Klió 2009/4.

18. évfolyam

FEJEZETEK OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN TÖRTÉNETÉBŐL

Határjárás a balkanológiában

(A Gabriella Schubert tiszteletére kiadott emlékkönyvről)

Gabriella Schubert munkássága nem ismeretlen a magyar kutatók előtt. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen amellett, hogy Budapesten született, és kiválóan tud magyarul, eddigi életműve számos szállal kötődik a magyarságkutatáshoz. Nemcsak jelentős magyar szerzők (Vargyas Lajos, Gráfik Imre, Hadrovics László) munkáiról írt recenziókat a Délkelet-Európa-kutatás mérvadó folyóirataiban (Südost-Forschungen, Zeitschrift für Balkanologie), hanem számos önálló monográfiával és tanulmánnyal gazdagította a hungarológiát: írt a palóc, a rovás és a szoba magyar szavaknak Délkelet-Európában játszott nyelv- és kultúrtörténeti szerepéről, számos összefoglalást tett közzé a magyar–román, magyar–szlovén, magyar–szerb nyelvi és irodalmi kapcsolatokról, valamint a délkelet-európai népek viseletkultúrájáról, bőséges magyar forrásanyagot hasznosítva. Tanulmányait a berlini Freien Universität Balakanológiai és Szlavisztikai tanszékén végezte, majd az Osteuropa Institut munkatársa, később a jénai Friedrich Schiller Egyetem Szlavisztikai Intézetének vezetője lett. Emellett az 1962-ben Günter Reichenkron, Franz Dölger és Alois Schmaus által alapított Zeitschrift für Balkanologie c. folyóirat főszeresztője és kiadója. Hungarológiai szempontból kétségtelenül a doktori disszertációnak készült, majd később 700 oldalas monográfiaként megjelent, a szomszédos nyelvekbe (ukrán, szlovák, román, szerb, horvát, szlovén, bolgár) bekerült magyar jövevényszavakról írt munkája a legfontosabb: Ungarische Einflüsse in der Terminologie des öffentlichen Lebens der Nachbarsprachen, Berlin, 1982 (Osteuropa-Institut an der Freien Universität Berlin, Balkanologische Veröffentlichungen 7). A mű a mai napig egyedül álló a maga nemében, hisz általában az érintett népek és nyelvek kutatói kétirányú kutatásokat végeztek (pl. magyar–román: Tamás Lajos, Bakos Ferenc, magyar–szláv: Kniezsa István, Hadrovics László; magyar–bolgár: Décsy Gyula stb.) és nem alkalmaztak/alkalmazhattak ilyen átfogó szempontokat. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a magyar balkanológia/délkelet-európai kutatások sanyarú helyzetét is jellemzi egyben, pontosabban azt, hogy nincs az ilyen irányú, egyébként nemzetközi színvonalú, kutatásokat összehangoló, és azokat egységbe szervező intézet. Minden ellentmondásossága, és burkoltan a magyar kultúrfölény teóriáját hirdetni hívatott jellege ellenére is, a magyar balakanológiai kutatások csúcsát a két világháború közti korszak jelentette, amikor létezett egy Balkán Intézet, valamint olyan folyóiratok és sorozatok jelentek meg, mint az Archivum Europae Centro-Orientalis, és az Études sur l’Europe Centre-Orientale. A sors fintora az, hogy 1945 után a magyar balkanológiai, azon belül is leginkább az albanológiai kutatások legfőbb akadályozója az a Tamás Lajos lett, aki a két világháború között ezen kutatások egyik vezéregyénisége volt.)

E zárójeles megjegyzést csupán azért tettem, mert Gabriella Schubert fent említett mongráfiája a magyar és a németországi balkanológiai kutatások legjobb hagyományait folytatja. A legfurcsább számomra mindezek után az volt, hogy erről a majd negyedszázada megjelent könyvről egyet-len magyar recenzió sem születetett. Az okot, mely minden bizonnyal tudományon kívüli, csak gyanítani tudom. A disszertáció tudományos értékét jelzi, hogy a szerzőt a müncheni Südosteuropa-Gesellschaft még a monográfia megjelenésének évében díjjal tüntette ki. A mellőzésnek minden bizonnyal poltikai okai lehettek, már csak azért is, mert a nyolcvanas évek végétől látványosan megváltozott a magyar tudományos élet magatartása Gabriella Schuberttel szemben: 1992-ben az ELTE Tárgyi Néprajzi Tanszékén volt vendégprofesszor, ugyanebben az évben a Magyar Néprajzi Társaság külföldi tiszteletbeli tagjává választotta, egy könyvéről (Kleidung als Zeichen. Kopfbedeckungen im Donau-Balkan Raum, Harassowitz Verlag, Berlin, 1993. Balkanologische Veröffentlichungen 20), valamint egy tanulmányáról (Auf den Spuren von Königssohn Marko, in Der Balkan in Europa, hrsg. Eggerdt Harten, André Stanisavljević, Dimitris Tsarkis, Frankfurt am Main, 1996, 151–164) terjedelmes recenzió (Ethnographia, 1995/2, 1177–1180, és Klió, 1999/1, 90–100) jelent meg. Az elismerések megkoronázásaként 2004-ben a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya külső tagjává választotta.

Ugyancsak a tudományos elismertségének tudhatjuk be azt, hogy munkatársai, barátai és kollegái emlékkönyvet adtak ki Gabriella Schubert 55. születésnapja alkalmából. A vaskos kötetben megjelent tanulmányok mennyisége (talán szándékosan is éppen ötvenöt db. ) és minősége természetesen az ünnepelt munkásságának sokféleségét és jelentőségét szimbolizálják. A szerkesztők minden bizonnyal már csak ezért sem vállalkoztak valamiféle kötetkompizíció létrehozására: a tanulmányok egyszerűen szerzőik betűrendjében követik egymást. Nincs könnyű helyzetben ilyenkor a recenzens, hisz ilyen szerteágazó, a Délkelet-Európa-kutatás szinte minden területére kiterjedő többnyelvű (német, angol, horvát, szerb, román) munkák esetében nagyképűség lenne azt állítani, hogy ő mindenhez egyformán ért. Épp ezért az alábbiakban tematikai csoportosításban (irodalmi, nyelvészeti, történelmi, néprajzi) mutatom be a tanulmányokat; a tartalmi ismertetéseket pedig csak abban az esetben bővítem értékelő megjegyzésekkel, ha azok magyar vonatkozásokat tartalmaznak, vagy ha az általam jobban ismert tudományterületekhez tartoznak.

