Klió 2009/4.

18. évfolyam

KORA ÚJKOR ÉS ÚJKOR

Az Appalache-től nyugatra fekvő határvidék

jelentősége az atlanti történelemben

Észak-Amerika történetében különös jelentősége volt az Appalache-hegységnek: elválasztotta a keleti partvidéket a Mississippi völgyétől, az irokézeket más indián törzsektől, a briteket a francia kolóniáktól. Azonban nemcsak helyi jelentősége volt, hanem 1754 és 1815 között az atlanti történelem alakulásában is fontos szerepet játszott. Az egyes nemzetek történetírása a hétéves háború után más-másként viszonyult a területhez: a franciák már nem érdeklődtek iránta; az angol-kanadaiak számára szintén nem volt értéke az Ohio–Mississippi-völgynek (számukra éppen a hétéves háború hozta létre Kanadát), és az Egyesült Államok történészeit is inkább a Keleti-part érdekelte. Csak újabban kezdenek az atlanti világ történetírói felülemelkedni a nemzeti historiográfiák elfogultságán. A szerzőt, Francois Furstenberget* már nem a Keleti-partról az Atlanti-óceán irányában kirajzolódó perspektíva, hanem az atlanti világ és az Appalach-en túl fekvő terület kapcsolatának alakulása foglalkoztatja. Úgy látja, bizonyos folytonosság volt Amerikában a „gyarmati” és a „korai nemzeti” periódus között, s az atlanti világban is megvolt a kontinuitás: a hétéves háború valójában nem ért véget 1760-ban illetve 1763-ban, hiszen ennek a „hosszú háborúnak” részei voltak az amerikai forradalom az 1770-es években, az indián háborúk az 1780-as, 90-es években és végül az 1812-es háború. A tét a Nyugat birtoklása volt. Vajon a bennszülötteké lesz-e tartósan, vagy valami távoli európai hatalomé, esetleg csatlakozni fog az Egyesült Államokhoz? Ez utóbbi látszott a legvalószínűtlenebbnek, mégis, amikor 1812-ben a britek vereséget szenvedtek, véglegesen a terjeszkedő Egyesült Államok része lett.

A bennszülöttek szemszögéből az 1754–1815 közti évek állandó küzdelmet jelentettek az Appalache-en túl elterülő területek megtartásáért. A küzdelmek olykor szövetségkötéssel végződtek, de ezek a szövetségek nagyon ingatagok voltak. A rendszer 1754-ben az Ohio-völgyben omlott össze; itt erősödött fel a versengés a bennszülöttek vadászmezőiért és kereskedelmi útjaiért; itt ütköztek össze a britek és a franciák a terület birtoklásáért; és itt történt, hogy George Washington, egy fiatal és tapasztalatlan katona egy irokéz törzsfőnökkel összefogva rátámadt egy alvó francia csapatra. Ezzel olyan eseménysorozat indult el, amely a világ más részeire is kiterjedő háborúba torkollt, és átformálta Európa nagy birodalmait.

A franciákkal szövetkező bennszülöttek számára a franciák veresége kétértelmű helyzetet teremtett: egyrészt úgy vélték, nem őket győzték le. Másrészt 1763-ban a párizsi békével megbomlott az indiánoknak kedvező hatalmi egyensúly az angolok és a franciák között. Hamarosan arról panaszkodtak, hogy az angolok túl nagy hatalomra tettek szert, arrogánsak, a földjeikre áhítoznak, és legyőzöttként kezelik őket. Ezért maguk az indiánok kérték a franciákat, vegyék fel újra a harcot az angolok ellen. Mivel erre a franciáknak nem volt erejük, Pontiac vezetésével maguk támadták meg az angolokat (1763–64). Végül nem sikerült az Atlanti-óceánig szorítaniuk a briteket, de némi autonómiát visszaszereztek, és elérték, hogy a britek meghagyták nekik az Appalache-en túl elterülő területeket. Az 1770-80-as évek brit birodalmi válsága a birodalom perifériáján, az Appalache-hegységen túl kezdődött, ahol a bennszülöttek és a telepesek között állandó volt az összeütközés. Az újabb történetírás szerint valójában nem is a birodalmi fővárosokban dőlnek el az események, hanem helyben, a történelem kis szereplői között. A misszionáriusok, kereskedők, gyarmati kistisztviselők, földspekulánsok, telepesek és nem utolsó sorban a bennszülöttek alakítják igazán a dolgokat. Szerzőnk szerint a régi, birodalmi nézőpontú, és ez új szemléletű történetírást végre összhangba kellene hozni.

