Klió 2009/4.

18. évfolyam

KORA ÚJKOR ÉS ÚJKOR

A svéd államfejlődés a kora újkorban

A svéd szerzőtriád által írt tanulmány, az immár három évtizede töretlen népszerűségnek örvendő államiság témában publikált, teoretikus igénnyel fellépő megközelítések fontos darabja. Az írást Mats Hallenberg (a Stockholmi Egyetem Történelem Tanszékének docense) és két fiatalabb kutató, Johann Holm PhD és Dan Johansson doktorandusz jegyzi. A köszönetnyilvánításból azonban kiderül, hogy számos más elismert kutatóval (Jan Glete, Harald Gustafsson) való diszkusszióban alakult ki a szerzők itt felvázolt koncepciója, amelyre nyilvánvalóan hatással volt az európai államfejlődés témakörében megjelent legújabb, esettanulmányokból és teoretikus írásokból álló tanulmánykötet is (W. Blockmans–A. Holenstein–J. Mathieu: Empowering Interactions. Political Cultures and the Emergence of the State in Europe 1300-1900, Ashgate, 2009), melynek egyik írása szintén Mats Hallenberg tollából származik.

Az arányosan rövid teoretikus bevezetés (247–250.) után következik a kialakított koncepció tesztelése Svédország példáján, a tanulmány címében jelzett időszakban. A szerzők mindjárt az elején leszögezik, hogy a koraújkori állam működése és fejlődése nem értelmezhető az osztályérdekek alapján, és az állam fogalmát Max Weber-i értelemben használják: azaz olyan szervezetet értenek rajta, amely „az erőszak legitim használatának monopóliumát igyekszik fenntartani egy adott területen”, mégpedig a közjó érdekében.

Az államépítés folyamatát túl gyakran kezelték úgy, mint egy „lineáris centralizációs, bürokratizációs folyamatot” az uralkodók részéről, amelyben elsikkadt az, hogy a társadalom, az alattvalók, miként vettek részt ebben: azaz egyfajta konszenzus kialakításában, amely a sikeres államépítés nélkülözhetetlen eleme. Az 1980-as évektől a svéd történetírásban két irányzat bontakozott ki az államépítés értelmezése terén: az egyik, a XVII. századra koncentráló történészi csoport, a bürokratikus intézmények erősségét hangsúlyozta, és azt, hogy ezek képesek voltak dominálni a helyi társadalmakat. A másik csoport, amely főként a XVI. század végére koncentrált, viszont azt a nézetet képviselte, hogy a helyi társadalmak képesek voltak ellensúlyozni a központi hatalmat egyfajta alkupozíció és kölcsönös együttműködés révén. A jelen tanulmány (a szerzők saját kutatásaira is) támaszkodva e két irányvonal koncepciójából kitörve új módszert követ az államfejlődés értelmezésében: nevezetesen az államszervezet változásaival párhuzamosan vizsgálja, azonos súllyal, az uralkodók és az alattvalók közti interakciókat. A módszer egyesíteni igyekszik a felülről lefelé és az alulról felfelé tekintő megközelítéseket, melyhez az inspirációt két, immár klasszikussá lett mű szolgáltatta: a svéd Jan Glete: Háború és társadalom a koraújkori Európában: Spanyolország, Hollandia és Svédország mint fiskális-katonai államok, 1500–1660. (London, 2002.) című könyve, valamint Michael Braddické, mely Államépítés a korújkori Angliában kb. 1550–1700 (Cambridge, 2000.) címmel jelent meg. Míg az előbbi az uralkodók és kormányzatok azon képességét és tevékenységét hangsúlyozta, hogy milyen új szervezeti formákat hoztak létre a rendelkezésükre álló eszközök hatékony kihasználásra, nem mellőzve a társadalmi csoportok mobilizációját sem, az utóbbi azt a nézetet cáfolta meg a XVII. századi Anglia kapcsán, hogy az állami aktivitás erősödése centralizációval járt együtt a helyi szinteken. Ami történt, az a helyi hivatalviselők és érdekcsoportok bevonása, integrálása volt az állami célok megvalósítása érdekében. „A helyi hivatalviselők legitimációja tehát kulcsfontosságú tényező” – írják a szerzők. Összegezve tehát: amíg Glete az uralkodók szervezési, vállalkozási képességeit emelte ki, addig Braddick a helyi részvétel és a legitimáció fontosságát. Ezek ötvözéséből alakult ki a szerzők koncepciója (amit a jól megválasztott cím is tükröz), mely koncepció, reményeik szerint, általános érvénnyel is alkalmas lehet az államfejlődés megértésére.

