskedését. Kavelin a szerző szerint jogosan hangoztatta, hogy az állam adminisztratív funkcióinak megerősödésével a faluközösség jogkörei gyengültek, és a parasztság egyfajta túlélési stratégiaként ezek helyreállítását próbálta elérni. Engelman úgy vélte, hogy az adóztatás miatt a paraszti földközösségi rendszer jól jött mind a kincstárnak, mind a nagyorosz földbirtokosoknak, ezért oltalmazták, sőt kényszerrel is igyekeztek kiterjeszteni.

Az orosz belügyminisztérium 1857. május 12-i instrukciója jól mutatja, hogy a kormányzat nagy jelentőséget tulajdonított a faluközösségeknek. Az 5. pontban kimondták, hogy a közösségi föld cseréjére, kisajátítására csak a mir beleegyezésével kerülhet sor. A 9. pontban pedig igyekeztek gátat szabni a gyakori újraosztásoknak, a közösségi föld szétaprózódásának és így stabilizálni az obscsinákat. Ibragimov kiemeli, hogy a faluközösségi rendszer azért maradhatott fenn sok évszázadon át, mivel megfelelt a parasztság érdekeinek, mentalitásának és az oroszországi természeti körülményeknek. A külföldi szerzők közül a földrajzi determináltságot R. Pipes és A. J. Toyn-bee is hangsúlyozta. Pipes szerint az északi klíma, a szántóföldi munkákra rendelkezésre álló rövid idő (négy-hat hónap a nyugati nyolc-kilenccel összevetve) és a kevés jó termőföld a humán és az anyagi erőforrások koncentrálásán alapuló, közösségi gazdálkodásnak kedvezett. Az előbbiekhez a szerző hozzáteszi, hogy a portánkénti, tanyás földbirtoklás valóban a több szántófölddel rendelkező dél-oroszországi régiókban terjedt el. Toynbee kiemelte, hogy a humán közösségeket lehetetlen megérteni azon földrajzi tényezők tanulmányozása nélkül, amelyek között éltek és dolgoztak. A faluközösségeket több mint negyedszázadig tanulmányozó F. Bahr részletesen elemezte a paraszti közösségek életének belső és külső vetületeit. A belső mechanizmusok közül kiemelte a közösségi földhasználatot, a gyakori földfelosztásokat, az eltérő érdekeket, a limitált műveltségi szintet, a föld kizsarolását és az obscsina tagjai egy részének elnyomorodását. A kifelé érvényesülő legjellemzőbb magatartási attitűdnek Bahr a rendőrséggel és az adóhivatalnokokkal szemben a közösség részéről az érintettek iránt megnyilvánuló szolidaritást és a kölcsönös kezességet tartotta. B. N. Csicserin kifejtette, hogy az obscsinák fennállásuk alatt végig megőrizték hagyományos (földközösségi, nevelő és a parasztokat védő) funkcióikat.

Ibragimov választ keres arra a kérdésre, mi az oka annak, hogy egyik népnél sem működtek olyan hosszú ideig a faluközösségek mint Oroszországban. Szerinte aligha érthetünk egyet Csicserinnel abban, hogy a századok során az állam saját intézményeivé alakította át az obscsinákat. Az orosz állam ilyen törekvései valóban fennálltak, de a paraszti közösségek csak bizonyos tekintetben (pl. az adószedésben és az újoncállításban) kapcsolódtak az államhoz, míg más vonatkozásban megőrizték függetlenségüket. Az oroszországi faluközösségi földtulajdon hosszú fennállása az állam erőfeszítésein kívül elsősorban a természeti (talajtani és klimatikus) körülményekkel magyarázható. Pl. a sok hótól kiázott az őszi vetés, majd a lassú tavaszi olvadás miatt nem tudták időben elvégezni a tavaszi mezőgazdasági munkákat. A rossz természeti adottságokat és a lerövidült munkavégzési szezont egyénileg nem, hanem csak a faluközösségek tagjainak közös erőfeszítésével sikerült kezelni. Vorobjova is rámutatott arra, hogy az obscsináknak alkalmazkodniuk kellett a külső körülményekhez, és működésüket nem lehet csupán állami adminisztratív indítékokkal magyarázni.

