Klió 2009/4.
18. évfolyam
ŐSKOR ÉS ÓKOR
Eretnekség és identitás a késő antikvitásban
„Minden embert
többféleképpen lehet jellemezni, s ezzel különböző kategóriákba sorolni neme,
testmagassága, bőrszíne, születési helye, nyelve, vallása, foglalkozása,
vagyona, állampolgársága stb. szerint. Nem minden kategória hoz létre
összetartó csoportokat, és nem minden összetartó csoport képez a tagjai számára
azonosságtudatot, vagyis identitást. A hovatartozásból akkor válik kollektív
identitás, ez a titokzatos valami, amikor az emberek nagy értéket
tulajdonítanak neki, és állandónak tekintik.”[1]
„A kollektív hovatartozás alapvető szerepet
játszik a személyiség kialakulásában. Az, hogy valaki ezt vagy azt a nyelvet
beszéli, ilyen vagy olyan vallást vagy politikai véleményt vall, ilyen vagy
olyan az ízlése, ezt vagy azt szereti inkább, egyszerre következménye és oka a
különböző társadalmi csoportokhoz való tartozásnak. Az identitarizmus az egyik
hovatartozást nagyobbra becsüli minden másiknál és a személyesebb jellegű
személyiségvonásoknál, azért, hogy kijelenthesse, hogy az adott hovatartozás
nem más, mint a szóban forgó emberek identitása. Megváltoztatása a legnagyobb
balszerencse lenne, a legnagyobb árulással érne fel.”[2]
Mindez lényegében véve az elmúlt korokban is
hasonlóképpen működött; sőt mi több, ebben a vonatkozásban, valamiképpen a múlt
vélt vagy valós (sokszor nehéz) örökségét vagyunk kénytelenek hordozni, s azzal
számolni. Minél jobban ismerjük azonban a múltat, annál inkább értjük ezt a
minket és napjaink történéseit befolyásoló és meghatározó örökséget. Ezt a
megértést szolgálja az az interdiszciplináris konferencia sorozat, melyet az
ókori judaizmus kiváló ismerője, Peter Schäfer,[3] még 2000-ben
kezdeményezett, s mely a Princeton University Graduate School bőkezű
támogatásának köszönhetően jött létre. Mivel minden egyes konferenciát a
diplomás hallgatók féléves munkamegbeszélései előztek meg, mindez egyben
egyfajta szellemi műhelynek és intellektuális gyakorlóhelynek is tekinthető,
ahol lehetőség teremtődött egyrészt a tudományos tudástermelés módszertanának,
másrészt pedig a szakmai vitakultúrának az elsajátítására; a szélesebb körű
nemzetközi szakmai közönség elé való kilépésről nem is beszélve.[4]
Az identitás és az eretnekség kérdését a késő antikvitásban körüljáró
konferenciakötet tehát ennek a nagyméretű projektnek a szerves része.[5]
A szerkesztők
– Eduard Iricinschi és Holger M. Zellentin – által jegyzett első,
bevezető tanulmány (Making Selves and Marking Others: Identity and Late Antique
Heresiologies, 1–27. o.) tulajdonképpen egy kutatástörténeti áttekintés, amely
elsőként a modern társadalomtudományok kulcsfogalmának, az „identitásnak”,
régebbi korokra történő alkalmazását taglalja. Elsősorban azért, mert a kötet
egyes tanulmányai tulajdonképpen ezt a kérdést igyekeznek megválaszolni.
Érdeklődésük középpontjában a zsidó és a keresztény vallási rendszerek állnak,
amelyekben régen az „eretnek” jelzővel (vagy meghatározással) alapvetően azokat
a társadalmi-vallási csoportokat jelölték, amelyeket kirekesztettek és/vagy
diszkrimináltak, miközben fontos szerepet játszottak az őket kirekesztő
közösség belső kohéziójának és önazonosságának, illetve a közösségi határoknak
a meghatározásában. Ezeket az elméleti megfogalmazásokat főképpen az ún.
hereziológiai diskurzusokban találjuk meg, amelyek értelemszerűen az
‘ortodoxia’ megannyi megnyilvánulásai és értékítéletei.