Eszerint, először is tanulmányozni kell magát az államszervezet struktúráját: mikor, miért és hogyan jöttek létre új államigazgatási szervek, mi volt a viszonyuk a régi szervekhez, és miként használták fel ezeket az uralkodók az államhatalom kiterjesztésére? Azaz fontos, hogy prioritást kap az individuum, az egyes uralkodók karaktere, amelynek jelentőségét, különösen a koraújkor viszonylatában, súlyos hiba lenne alábecsülni. (Gondoljunk csak a harcias Gusztáv Adolf uralkodására!)

Másodsorban vizsgálni kell a politikai legitimációt, pontosabban a legitimálás elvi és gyakorlati vonatkozásit: miként igazolták politikájukat az uralkodók a jog és az ország normáinak viszonylatában?

Végül pedig tanulmányozni kell az alattvalók, illetve egyes csoportjaik részvételét: milyen mértékben járultak hozzá az alattvalók a részvétel és a konszenzus szempontjából egyes intézmények létrejöttéhez, vagy az új állami intézmények elfogadásához és hatékony működéséhez?

E három elem, a szervezés, legitimálás, részvétel természetesen nem statikus, hanem dinamikus viszonyban állt egymással a különböző vizsgálati periódusokban, hiszen változtak azok a kihívások is, amelyekkel a svéd államnak szembe kellett néznie kül- és belpolitikai szempontból egyaránt. A svéd történelem esetében a kronológiai keretek a következőképpen alakultak: 1523–1568, 1569–1611, 1611–1680. A szerzők e három időintervallumot elemezték az imént említett vizsgálati szempontok szerint, mindegyikben azonos sorrendiséget követve.

Az első periódus a Dinasztikus konszolidáció címet kapta, ami utal arra a kihívásra, amely akkoriban meghatározó volt a svéd államszervezés folyamatára. Eszerint a kalmári unió (1397–1523) felbomlása és Gusztáv Vasa (1523–1560) királlyá választása nemcsak a dán király uralmának végét jelentette, hanem azt is, hogy az új nemzeti királynak mozgósítani kellett az erőforrásokat a függetlenség megtartására. Egyúttal azonban a nagyszámú szabad paraszti közösségek, melynek milíciái fontos szerepet játszottak abban, hogy Gusztáv Vasa király lett, rivális hatalmi tényezőt is jelentettek a királynak az egyház és a nemesség mellett.

Az egyház megtörését a protestantizmus (1527) győzelme biztosította, ami a király számára lehetővé tette, hogy az elkobzott földekkel lekenyerezze az arisztokráciát. Ugyanakkor messze ható következményekkel járó lépés volt, hogy a király egyre növekvő számban, új helyi tisztségviselőket nevezett ki, akik csakis tőle függtek: szerepük az erőforrások felmérése, az adó behajtása volt, de emellett a helyi szabad paraszti milíciák sorozása, kiképzése is rájuk hárult. Az erősödő központi beavatkozás azonban az 1542-es dél-svédországi parasztfelkeléshez vezetett, amelynek nyomán az új tisztségviselők visszafogottabbá váltak a helyi ügyek terén. A Gusztáv Vasa által létrehozott kormányzat „centralizált dinasztikus állam volt, mely elsődlegesen az uralkodó személyes hatalmának biztosításra szerveződött”.

Ugyanakkor Gusztáv Vasa alatt jött létre valójában a svéd rendi gyűlés (előtte a korai rendiség fázisában volt), amely 1544-ben kimondta a monarchia örökletes voltát. A kialakult négykamarás gyűlésben negyedik rendként erős képviselettel rendelkezett a szabad parasztság, s a gyűlés, mely eredetileg a király céljait szolgálta mint legitimációs eszköz, fokozatosan érdekérvényesítési fórummá vált, és a politikai döntéshozatalt a lokális szintről országos szintre emelte.

Ez a kérdés pedig immár átvezet a részvétel kérdéséhez: mivel a királynak szüksége volt a szabad parasztság katonai és anyagi potenciáljára, ezért rá volt utalva a vele való kooperációra. A szabad parasztság alkupozícióba került nemcsak közvetlenül az országgyűlésben való részvétel révén, hanem úgy is, hogy a királyi hatalom helyi képviselőivel egyeztetve az adóalapok újragondolását is elérte helyi gyűlésein. Ugyanakkor az új király, XIV. Erik (1560–1568) új központi bíróságot hozott létre, ahol az állami tisztségviselőket és a nemeseket lehetett perelni. A dinasztikus centralizáció tehát egy erős képviseleti intézmény mellett, nem pedig ennek ellenében valósult meg!