A délkelet-európai népek irodalmával foglalkozó tanulmányok nagy része az imagológia jegyében áll. Úgy tűnik, ez a tudományág változatlanul népszerűségnek örvend már jó néhány évtizede. Ez nem is csoda, hisz kontinensünknek ez a fele igazi kincsesbányát rejt ezen a téren. Így például, Zlata Bojović tanulmányában (Poreklo likova kao konstitutivni dramski elemenat u komedijama Marina Držića) a horvát reneszánsz irodalom európai hírű képviselőjének Marin Držićnek a legismertebb drámájában (Dundo Maroje, 1550–1556) megformált különböző etnikumú szereplők (pl. Hugo Tedesco gazdag német lovag, Sadi zsidó ékszerkereskedő, stb.) elemzése kapcsán mutatja be, hogy miként válik a nyelvi, etnikai, társadalmi alteritás drámaszervező energiává, és a komikum forrásává. Hasonló kérdéskört taglal Vesna Cidilko, az egyik legismertebb szerb író, Aleksandar Tišma (1924–2003) naplófeljegyzéseit elemzve (Über sich und die Anderen – zum Tagebuch von Aleksandar Tišma aus imagologischer Sicht). Tišmát a magyar olvasó is ismerheti, hisz néhány novelláskötete (A megtalált béke, Az ezerkettedik éjszaka), valamint regénye (Blahm könyve, Az ember ára) magyarul is megjelent, a Tiszatáj c. folyórat pedig terjedelmes tanulmányt közölt munkásságáról (Vladimir Gvozden, Aleksandar Tišma és a Holocaust-effektus). A magyar zsidó anyától valamint szerb apától született, és élete nagyrészét Újvidéken töltő író egyik alapvető létélménye a kelet-európai kisnépek nyomorúságának megélése, és ennek a tapasztalatnak irodalmi formába öntése. E téren méltán rokonítható Bibó Istvánnal, Milan Kunderával és némi fenntartással akár Emil Ciorannal is. Műveinek másik visszatérő témája saját zsidóságának felfedezése és megélése. Igazi Holocaust-irodalom születik így tolla alatt, anélkül azonban, hogy ő maga részese lett volna a borzalmaknak: a háború alatt szerbnek vallotta magát, így nem esett bántódása, később viszont a zsidókkal azonosult. Vesna Cidilko ebben a kontextusban elemzi a Tišma naplójából kibontakozó német, valamint Németország-képet, olyan érdekes következtetésekre jutva, miszerint Tišma elképzelhetőnek tartott volna egy sikeres kulturális, szellemi, de akár politikai Közép-Európát, ha a német-zsidó szimbiózis nem bomlott volna fel végzetesen a második világháború alatt.

Legalább ugyanannyi, és ugyanolyan fontos magyar vonatkozása van a kötet másik szerb író-főszereplőjének Miloš Crnjanskinak (1893–1977), mint a fent említett Tišmának. Crnjanskinak egy véltelen folytán, a folyton botrányt okozó kishivatalnok apját büntetésből áthelyzeték, Csongrádon született, Szentesen keresztelték, majd iskoláit Temesváron kezdte meg és Bécsben folytatta. A jelen kötetben szereplő tanulmány (Miloš Crnjanski und der deutsche expressionistische Messianismus) szerzője (Olga Ellermeyer-Životić) Crnjanskinak a német nemzetiszocializmushoz, valamint irodalmi expresszionizmushoz való viszonyát elemzi. Crnjanski 1928–1938 között a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság berlini sajtóattaséja volt, és némiképp az ordas eszmék vonzáskörzetébe került, de hamar ki is ábrándult belőlük. Erről Gabriella Schubert is több ízben írt (lásd pl.: Miloš Crnjanski über Deutschland und die Deutschen, Zeitschrift für Balkanologie, 2005/2, 75–87) és egy dokumentumgyűjtemény is napvilágott látott róla: Crnjanski o nacionalsocijalizmu, kiad. Zoran Amravomić, Beograd, 1990. Ellermeyer-Životić azt próbálja meg kimutatni, hogy Crnjanski ez irányú tájékozódását a Nietzschére visszavezethető vitalizmus-kultusz, valamint a szintén Nietzsche-rajongó francia esszéistától, André Suares-től (1868–1948) származó expresszionista messianizmus ideológiája befolyásolta. Ugyanebben az időben (pontosabban 1933–1935 között) tartózkodott Berlinben és Münchenben Humboldt-ösztöndíjjal egy másik nagy kelet-európai Nietzsche-hívő és (anti)próféta, Emil Cioran, akit szintén alaposan megfertőzött az akkor terjedő rinocérosz-kór (à la Ionesco). Neki több időre is volt szüksége a betegségből való kigyógyulásra, de úgy vélem nem ártana egyszer e két szerző műveit egy alapos összehasonlító vizsgálatnak alávetni. Aki netán vállalná e munkát az elkövetkezendőkben, az semmiképp sem nélkülözheti majd Ellermeyer-Životić tanulmányát.