Áttekintésükben
a szerzők vizsgálják a haireszisz fogalmának ókori jelentéseit, illetve
jelentésváltozásait, majd ismertetik/elemzik a modern kutatás két alapművét[6],
amelyek számos kutatási irányt nyitottak meg, beleértve a Második Templom
zsidóságának és a rabbinikus judaizmusnak a vizsgálatát is, az eretnekségek és
az önmeghatározások vonatkozásában.[7]
Nem csupán megemlítik, de tömören értékelik is a fontosabb műveket, hiszen ezek
megannyi mérföldkövek abban a fejlődési folyamatban, amelynek eredményeképpen
kitágult a horizont, és a kutatók az ókori zsidóság és kereszténység vizsgálata
folyamán kikristályosodott ‘identitás’ és ‘eretnekség’ kérdéskört
kiszélesítették a késő antikvitásra is (pl. P. Brown, E. A. Clark, H. O.
Maier, K. L. King, D. Boyarin, V. Burrus).[8] Lényegében
ebbe a kiszélesített vizsgálódásba kapcsolódnak be a konferenciakötet egyes
szerzői is.
Karen L. King[9] (Social and
Theological Effects of Heresiological Discourse, 28–49. o.) a hereziológia
társadalmi és irodalmi vonatkozásait elemzi. Felhívja a figyelmet, hogy ezeket
a diskurzusokat és traktátusokat nem lehet a modern ‘objektivitás’ vagy
‘szerzői szándék’ fogalmak tükrében olvasni. Minden egyes hereziológust
elsősorban a saját közösségének az identitásteremtő dinamikájába ágyazottan
kell szemlélni, és megkísérelni megérteni.
William E.
Arnal (Doxa, Heresy, and
Self-Construction: The Pauline Ekklésiai and the Boundaries of Urban
Identities, 50–101. o.) sajátságos megközelítésben vizsgálja Pált és az általa
alapított közösségeket. A források szegénysége ellenére kimutatható, hogy az
ún. ‘pogányok’ apostola a judaizmus oldaláról szemlélve egyértelműen
heterodoxnak minősíthető. A szerző azonban ennél fontosabbnak tartja, hogy ezt
a heterodoxiát a római birodalom kontextusában érzékeljük, ahol pl. az válik
nyilvánvalóvá, hogy a páli eszmerendszeren alapuló közösségek lényegében
felborítják a biodalom etnikai szemléletét, s ezzel magának a társadalomnak az
alapjait kezdik ki.
Averil Cameron (The Violence of Orthodoxy,
102–114. o.) azt igyekszik kidomborítani, hogy az ortodoxia nem csupán a
hereziológia ellenpólusa, hanem egyben egy nagyon határozott (erőszakosnak is
mondható) önkifejeződés. Éppen ezért a történeti megközelítésnek talán érdemes
lenne fokozottabb figyelmet szentelnie a retorikai és a társadalmi erőszaknak,
különösen azokban a központokban, ahol a hereziológiai diskurzusok
megfogalmazódtak.
Yannis Papadoyannakis (Defining Orthodoxy
in Pseudo-Justin’s ‘Quaestiones et responsiones ad orthodoxos’, 115–127. o.)
azt vizsgálja, hogy a korai bizánci környezetben miképpen próbálkoztak az
‘ortodoxia’ meghatározásával. Mivel ez már egy kereszténnyé lett birodalomban
történt az iskolai viták, polémiák és párbeszédek végeredményben egy új és
sajátságos tudás tartalmára vonatkoztak. Jóllehet az államhatalom ekkor már
erőszakkal is fellépett a ‘disszidensekkel’ szemben, ez mégsem tette
feleslegessé a párbeszéd-kísérleteket, és a probléma intellektuális
megközelítését.
Caroline Humfress (Citizens and Heretics:
Late Roman Lawyers on Christian Heresy, 128–142. o.) azt mutatja be, hogy
Constantinus után az államilag támogatott ortodoxia miképpen fogalmazta meg az
eretnekség üldözésének gyakorlati lehetőségeit és törvényi feltételeit.
Lényegében az eretnekség (= infamia) kriminalizálásának folyamatáról
beszélhetünk, amelynek értelemszerűen társadalmi és gazdasági kihatásai is
voltak. A birodalmi bürokrácia ugyanakkor nem új törvényeket hozott, hanem a
régieket alakította az éppen időszerű elvárásokhoz.
Richard Lim (The Nomen Manichaeorum
and Its Uses in Late Antiquity, 143–167. o.) érdeklődésének középpontjában az
eretnekek osztályozása áll, amely az egyházi és a politikai hatalom számára
mindig lehetőséget biztosított a társadalmilag veszélyesnek ítélt csoportok és
vallási irányzatok megbélyegző minősítésére.