Az 1861. évi jobbágyfelszabadítás előtti faluközösségi földtulajdonjoggal kapcsolatban a szerző az 1842-es Orosz Birodalmi Törvénygyűjteményt idézi. A törvények nem minden esetben védték a föld tényleges birtokosának jogait. Ezzel kapcsolatban a szerző a polgári törvények 531. cikkelyét idézi. Ibragimov utal arra is, hogy az Orosz Birodalom törvényhozásában a föld tulajdonjogának két formája létezett: a teljes (ahol egy személyhez kapcsolódott a föld birtoklása, használata és a vele való rendelkezés) és a nem teljes (itt az előbbi három elemből az egyik hiányzott). Egyes kutatók a föld birtoklását és tulajdonlását szinonimaként fogják fel, azonban a kettő jogilag nem fedte egymást. A faluközösségek tagjainak összessége nem alkotott egységes jogi személyt és csak a föld meghatározott részének állandó birtoklási jogával rendelkeztek. Így a faluközösségi földbirtoklás a tulajdonjoggal összevetve nem volt sem teljes, sem kivételes. A. Jevreinova helyesen mutatott rá, hogy ebben az esetben nem beszélhetünk jogilag tulajdonosról, hanem csak az adózók közössége tagjaként megvalósuló földbirtoklásról. Vorobjova megalapozottan utalt arra, hogy a faluközösségi tagok tulajdonjogi jogosultsága az adott obscsinában érvényesülő konkrét földhasználati formától függött.

A XVIII. század végén és a XIX. század első felében a jobbágyparasztoknál a falusi földközösségben a földek ún. adózási egység (tyaglo) szerinti felosztásának rendszere működött. A természetbeni és a pénzbeli adókat az adózási egységek szerint osztották fel. Egy nagykorú, (általában nős), munkaképes férfi és nő alkotott egy tyaglot. A jobbágyparasztok között a földet az adózási egységek szerint, míg az állami parasztoknál a fejadó alapján osztották fel. Amennyiben egy parasztcsaládnak csak egy munkaképes tagja volt, akkor, ha elegendő föld állt rendelkezésre, a fejadó szerinti felosztás előnytelen volt, ha viszont a család összes tagja munkaképes volt, akkor előnyösnek bizonyult. Ibragimov rámutat, hogy a tyaglo szerinti felosztás, mivel több tényezőn alapult, igazságosabbnak tűnt. A szerző konkrét példával illusztrálja, hogy az egyik rendszerről a másikra történő áttérés vitákat szült. A. T. Bolotovot idézve, utalás történik az oroszországi földművelés alacsony hatékonyságára. Az adózási egységek szerinti földfelosztású faluközösségekben a földek egy részét elkülönítették, s azt a közösség (a mir) közösen művelte meg, és az arról betakarított termés a munkaképtelen tagok ellátását szolgálta. Ha a faluközösségnek kevés földje, igavonó állata és szerszáma volt, akkor vehettek, vagy bérelhettek.

A szerző hangsúlyozza, hogy differenciáltabban kell megítélni a faluközösségi parasztság elnyomásának fokát. Már Szemevszkij rámutatott, hogy az obscsinák védelmét élvező, pénzben adózó parasztok kedvezőbb helyzetben voltak robotoló társaiknál. Figyelembe kell azonban azt is venni, hogy Nagy-Oroszország fekete földű és nem fekete földű régióiban az előbbi két paraszti réteg eltérő arányban volt jelen és különböző helyzetükre több tényező hatott. Így pl. a fekete földű rész az ország éléstáraként funkcionált, és a robotos parasztok kizsákmányolása mértékétől függött, hogy van-e éhezés a birodalomban. Az utóbbi jelentette a lakosság számára a legnagyobb veszélyt. A kormányzat a központi részeken a faluközösségi önkormányzat révén tartotta fenn a falusi gazdasági-szociális rendszert. Ibragimov kiemeli, hogy Moszkóviában a faluközösségek régen, a kormányzattól függetlenül, még az Orosz Birodalom létrejötte előtt jelentek meg. A fekete földű részek viszont aránylag nem régóta lettek lakottak, ráadásul olyan parasztokkal, akik nem rendelkeztek történeti léptékű faluközösségi hagyománnyal.

Oroszországban a paraszti faluközösség sokfunkciós, vidéki életfenntartó szerepet játszott, benne nemcsak a parasztság, hanem az állam és az egész társadalom érdekei jutottak kifejezésre. Rendkívül hosszú fennállását az magyarázza, hogy legpregnánsabban jelenítette meg az ország társadalmi-gazdasági sajátosságait, egyszerre felelt meg a parasztok, a falun élők és az állam érdekeinek, és a legnagyobb mértékben alkalmazkodott a lakott területek természeti-klimatikus körülményeihez.

K. H. Ibragimov: Oszobennosztyi obscsinnoj pozemelnoj szobsztvennosztyi v Rosszii (A faluközösségi földtulajdon sajátosságai Oroszországban). Voproszi Isztorii. 2007. 12. 117–125. old.

Kurunczi Jenő