A Crnjanskiról szóló másik írás délkelet-európai kontextusban szintén nagy divatnak örvendő témát, az emingránsirodalom témakörét járja körül (Olga Stojanović-Fréchette: Verloren und wiedergefunden: Erinnerung und Gedächtnis in Exilromanen von Crnjanski, Ugrešić und Albahari). A második világháború után, elsősorban a vörös vasfüggönynek köszönhetően, Délkelet- és Közép-Európa irodalom- és kultúrtörténetét a nyugat-európai művelt olvasóközönségnek az emiránsok közvetítették. Elég csak olyan neveket említeni (a teljesség igénye nélkül), mint Fejtő Ferenc, Milan Kundera, Eugène Ionesco, Tzevan Todorov stb. Crnjanski azonban rendhagyó jelenség: ő 1941 óta Angliában élt, de 1965-ben fordítva emigrált: akkor, mikor még mindenki Nyugatra tartott, ő fogta magát és visszatelepült Belgrádba. Néhány évvel későb megjelent regénye (Roman o Londonu, 1971, London regénye), melyet Olga Stojanović-Fréchette is különös figyelemben részesít, főszereplőjében (az 1917 óta Angliában élő Rjepnjin herceg) épp az emigránsok kallódását és végül összeomlását ábrázolja. A tanulmány másik két főszereplője, Dubravka Ugrešić és David Albahari, más emgiránsgenerációhoz tartozik. Ők mindketten a délszláv háború miatt kényszerültek vándorútra. A szerző által választott műveik elemzése (Ugrešić: Muzej bezuvjetne predaje, 1997, magyarul is megjelent: A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, 2000; Albahari: Sneži čovek, 1995, Havas ember; Mamac, 1996, Csali) azért különösen izgalmas, mert a két szerző a háborúban két egymással szemben harcoló közösséghez tartozik: Ugrešić horvát, Albahari, pedig szerb. Ugyancsak az emigránsirodalom témakörét járja körül Horst Fassel, az osztrák drámaíró, Franz Theodor Csokor (1885–1969) műveit elemezve (Von Polen auf den Balkan. Franz Theodor Csokors Exil). A cím ugyanakkor kissé megtévesztő, mert a tanulmányban valójában a regionális közép- és délkelet-európai (Lengyelországtól, Szerbiáig) német színjátszás és Csokor kapcsolatáról van szó.

Az irodalmi tematikájú írások másik csoportját a kapcsolat-, valamint a hagyományosnak mondható irodalomtörténeti tanulmányok alkotják: Jovan Delić a szerb neoparnasszista költő Ivan V. Lalić (1931–1997) és Rainer Maria Rilke kapcsolatát tárgylaja (Ivan V. Lalić und Rainer Maria Rilke. Intertextuelle Bezüge). Lalićra nemcsak poétikailag hatott Rilke, hisz a szerb költő Rilke legfontosabb verseit is leforította szerb nyelvre, valamint számos esszét is írt Rilke költészetéről. Konstantinos A. Dimadis pedig a két világháború közötti (pontosabban 1922–1935) görög epikában megnyilvánuló két ideológiai irányzat (szocializmus és nacionalizmus) megjelenési formáit elemzi (Sozialismus, Nationalismus und griechische Prosa 1922–1935). Klasszikus befogadástörténeti elemzést olvashatunk Emilia Staitscheva tollából is Lessing Emilia Galotti c. drámájának délszláv recepciójáról (Die Suche nach Identität in der südslawischen Rezeption der „Emilia Galotti” von Lessing). Remek műelemzést közöl Marina Jordanowa-Etteldorf, a bolgár nemzeti ébredés emblematikus költőjének, Petko Szlavejkovnak (1827–1895) az Izvorăt na Belonogata, 1873 (A Fehérlábú lány forrása) című elbeszélő költeményéről (Petko Slavejkovs Poem „Die Quelle der Weissfüssigen” – Betrachtung der poetischen Elemente zwischen literarirscher Tradition und Moderne). A műben csupán annyi történik, hogy a török vezír szeretné megszerezni a szép bolgár lányt, de az ellenáll mind a csábításnak mind a fenyegetésnek, így aztán magatartása a bolgár ellenállás jelképe lett. Jordanowa-Etteldorf azonban nem a költeménynek ezt az erőteljes nemzeti mozgosító jellegét emeli ki, hanem az önként kínálkozó referenciális olvasatot háttérbe szorítva, a színek szimbolikáját igyekszik megfejteni.

Egy másik tanulmány (Vesna Matović: Literarni i ideološki potencijali istroijskog narativa: Hadži Loja) a délkelet-európai népek történetében oly nagy szerepet játszó legendás mitizált hősök (Markó királyfi, Jug Bogdan, Miloš Obolić) egyikével, Hadži Lojoval foglalkozik. A valódi nevén Salih Vilajetovićként (1834–1887) ismert, a Korán borítására használt díszes szövetkészítővé avanzsált, kezdetben kőfejtő munkás és fuvaros, azzal írta be magát a történelembe, hogy 1879-ben a Szarajevóba bevonuló osztrák–magyar csapatok ellen felkelést szított. Felforgató tevékenységéért kezdetben halára ítélték, de jól jellemzi a lázadás komolyságát, hogy végül mindössze öt év kényszermunkára ítélték. Szabadulása után Törökországba ment és Mekkában halt meg. Ennyi már elég is volt ahhoz, hogy alakjára ne csak a népköltészet, hanem olyan híres írók is felfigyeljenek, mint Branislav Nusić (1864–1938).

Délkelet-Európa irodalmai közül a XIX. század elején legelőbb a szerb népköltészet tört be a nyugati (elsősorban német) irodalmakba. Ebben oroszlánszerepe volt Therese von Jakob-Robinsonnak (1797–1870), aki 1826-ban németre fordította és két kötetben ki is adta a Vuk Karadžić által gyűjtött szerb népdalokat. Ezeknek olyan sikere lett Nyugat-Európában, hogy még a francia költő Prosper Merimée is felfigyelt a szerb népköltészetre. Merimée a mi Thaly Kálmánunkat is meghazudtolva hivatásos hamisítóvá nőtte ki magát és Therese von Jakob-Robinson kiadványán felbúzdulva nyomban lefordított és kiadott Guzla címmel egy sohasem létezett fiktív szerb népdalgyűjteményt. Therese von Jakob-Robinsról Gabriella Schubert Friedhilde Krauseval közösen 2001-ben már kiadott egy tanulmánykötetet: Talvj. Therese Albertine Luise von Jakob-Robinson (1797–1870). Aus Liebe zu Goethe: Mittlerin der Balkanslawen. Az utóbbi szerző tovább folytatta kutatásait és a Szerb Tudományos Akadémia Vuk Karadžić-gyűjteményében megtalálta Therese von Jakob-Robinson kislányának, Marynak a levelezését Vuk Kradžić Mina nyevű lányával. Friedhilde tanulmányának (Therese von Jakob-Robinson und ihre kleine Tochter Mary. Aus einer Kinderkorrespondenz) végén közli is ezeket a leveleket.