Kevin Lee Osterloh (Judea, Rome and the
Hellenistic Oikoumenê:
Emulation and the Reinvention of Communal Identity, 168–206. o.) tanulmányával
tulajdonképpen visszatérünk az ókori judaizmus és a zsidókereszténység
tárgyköréhez. A szerzőt főképpen a zsidó identitás kialakulásának kérdése
érdekli (Makkabeusok harca és kora), amelyet a hellénisztikus és a római
kulturális és politikai rendszer összefüggéseiben, illetve azok hatásainak
fényében vizsgál.
John G. Gager (Where Does Luke’s
Anti-Judaism Come from?, 207–211. o.) az identitás mellett már az ‘ellenség’
fogalmat is kulcsfontosságúnak tekinti. Megítélése szerint a Cselekedetek
antijudaizmusa tulajdonképpen a Jézus-mozgalom belső konfliktusainak
kivetítődését tükrözi. Emögött értelemszerűen a zsidókeresztények felvetette
probléma húzódik meg.[10]
Pállal, illetve a Templom pusztulásával (Kr. u. 70), ugyanis a Jézus-hívők
mozgalmának fejlődése határozottan sajátságos (a zsidóságtól markánsan eltérő)
irányt vett.
Philippa Townsend (Who Were the First
Christians? Jews, Gentiles and the Christianoi, 212–230. o.) pontosan
azokra a Jézus-hívőkre összpontosítja a figyelmét, akik már nem tekintették
magukat zsidóknak. Szerinte a ‘keresztények’ (khrisztianoi) elnevezés a
páli hoi tou Khrisztou (1Kor és Gal) kifejezésből származik, amelyet Pál
és követői a saját csoportjuk megnevezésére használtak. Ezt nem volt egyszerű
latinra fordítani. Legelterjedtebbnek a christiani forma tekinthető. A
római hatóságok ugyanis ezzel az elnevezéssel illették a ‘pogány’[11]
(származású) Jézus-hívőket. Később a Cselekedetek szerzője és Antiókhiai
Ignatiosz a latin christiani-t egyszerűen visszafordította görögre (Khrisztianoi),
és a judaizmustól megkülönböztető önmeghatározásként alkalmazta.
Elaine Pagels (The Social History of
Satan, Part III: John of Patmos and Ignatius of Antioch – Contrasting Visions
of ‘God’s People’, 231–252. o.[12])
a Jel. 12-ben a zsidókeresztény szerző azon szándékát véli felfedezni, amellyel
az a közössége tagjait a belső (pogánykeresztény) és a külső (római birodalmi)
ellenséggel szembeni harcra igyekszik felkészíteni. Ugyanakkor a kortársaknak
(Kr. u. I. sz. eleje) tekinthető Jelenések és Ignatiosz leveleinek párhuzamos
olvasása kidomborítja azt a mélyreható eltérést (valójában szembenállást),
ahogy a két szerző a valódi ‘Isten népét’ igyekszik meghatározni. Ez már
lényegében véve az őskereszténységen belüli kikerülhetetlen szakadást vetíti előre,
melynek eredményeképpen a zsidókeresztények óhatatlanul a peremre sodródtak, s
idővel eretneknek minősültek.
Eduard Iricinschi (If You Got It, Flaunt
It: Religious Advertising in the Gospel of Philip, 253–272. o.)
tanulmánya már ezt az időszakot jeleníti meg. A Fülöp evangéliuma[13]
szerzője ugyanis – aki vélelmezhetően a vallásszociológiai szempontból
rendkívül összetett II. századi Antiókhiában írja művét – azzal igyekszik a
megtérteket a saját maga közössége számára megnyerni, hogy a rivális páli
csoportokat ‘Héberek’-ként aposztrofálja, jóllehet mindnyájan ugyanahhoz a
szellemi, spirituális irányzathoz tartoznak, amit elsősorban a fogalomhasználat
(pl. feltámadás, keresztségi rítus) tesz nyilvánvalóvá.