A következő fázist (1569–1611) a Helyi alkudozás korszakának nevezik a szerzők, mely az „állami tevékenység fokozatos decentralizációját” hozta, ugyanakkor megerősítette a helyi királyi tisztviselők és a szabad parasztság kooperációját. A dinasztia egyes tagjai közti politikai versengés és a katonai konfliktusok financiális kríziseket okoztak, de a század végén trónra kerülő IX. Károly (1599–1611) politikája már abba az irányba mutatott, amit majd Gusztáv Adolf tejesített ki: felül a vállalkozó király – alul egy egyre mélyebb kooperáció a szabad parasztság és a királyi tisztviselők közt. A politikai legitimáció és részvétel terén pedig továbbra is alapvető szerep jutott a rendi gyűlésnek.

Az utolsó fázis a Katonai expanzió és tengerentúli birodalom (1611–1680) elnevezést kapta, melynek során Gusztáv Adolf (1611–1632) alatt Svédország katonai állam lett. Ő volt a korszak legfontosabb svéd uralkodója, s így a legnagyobb horderejű változások mozgatója. Mivel a királyt teljesen lekötötte a háború, ezért a nagyobb igazgatási egységek élére tartományi kormányzókat nevezett ki az arisztokrácia köréből, valamint az államtanácsba is. Axel Oxenstierna 1612-ben kancellár lett, aki hűen szolgálta a hadakozó királyt otthon, egy központosítottabb kormányzat megteremtésével. Az adózás terén életbe lépett a korábban ismeretlen adóbérlet, valamint nagyméretű külföldi kölcsönöket vett fel a király Hollandiában, de külföldi befektetők is megjelentek egyes jövedelmező szektorokban. A felülről lefelé elv tipikus példáival találkozhatunk tehát az államépítés során.

Az arisztokrácia, amely elfoglalta a fontosabb pozíciókat, már nem táplált önálló hatalmi ambíciókat, s ez (az adóbérlet, külföldi kölcsönök stb. mellett) ahhoz vezetett, hogy a szabad parasztság alkupozíciója romlott a korábbi korszakokhoz képest, s bár a rendi gyűlés továbbra is aktív maradt, de inkább a király politikáját kiszolgálandó. A tartományi és helyi igazgatási struktúra végül 1634-ben stabilizálódott, ugyanakkor öt modern központi kormányhivatal felállítására került sor. A bürokratizáció ugyanakkor együtt járt egy hatalmas területi expanzióval, s amikor a területek megtartása lett a feladat XI. Károly alatt (1660–1697), akkor ez logikusan vezetett, a szerzők szerint, a királyi abszolutizmushoz (a szerzők szóhasználatában, „a királyi autokráciához”).

A köztes időszakban azonban legitimációs problémák jelentkeztek, mivel a koronabirtokok elidegenítése a szabad parasztságot szembeállította a királlyal és a nemességgel, amin az egyházi propaganda (amely a király és az alattvalók kölcsönössége mellett az engedelmességet hirdette) sem tudott változtatni. A rendi gyűlés fontos fórum maradt végig a korszakban, de a parasztság alkupozíciója inkább helyi szinteken érvényesült. Ugyanakkor a kormányzat igyekezett megnyerni magának az újonnan megszerzett (1660) dán területek (a mai Svédország déli részének) lakosságát is a sérelmek orvoslásának új mechanizmusaival. A bürokratizálódó államapparátus kiépülését tehát alkalmasint legitimációs zavarok kísérték.

Amikor 1680-ban XI. Károly meghirdette az elidegenített koronabirtokok visszavételét, mely a szabad parasztság egyértelmű támogatását élvezte, már az istenkegyelmiségre helyezte a hangsúlyt, ami a legitimáció határozott változását jelezte. Újra helyreállt tehát a király és a szabad parasztság közti hagyományos szövetség, de immár új típusú legitimáció határozott változását jelezte. Újra helyreállt a király és a szabad parasztság közti hagyományos szövetség, de immár új típusú legitimáció és politikai struktúra keretei közt: 1680-tól Svédország a rendi gyűlés felhatalmazásával (!) az abszolutizmus útjára lépett.

Üdvözlendő lenne, ha a szerzők módszerét követve, az 1680 utáni, kb. száz esztendő svéd államfejlődésről is napvilágot látna egy tanulmány a közeljövőben!

M. Hallenberg–J. Holm–D. Johansson: Organization, legitimation, participation. State formation as a dynamic process – the Swedish example, c. 1523–1680. (Szervezés, legitimálás, részvétel. Az államformálódás mint dinamikus folyamat – a svéd példa kb. 1523–1680). Scandinavian Journal of History (33: 3) 2008. 247–268. old.

Sashalmi Endre