Nem hiányoznak a kötetből természetesen a posztmodern irodalomelméleti módszereket alkalmazó tanulmányok sem, jóllehet csupán kettő van belőlük. A belgrádi irodalmár Dušan Ivanić a „hang poétikáját” vizsgálja (Die Poetik der „Stimme” -- von der Stimme zur Erzählung). A talányosan metaforikus című írásban valójában a narrátor megszólalásának módozatait vizsgálja a szerző a szerb népi hősénekektől Ivo Andrićig. Matthias Kappler a XVIII–XIX. századi görögországi török költőkről írt tanulmányában (Okzident und Orient am Rande des Balkans: Ionische und festlandgriechische Dichter des 18 und 19 Jahrhunderts zwischen europäischer und osmanischer Peripherie) az oly sokat vitatott fogalmakat (megkésettség-szinkronitás, kelet-nyugat, katolikus-görögkeleti, centrum-periféria) próbálja meg újraértelmezni a posztkolonialista kultúratudomány fogalomtárával. A választott téma kiválóan álkalmas a fenti bináris oppozíciók relativitásának érzékeltetésére, hisz a görögországi török költők nem csak Párizsból, hanem Isztambulból nézve is a perifériához tartoztak.

A tanulmányok másik nagy csoportját a nyelvészeti tárgyú írások képezik. Luminiţa Fassel ugyan nem annyira balakanológiai, mint inkább romanisztikai tárgyú tanulmányában a vulgáris latin problematikáját eleveníti fel. A szerző előbb rövid áttekintést ad a különböző szerzők (Cicerótól és Quintilianustól, Günter Reichenkronig, Hermann Józsefig, Väänänen Veikkoig és Willy Balsig stb.) különböző felfogásairól: a vulgáris latin a köznép nyelve, a vulgáris latin a hétköznapi élet (azaz nem az iskolában tanult) nyelve, a vulgáris latin a középosztály nyelve, a vulgáris latin a római birodalom népeinek közvetítő nyelve, a vulgáris latin beszélt nyelv, míg a klasszikus latin írott. Valószínűleg a fenti teóriák mindegyikében van igazság, ezért Luminiţa Fassel, a moldáviai származású és a második világháború után Latin Amerikába menekülő, majd később a tübingeni egyetemen hírnevet szerző, Eugen Coseriu integartív modelljét alkalmazva, megpróbálja őket összeegyeztetni. A szerző nem tér ki a kényes kérdések elől: mikortól beszélhetünk vulgáris latinról, meghatározható-e pontosan, hogy mikor szűnik meg a latin és mikortól beszélhetünk újlatin nyelvekről. Egy kis hiányérzetem csupán csak azért támadt, mert miközben a román és a nyugat-európai romanisták jelentéktelen terminológiai különbözöségének összebékítésén fáradozik (a román nyelvészek a népi latin, míg a nyugat-európaik a vulgáris latin kifejezést használják), addig nem tér ki a latin nyelv helyi változatainak problémájára. A román nyelvészek, valamint a dáko-román kontinutás nyugat-európai hívei (pl. Günter Reichenkron) szerint létezett egy sajátos dunai, vagy balkáni latinitás, mely csírájában magában hordozta a román nyelv kialakulásának lehetőségét. Ezzel szemben Hermann József (akinek mindössze a Que sais je című népszerűsítő sorozatban megjelent Le latin vulgaire, 1967 c. művére hivatkozik Luminiţa Fassel) meggyőzően bebizonyította, hogy a latin különböző regionális változataiban ugyanazok a változások mentek végbe (azaz nem beszélhetünk külön balkáni, galliai, ibériai stb. latinitásról), legfeljebb csak időbeni megjelenésük és intenzitásuk más. ( Minderről részletesen lásd: Hermann József, Új eredmények, új kérdések a román nyelvek kialakulási folyamatának vizsgálatában, Budapest, 1985).

A nyelvészeti tanulmányok másik csoportja a délkelet-európai nyelvek közti kapcsolatokat tárgyalja: Sabine Kirfel a szerb nyelvbe az 1780–1820 között bekerült német jövevényszavakat tekinti át (Lehnprägungen als Ergebnis deutsch-serbischen Sparchkontaks: posrbice in slavenoserbischer Zeit); Johannes Kramer három kulturális alapszó, az énekelni és olvasni, valamint írni megjelenési formáját és etimológiáját tárgyalja a balkáni nyelvekben (Singen und Lesen in den Balkansparchen), arra helyezve a hangsúlyt, hogy a latin énekelni szót (cantare), mely majd minden újlatin nyelv-ben fennmaradt olvasni jelentéssel is használták. E jelentés- és szótörténeti kalandozásnak külön érdekessége, hogy a román nyelv a ma használatos olvasni szót az ó-egyházi szlávból kölcsönözte (a citi). Szintén szótörténeti jellegű tanulmánnyal van jelen a kötetben Rainer Schlösser is, aki azt elemzi, hogy a német Sparherd (tűzhely) miként vált igazi balkáni vándorszóvá (Kochen in Südosteuropa: zur Verbreitung des Wortes Sparherd). Anna Kertschmer tanulmánya (Slavenoserbisch – Zeitalter der Aufklärung im serbischen Kulturparadigma) a szerb(horvát) nyelvújítás egyik érdekes fejezetésre tér ki: miként élt tovább, főleg írott formában, a szlavenoszerb nyelvváltozat a Habsburg-, majd később az osztrák–magyar fennhatóság alatt lévő Vajdadságban a XVIII–XIX. században. A kérdés azért különösen érdekes, mert 1850-ben Bécsben a horvát és szerb értelmiség színe-java (horvát részről pl.: Ivan Mažuranić, Ivan Kukuljević, Dimitrije Demeter stb., szerb részről: Vuk Karadžić, Đura Daničić) aláírta azt az egyezményt, mely szerint közös irodalmi nyelvet kell kialakítnai, a déli, ún. što nyelvjárás alapján. Ez a szerbeknél szinte teljesen, a horvátoknál pedig részlegesen vágta el a nyelvi kontinuitást a korábbi nyelvi hagyományoktól, melyek nyilván nem egyik napról a másikra szűntek meg. Anna Kertschmer tanulmánya azért különösen érdekes, mert e két nyelvi hagyomány közti konfliktusokat elemzi. A szinkron jellegű nyelvészeti kutatások témakörébe tartozik Miloš Okuka tanulmánya, melyben a szerző a mai vajdasági szerb nyelvjárás jel-legzetességeit vizsgálja: Šumadijsko-vojvodanski dijalekt srpskog jezika. Sumarni pogled, strukturalne osobine, dijalekatska razudenost.