Annette Yoshiko Reed (Heresiology and the
(Jewish-)Christian Novel: Narrativized Polemics in the Pseudo-Clementine Homilies,
273–298. o.) az ‘ortodoxiá’-t és a neki megfelelő ‘hereziológiá’-t elemzi egy
közismerten zsidókeresztény iratban, a pszeudo-klementina homilíákban. Ezzel
már gyakorlatilag át is siklunk a judaizmus területére, ahol az identitásában
kikristályosodó rabbinikus zsidóság szintén szembekerült (egyfajta belső
konfliktus keretei között) a zsidókereszténységgel.[14]
Burton L. Visotzky (Goys ‘Я’n’t Us:
Rabbinic Anti-Gentile Polemic in Yerushalmi Berachot 9:1, 299–313. o.)
tanulmányát tulajdonképpen ezt a konfliktus hatja át. A korabeli rabbik
ugyanis, a maguk szintjén, mindent megtettek annak érdekében, hogy megválaszolják
a Jézus-hívő zsidók felvetette kihívást a (nemzeti és vallási) közösségük
túlélése szempontjából rendkívül kritikus helyzetben (vagyis Jeruzsálem és a
Templom pusztulása, illetve az áldozatbemutatás megszűnése után).
A kötet utolsó tanulmányai tehát már erről, a
rabbinikus zsidó identitásépítésről szólnak, amely nélkül nem lett volna
„hogyan tovább?” a judaizmus számára.
A kötet vonalvezetését követve Gregg Gardner
(Astrology in the Talmud: An Analysis of Bavli Shabbat 156, 314–338. o.)
értelemszerűen a judaizmuson belüli ‘deviánsok’ (vagyis az asztrológusok)
kérdését boncolgatja, és kidomborítja azt a kulturális környezeti befolyást,
amely pl. ebben a kérdésben a babiloni Talmudban tetten érhető. Ebben a
környezetben ugyanis az asztrológia határvonallá vált, amely mintegy
elválasztotta a zsidókat a ‘pogányok’-tól.
Holger Zellentin (Margin of Error: Bavli
Shabbat 116a–b as Polemics, Apology, and Heresiology, 339-363. o.) arra
hívja fel a figyelmet, hogy voltak zsidó gondolkodók, akik ismerték a keresztény
irodalmat, és cáfolták is azt a számukra fontos, életbevágó kérdésekben (pl. a
Törvény érvényessége, vagy a zsidóság számkivetése). Elsősorban az
ellentmondásokra és az erkölcsi kérdésekre összpontosítottak.
A kötet utolsó tanulmányát jegyző Israel Jacob
Yuval (The Other in Us: Liturgica, Poetica, Polemica, 364–385. o.) szintén
a zsidó–keresztény polémia irodalmi emlékeit veszi górcső alá, amelyeket a
Reggeli Imában (Shaharit) vél felfedezni; éspedig annak kezdeti (Pesukei
de-Zimra) és befejező (Tahanum és Uva le-Zion) részeiben.
Szerinte ezek az imádságok lényegében válaszok a keresztény teológiára és
liturgiára. Ez egyben azt is mutatja, hogy a zsidóság és a kereszténység között
a kölcsönhatás hosszú évszázadokon keresztül befolyásolta és meghatározta a
másikkal szembeni identitásépítés folyamatát.
Végezetül joggal el lehet mondani, hogy a világos
koncepció mentén felépített és jól strukturált kötet szerzői körüljárták egy
adott korszak pontosan meghatározott kérdéskörét, azt sokrétű megközelítések
révén megvilágították, és egyben ki is szélesítették a kutatás határait.
Legnagyobb érdemük, hogy gondolkodásra késztetik/kényszerítik az olvasót, és
fogékonnyá teszik aziránt, hogy minden kérdést társadalmi, történeti és
kulturális környezetbe ágyazottan, valamint többféle megközelítésben kell
vizsgálni. Az identitásépítéshez ugyanis (legyen az egyéni, de különösképpen
közösségi) mindig kell egy Más/Másik, akivel párbeszéd vagy polémia
folytatható, s aki esetenként betöltheti az ‘ellenség’ szerepét. Ez az ókortól
napjainkig lényegében mindig hasonlóképpen működött – és működik, ami mindig
aktualizálhatóvá teszi a diskurzusokat. Lényegében véve itt kezdődik az
írástudók (értelmiségiek) felelőssége, illetve árulása!
Eduard Iricinschi–Holger M. Zellentin (szerk.), Heresy and
Identity in Late Antiquity. (Texts and Studies in Ancient Judaism, 119), Mohr
Siebeck, Tübingen, 2008, VIII + 407. old.
Jakab Attila