Jürgen Kristophson azt probálja meg rekonstruálni, hogy milyen lehetett Délkelet-Európában a nyelvről való gondolkodás a modern nyelvtudomány megjelenése (a XVIII. század vége) előtt (Naive Sprachbetrachtung in Südosteuropa). A szerző e naiv nyelvszemlélet bemutatására egyetlen forráscsoprot elemzését mutatja be: a délkelet-európai népek által egymás nyelvének és nemzetiségének elnevezésére használt neveket. Tudjuk, hogy a népnevek jelentései térben és időben változnak, és nem olyan ártalmatlan dolgok, mint ahogy azt első pillantásra gondolnánk. (Elég csak olyan szavak esetére hivatkozni, mint az oláh, tót, rác, vagy hogy napjainkban is aktuális témát említsek, a cigány.)

A már fentebb ismertetett írások alapján is kiderülhetett, hogy az egységes irodalmi nyelv kialakításának problematikája élénken foglalkoztatja a Délkelet-Európa-kutatókat. Nem véletlen tehát, hogy Eugen Munteanu is a román nyelv egységesítésének első szakaszát mutatja be tanulmányában (Unificarea vechii române literare). Ez a folyamat a XVIII. század végén ment végbe, amikor az erdélyi és moldvai egyházi kiadványok a havaselvi nyelvjárást vették át. A görögkeleti román egyházban csak a XVIII. század közepén vált hivatalosan is elfogadottá a román nyelv használata az egyházi szertartás során. A román nyelv térnyerése az egységes román egyházi irodalmi nyelv megteremtésével párhuzamosan haladt. Száz év kellett ahhoz, hogy a gyulafehérvári román Újszövetséget (1648) kiadó és fordító, Simion Ştefan, aki épp az egységes román nyelv hiánya miatt kesergett, álma megvalósuljon. Az igazán érdekes kérdés azonban az, hogy ez a XVIII. század végére kialakult egységes román egyházi nyelv milyen mértékben járult hozzá a modern román irodalmi nyelv megalkotásához. A folyamatot nem ártana összehasonlítani a szerb és a horvát helyzettel, ahol mint már említettem, a XIX. század közepétől egy teljes új nyelv született az egyházi szlavenoszerbbel szemben. Érdemes lenne megvizsgálni tehát, hogy a modern román irodalmi nyelvben mennyi maradt meg ebből az egységes egyházi nyelvből, annál is inkább, mert azzal párhuzamosan az Erdélyi Iskola (Școala Ardeleană) tagjainak köszönhetően létezett már a korban is egy másik versenyképes sztandardizált nyelv. Elsősorban a budai egyetemi nyomdában kiadott román könyvek nyelvére gondolok. E könyvek, habár az Erdélyi Iskola korifeusai is egyházi értelmiségiek voltak (igaz nem görögkeletiek, hanem görögkatolikusok), elsősorban világi jellegűek voltak: nyelvtanok, történeti művek, mezőgazdasági szakkönyvek. Nyilvánvaló, hogy ezekben a könyvekben nem az egységesített egyházi román nyelv volt a domináns. Azt is figyelembe kell még vennünk, hogy a román nyelvészet súlypontja a XIX. sz. elejéig Erdély és Magyaroszág. Míg 50 év alatt (1780–1830) a fejedelemségekben csak egy-egy nyelvtan jelent meg, addig Erdélyben és a budai egyetemi nyomdában 3-4 évente napvilágott látott egy-egy nyelvtani vonatkozású nyomtatvány. A román nyelvújításnak a belső igények mellett a másik mozgatóereje a bécsi udvar oktatás- és művelődéspolitikája volt. Az udvar követelte meg azt is, hogy egyre több műveltségterjesztő könyvet fordítsanak románra. Ez nemcsak az irodalmi, hanem a szaknyelvek megteremtését is szükségessé tette. Belső mintaként csak az egyházi és a népnyelv volt adott. A szókészlet gyarapítását az újlatin nyelvekből (főként olasz, francia) való átvétellel érték el. Párhuzamosan folyt a nem latin elemek kiküszöbölése. Valóságos nyelvi ellenállást szerveztek a magyar nyelvi hatás minden megnyilatkozásával szemben. Ezeket a kérdéseket természetesen csak egy monografikus feldolgozás keretében lehetne megnyugtatóan tisztázni. Sajnos a román nyelvújításról, Gáldi László 1943-ban megjelent kismonográfiája óta, mely azonban csak az erdélyi román nyelvújításra korlátozódott (Az erdélyi román nyelvújítás. Értekezések a Nyelv- és Széptudományi Osztály Köréből, XXVI), a mai napig nem született átfogó feldolgozás. A jelen kötetben közölt tanulmánya alapján bizton állíthatom, hogy Eugen Munteanu kiválóan alkalmas lenne egy ilyen feladat elvégzésére.

Részben hasonló témát dolgoz fel Jochen Raecke is, aki a délszláv ún. kisnyelvek jelenét és jövőjét méri fel változatos szociolingvisztkai mód-szerek alkalmazásával (Reinlichkeitsfimmel aus Todesangst – zum Lebensgefühl der Sprecher kleiner(er) slawischer Sprachen). Raecke a délkelet-európai népekre oly jellemző nyelvi és nemzeti purizmusmániát, valamint nyelvi/nemzeti halálfélelmet, az itteni kis népek sajátos életérzésére, Bibó után nyugodtan mondhatjuk, nyomorúságára vezeti vissza. Kár hogy a szerző nyelvészeti vizsgálódásait nem kötötte össze e kisebbség-komplexusok nagymestereinek (Bibó István, Emil Cioran, Milan Kundera, vagy akár a kötetben is szereplő Aleksandar Tišma) filozófikusabb eszmefuttatásaival.

Mirjana Detelić a középkori és kor-újkori rabszolgaságot, mint társadalmi és gazdasági intézményt vizsgálja tanulmányában, e szempontból egész különleges forrásanyagot feldolgozva: a délszláv hősi énekeket (Slavery in the West Balakans: history and oral tradition). A szerző szerint a sclavus ~ slavus ~ szláv szavakról az analógiás fülmódszernek köszönhetően sokat értekeztek: úgy vélték, hogy a szláv népnév a rabszolgát jelentő latin sclavus szóból jön, holott valószínűleg a szláv slovo – szó, logosz – vagy a szintén szláv slava – dicsőség szavakra vezethető vissza. Ugyanakkor viszont a Délkelet-Európában sokáig fennmaradó modern rabszolgaságról (Romániában például csak a XIX. század közepén szabadították fel a cigányokat ebből a státuszból) mint társdalmi és gazadsági intézményről keveset írtak. A rabszolgaság intézménye a Balkán-félszigeten természetesen elsősorban az oszmán hódításoknak és szokásoknak köszönhetően alakult ki és maradt fenn még a kora újkorban is. Nyilván komoly társadalmi megrázkódtatásokkal és feszültségekkel járt. Detelić azt igyekszik bemutatni, hogy mindez miként fogalmazódott meg a délszláv népi epika fikciós és egyben referenciális szövegkorpuszában.

A kötetben szereplő történeti tárgyú írások nagyrésze jelenkori politikatörténet. Hans-Dieter Döpmann például, a vallásnak a makedónok nemzeti identitása kialakulásában játszott szerepének bonyolult labirintusában próbálja végigvezetni az olvasót (Religion in der sich entwickelnden Gesellschaft in Makedonien); Christoph Giesel szintén Makedónia forrongó társadalmi tengerére hajóztat minket, a macedóniai albán média alapján a 2006. évi választási küzdelmeket elemezve (Von „Aasfressern,” „Kadavern,” und „Wahlen wie in Kandahar” -- Albanischer Wahlkampf und Politik im Fokus albanischer Zeitungen Mazedoniens im Jahre 2006). Harald Heppner a romániai bánsági falukutatás eredményeiről számol be (Tradition und Identität im Dorf. Eine aktuelle Bestandsaufnahme über das rumänische Banat). A tanulmány abba az osztrák-román kutatási projektbe enged bepillantást, mely a bánsági falvak történetét szeretné feldolgozni 1945-től. Hasonló módszerű és tematikájú Marija Ilić írása is. A szerzőnő 2001–2008 között végzett etnolingvisztikai és antropológiai kutatásokat a magyarországi Szigetcsépen. A kötetben közölt írásában kutatásainak azt a szegmensét mutatja be, melyben a szigetcsépi szerbek kollektív emlékezetében a magyaroszági németek (mintegy 180 000 ember) 1945–1948 közötti kitelepítéséről élő narratívákat elemzi (Oral History: from Autobiographical to „Collective” Narrative – Serb Oral Discourse on the Expulsion of Germans from Hungary). Evangelos Karagiannis tanulmányában (Die Kirche von Griechenland un die Herausforderung der offenen Zukunft) a görög egyház és állam feszült viszonyáról ír. Az 1990 óta meglévő látens feszültségek 1998 után erősödtek fel, mikor az új metropolita Dimitrias Christodoulos azt kezdeményezte, hogy a görög személyazonossági bizonyítványokban tüntessék fel az állmapolgárok vallási hovatartozását is. Egy másik görög származású szerző írásának is a mai ortodox (görögkeleti) egyház a főszereplője. Vasilos N. Makrides azt próbálja meg bemutatni (A mixed blessing? Aspects of unity and division in Orthodox Chirstianity), hogy a par excellence autokefál (értsd nemzeti) ortodox egyházak között milyen szolidaritási és egységgondolat érhető tetten. Példáit jórészt a délszláv háború kapcsán vonultatja fel, amikor is nem csak a Nyugat-ellenes orosz orotodoxok, hanem, a papírforma szerint legalábbis, Nyugat-barát (hisz Görögország az EU tagja) görög ortodoxok is a szerbekkel szimpatizáltak. Ugyancsak az egyház és a politika viszonyát feszegeti Udo Tworuschka is költői címmel ellátott tanulmányában: Vom Mond, den vielen Wegen, dem Chamäleon und Edelstein sowie dem Elefanten. Releigionsbegegnungen in interreligiösen Bildern.

Míg a két világháború közti Románia és Németország közti politikai és gazdasági kapcsolatok viszonylag ismertek, addig a két ország kulturális viszonyrendszere még nincs kellőképpen feltárva. Ezt a hiányt igyekszik Daniela Olărescu csökkenteni a Deutsch-rumänische Wissenschafts- und Kulturbezichungen in der Zeit des Nationalsozialismus. Kulturtransfer und Bildervermittlung c. tanulmányában. Az írás középpontjában az 1940-ben felállított bukaresti és berlini német/román kultúrintézetek megnyítása, valamint a két intézet létrehozásában oroszlánszerepet játszó, híres román nyelvész Sextil Puşcariu áll, aki a kíváló német romanista Wilhelm Meyer-Lübcke tanítványa volt. Olărescu nem kerüli meg a kényes kérdéseket, így aztán Puşcariu és a Vasgárda viszonyára is kitér, igaz csak szimpatizánsnak nevezi, holott a mai neovasgárdista honlapok büszkén hirdetik, hogy még a Vasgárda vezetésének (a Szenátusnak) is tagja volt. Minket magyarokat kissé frusztrál az ahogyan Puşcariu megnyerte a nyugati, elsősorban német nyelvészek színe-javát (főként Ernst Gamillscheget, aki 1928 óta a Román Tudományos Akadémia tagja is volt, és Günter Reichenkront) a dáko-román kontinuitásnak. Az már csak hab a tortán, hogy miközben Sextil Puşcariu a Vasgárda szimpatizánsa/tagja volt, és Ernst Gamillscheg 1939-ben Hitlertől kapott kitüntetést, addig épp a velük ádázul hadakozó magyar nyelvészekről (Tamás Lajos, Gáldi László stb.) terjedt el, és él a mai napig, az a nézet (még a dáko-román kontinuitást vitató nyelvészek között is), hogy „a tudomány eszközeivel igazolták Hitler hatalmi döntését.” (Lásd Gottfried Schramm: Korai román történelem, Debrecen, 1997, 87.) Jól jellemzi a két világháború közti magyar tudományosságról kialakult nyugat-európai vélekedést, hogy többek közt arról a sváb származású Tamás Lajosról formálódott ilyen kép, aki, mikor felkérték a Volksbundba való belépésre, azzal tiltakozott az ajánlat ellen, hogy német nevét (Treml) magyarosította (Tamás). A fentiek is azt igazolják, hogy talán megérett az idő a két világháború közti magyar-német-román dáko-román kontinuitásvita monografikus feldolgozására. Daniela Olărescu tanulmánya kiváló kiindulópont lehet majd ez ügyben.

Gerhard Ressel tanulmánya (Dalmatien als Zentrum und Peripherie literarisch-philosophischer Kultur) szintén a két világháború közti Balkán-félsziget egyik regiójának izgalmas történetébe enged bepillantást. A Dalmáciáról szóló vita ugyan régebbi, de a két világháború között azért lángolt fel újból, mert a Jugoszlávia-ellenes olasz kultúrpolitika fő célja Dalmácia olasz jellegének hangsúlyozása, valamint az olaszok általi birtoklásának ideológiai megalapozása volt. Ressel azonban nem az olasz-jugoszláv kultúrvitát, hanem egyes német és ausztriai szerzők – a karintiai Josef Friedrich Perkonig (1890–1959), vagy a konzervatív nacionalistákhoz tartozó Ernst Jünger testvére, Friedrich Georg Jünger (1898–1977), vagy a Hamvas Bélára is komoly hatást gyakorló, Rudolf Pannwitz (1881–1969) – két világháború közti Dalmácia-koncepcióját elemzi.

A történelmi jellegű tanulmányok másik része kisebbség- és identitástörténet jellegű kédésekkel foglalkozik: Pandel Pani az albánoknak az euro-atlanti integráció irányába tett erőfeszítéseiről ír („Bereits die Illyrer wollten in die EU und die NATO.” Albanische Identitätsdiskurse im Kontext der Integration in die euro-atlantischen Strukturen); Roland Schönfeld az erőteljesen idealizált és retorizált szerb államiság-diskurzusokról (Vom Traum der Serben. Staatsbildung und serbische Identität); Klaus Steinke az albániai szláv kisebbségek helyzetéről (Sprache und Exogamie – Beobachtungen am Rande des Projekts „Slavische Minderhaiten in Albanien); Anton Sterbling a dél-kelet-európai közösségek hagyományokhoz való viszonyát elemzi (Zur Dynamik der Traditionalität in südosteuropäischen Gesellschaften); Holm Sundhaussen a független Koszovó melletti és elleni éreveket ütközteti (Die Befreiung von Kosovo: das Ende einer „unendlichen” Geschichte?); Ksenija Petrović és Aleksandra Salamurović szerzőpáros a szerbiai médiában megjelenő nőképet elemzik (Öffentlichkeit und Darstellung der Frau in Südosteuropa am Beispiel der Medien in Serbien); Christian Voss pedig nem kisebb feladatra vállalkozik, mint három kelet-európai birodalom, a Habsburg, az Oszmán és a Porosz, nyelvi kisebbségeinek összehasonlítására (Ein linguistischer Hierarchisierungsversuch des europäischen Ostens). Különösen érdemes kiemelni magyar vonatkozásai miatt Joachim von Puttkamer írását: Magyarisierung! Sparchliche Assimilation und nationale Mobilisierung in Ungarn um 1900. Puttkamer elkötelezett kutatója a XIX. század végi magyaroszági történelemnek. Szándékosan írtam magyarországit és nem magyart, mert Puttkamert elsősorban a soknemzetiségű monarchia többnyelvűségéből és multikulturalitásából adódó nemzetiségpolitika érdekli. A 2003-ban megjelent monográfiája az 1867–1914 a szolvákokkal, románokkal, valamint erdélyi szászokkal szembeni magyar oktatáspolitikáról (Schulalltag und nationale Integration in Ungarn. Slowaken in der Auseinandersetzung mit der ungarischen Staatsidee 1867–1914) elismerő fogadtatásban részesült a magyar tudományosság részéről is (lásd Deák Ágnes és Juliane Brandt recenzióját: Aetas, 2005/3, valmint Regio, 2005/1). Külön öröm számunkra, hogy Puttkamer nem hagyott fel ez irányú kutatásaival és legújabb eredményeit a kötetben megjelent tanulmányában az olvasókkal is megosztja.

A kötetben szereplő tanulmányok másik nagy tematikai egységét a néprajzi jellegű írások alkotják. Ebben a blokkban található három magyar szerző írása is, ami nem is csoda, hisz a magyar tudományosságban Gabriella Schubert elsősorban mint néprajzkutató ismert. Paládi-Kovács Attila, aki egyébként Gabriella Schubert akadémiai taggá válsztásakor a laudációt mondta, a magyar etnográfus Györffy István (1889–1939) dobrudzsai és kisázsiai kutatásiról írt tanulmányt: István Györffy – der ungarische Forscher in der Dobrudscha und in Kleinasien. Györffy még 1918-ban vett részt az ún. Lénárd-féle kisázsiai expedícióban, de az itt gyűjtött anyag egy része csak 2001-ben jelent meg a Györffy István Írásai a balkánról és Törökországról a szerző saját fotográfiáival c. kötetben. Paládi-Kovács Attila, amellett, hogy remekbeszabott tudósportrét vázol fel Györffyről, elsősorban az említett kötetben összegyűjtött Györffy-írásokat elemzi. A másik két magyar szerző írása a néprajz és a szemiotika határterületein mozog: Tátrai Zsuzsanna az adventi koszorú (Der Adventskranz), míg Voigt Vilmos a különböző nemzeti himnuszok szocioszemiotikai elemzését tárja elénk („Gott erhalte...” und andere soziosemiotische Glücks-wünsche. Aus der bunten Geschichte europäischer Nationalhymnen). A néprajzi jellegű írások közé sorolható még Nada Milošević-Ðorđević műelemző essszéje a Fivérek és nővérek c. szerb népballadáról (Emocija u srpskim baladama kao lično i kulturno naslede – na primeru balade Braća i sestra); Svetlana Ressel írása a szólások és közmondások szerkezetéről (Solženice i polusloženice u narodnim poslovicama i izrekama); valamint Thede Khal tanulmánya a madarak szimbolikájáról az észak-nyugat görögországi népénekekben és mesékben (Vögel im Volksglauben. Mündliche Überlieferung aus Nordwestgriechenland.) Khal tanulmányával szinte azonos tematikát dolgoz fel Ljubinko Radenković, aki a sorsról, a fátumról való diskurzust elemzi a délszláv népi gondolkodásban (Narodne predstave o sudbini kod Slovena. A híres balkanológus, Norbert Reiter rövid, de frappáns esszéjében (Die Schicksalsfrauen) a szláv mitológia egyik érdekes fejezetébe enged bepillantást az ún. sorsleányokról (bolgár: narečnici, szlovén: sojenice, cseh: sudice stb.) írva, akik a gyerek születése után meghatározzák annak sorsát. Klaus Roth a mai bolgár mesemondókról (Erzhälen in Bulgarien heute) ír, míg egy másik bolgár vonatkozású tanulmányban a bolgár házasságviccek nő- és férfiképéről olvashatunk: Stanoy Stanoev, Mann und Frau in bulgarische Ehewitzen. Ugyancsak izgalmas témát dolgoz fel Henry Ludwig, aki azt elemzi, hogy a modern kommunikációs eszközökök (tévé, rádió, internet stb.) hogyan alakítják át az albán orális elbeszélői hagyományokat (Mediale kommunikation als Vernichter oraler Tradierung? Der Wandel von Oralität und Erzähltradition in Albanien).

Nyilvánvaló, hogy Délkelet-Európa története nem lehet teljes a cigányok szerepeltetése nélkül. Nem csak azért mert a XIII–XIV. század folyamán itt tűntek fel leghamarabb, és így Európa itt szerezhette első élményeit a cigányokkal kapcsolatban, hanem azért is, mert néhány évszázados nyugat-európai kalandozás után, hála az ottani hatóságok cigányokat kitiltó rendeleteinek, a cigányok arra kényszerültek, hogy Délkelet-Európába vonuljanak vissza. Nem csoda hát, ha napjainkban is az európai cigányság legnagyobb számú csoportjai Délkelet-Európa országaiban találhatók. Így aztán szinte törvényszerű az is, hogy már a legkorábbi délkelet-európai irodalmi emlékekben feltűnnek a cigányok. Elég ha csak arra gondolunk, hogy a XV. századi egyik legnépszerűbb ősnyomtatvány-csoportjának, a Dracula-történeteknek is cigányok a főszereplői. Petra Himstedt-Vaid hiánypótló tanulmányában a délszláv népénekek cigányképét elemzi (Das Bild des „Zigeuners” im südslaviscen Volkslied), Corinna Leschber pedig a szerbiai rudárikról ír (Die Rudari in Serbien: Feldforschungen zu Sprachgebrauch, Spezifika, Sprachmischung, Archaismen). A szerbiai rudárik nem mások, mint a magyarországi beások. Mindkét elnevezés a bánya szóra megy vissza: ruda az ószlávban aranybányát jelentett, míg a beás a magyar bánya szóból veszi eredetét. A beások-rudárik elnevezése jelzi egyben foglalkozásukat is: aranymosással foglalkozó cigányok, akikről tudomásom szerint az első adat a bolognai hadvezér és tudós, Luigi Ferdinando Marsili (1658–1730) hagyatékában fennmaradt, valamikor 1690–1691-ben készült, az erdélyi népeket bemutató albumból való (La popolazione di Transilvania, Biblioteca Universitaria di Bologna Fondo Marsili ms. 15). Eszerint ezek az aranymosó cigányok külvárosokban laknak kis kunyhókban, vagy a román, vagy a szász nyelvet használják, vallásuk görög szakadár; a folyók medreiben aranyat mosnak, melyet később beolvasztanak. Emiatt aztán sehol sem olyan gazdagok, és tiszták a cigányok, mint Erdélyben. Ezt az adatot csak azért említem meg, mert az általam ismert romológiai munkákban nem találtam (általában csak a XVIII. századból hoznak a beásokról szóló adatokat), ahogy Leschber sem hivatkozik rá. Igaz, ő elsősorban nyelvészeti szempontból ír a szerbiai rudárikról, akik, egyébként ahogy a magyarországi beások is, abban térnek el a többi cigány csoportoktól, hogy egy XVIII. századi, nyelvújítás előtti bánsági román nyelvjárást beszélnek. Ezért Szerbiában és Horvátországban románoknak tartják magukat, jóllehet környezetük nem fogadja el ezt az önmeghatározást, cigányoknak tartva őket.

A fenti ismertetésekből úgy vélem, nyilvánvaló, hogy a Gabriella Schubert tiszteletére kiadott emlékkönyv a jelenkori Délkelet-Európa-kutatás pontos látlelete. A tudományok minősége és változatossága jelzi: a balkanológia megújulásra képes tudományág.

Grenzüberschreitungen. Tradition und Identitäten in Südosteuropa. Festschrift für Gabriella Schubert, hrsg. Wolfgang Dahmen, Petra Himstedt-Vaid und Gerhard Ressel, Harrassowitz Verlag, Wiesbaden, 2008 (Balkanologische Veröffentlichungen Osteuropa-Institut der Freien Universität Berlin 45). 698 old.

Nagy Levente