London számára a hétéves háború ijesztő győzelmet hozott: óriási területekkel kellett boldogulnia, amelyeken új és sokféle etnikumból álló népesség lakott. Az addig tengeri hatalomként működő birodalomnak most szárazföldi birodalmi gondjai keletkeztek. Ez olyan válságot okozott, „amilyet a Brit Birodalom addig nem tapasztalt” – írja Furstenberg (653. old.). Hogy az új amerikai alattvalók és a régiek között meglévő feszültségeket enyhítse (és tegyük hozzá, hogy könnyebb legyen behajtani az adót), a kormány 1763-ban megtiltotta a telepeseknek, hogy Nyugaton földet vegyenek, letelepüljenek, sőt, a már ott lakóknak is el kellett hagyniuk megszerzett földjeiket. Az 1774-es québec-i törvény továbbment: az Ohio-völgyet – elszakítva a tengerparti kolóniáktól – a franciák kívánsága szerint Québec tartományhoz sorolta. Mindez súlyosan érintette, bosszantotta a brit telepeseket. Úgy látták, az Ohio-völgyet, amelyért annyit szenvedtek, a saját kormányuk Kanadának juttatta. Míg korábban a bennszülöttek lázadtak a britek ellen, 1776-ban a brit telepesek érzékelték úgy, hogy a brit kormány megfosztja őket a birtokaiktól, s most ők lázadtak. A két lázadás között az a különbség, hogy ez alkalommal a franciák a britek segítségére siettek. E két lázadás meghatározta Észak-Amerika történelmének alakulását további negyven évre.

Az Appalache-en túl fekvő területek számára az 1783-as békekötés sem hozta meg a békét. A britek átengedték ugyan az Egyesült Államoknak, de jogilag az Ohio-völgy 1774 óta Kanadához tartozott, a területen pedig nagy többségben Britanniával szövetséges bennszülöttek éltek, akik vadul ellenezték, hogy az Egyesült Államokhoz kerüljenek. Maga a brit diplomácia is – egyetértve Spanyol- és Franciaországgal – azt akarta, hogy a bennszülöttek legyenek a terület urai, s az Egyesült Államok ne terjeszkedhessen az Appalache-en túlra.

Sokan még az angol tisztviselők közül is fegyverrel, ellátmánnyal segítették a bennszülötteket a behatolni akaró Egyesült Államokkal szemben. Ugyanakkor a brit—bennszülött szövetség a telepesek érdekeit is fenyegette.

A spanyol–bennszülött szövetség hasonló szerepet szánt a hétéves háború végén hozzákerült Louisiana-nak: szolgáljon határul és védje értékes mexikói birtokát a brit–amerikai terjeszkedéstől. A másik fontos cél a Mexikói-öböl spanyol fennhatóság alatt tartása volt. 1783-ban a spanyolok visszaszerezték Floridát, az övék lett a Mexikói-öböl egész partszakasza, az öböl „spanyol tóvá” lett, Florida és Kuba között zavartalanul közlekedhettek a spanyol hajók, s az öböl védte Mexikót az esetleges európai támadásokkal szemben is. Nem sikerült azonban Spanyolországnak elérnie, hogy délnyugaton bennszülött ütköző zóna alakuljon ki az amerikai behatolás ellenében. 1783 után éppen délnyugaton támadt konfliktus. A spanyolok nem engedték, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi hajói használják a Mississippit, és New Orleans kikötőjét. E törekvésükben a bennszülöttek a spanyolok mellé álltak.

A franciák észak-amerikai történetében fordulópont volt 1763. Bár a hétéves háborúban elvesztették összes észak-amerikai birtokukat, mégis ők bonyolították a spanyol diplomácia tennivalóit, ők alakították a kapcsolatokat a bennszülöttekkel. Franciaország számára két okból volt igen fontos Észak-Amerika. Itt is fel akartak lépni a globális hegemóniáért vívott küzdelemben legfőbb riválisukkal, Nagy-Britanniával szemben; és védelmezni akarták karibi gyarmataikat, különösen Saint-Domingue-t, melyeknek nem volt szárazföldi ellátó és katonai hátországuk. A brit birodalmi uralmat – a merkantilizmus jegyében – a saját gyarmataival folytatott kereskedelme tönkretételével kívánták gyengíteni, amely cél meg is valósult az amerikai függetlenségi háborúban. Nem sikerült azonban visszaszerezniük a franciáknak Louisianát, és nem lett semleges bennszülött területté az Appalache-en túl a Nyugat.

A brit kolóniáknak az anyaországról való leválasztásában a franciák új szövetségesre találtak az Egyesült Államokban. Így már meg tudták védeni a cukorszigeteiket, beszerezhették a fát, kátrányt a hajóik számára és rabszolgákhoz is hozzájutottak. A francia—amerikai szövetség nem csupán katonai szövetség volt, hanem barátsági és kereskedelmi egyezmény, azaz „kölcsönös érdek” kötötte össze őket (1778). A gazdasági realitás, az eltérő érdekek azonban hamarosan szétválasztották a francia–amerikai szövetséget, és az Egyesült Államok visszatért a brit atlanti kereskedelmi hálózatba.

Ami az Egyesült Államok törekvéseit illeti, mindenekelőtt független nemzetállammá akart válni. Ennek legfőbb akadálya az Appalache-hegységen túl elterülő Nyugat volt, melyet a bennszülöttek uraltak, s melyet állandóan félteni kellett valamely európai nagyhatalomtól. Az Egyesült Államoknak, hogy e területen szuverenitást szerezzen, háromféle nehézséggel kellett megküzdenie: a hegyvonulat földrajzi adottságaival, a bennszülöttek ellenállásával, és a telepesek ingadozó lojalitásával. Földrajzi szempontból az Appalache mintegy ezer mérföld hosszan választotta el egymástól a keleti és a nyugati területeket; csupán négy veszélyes és drága úton lehetett rajta átkelni. A terület orientációját a folyók iránya is meghatározta. A keleti 13 állam természetesen az Atlanti-óceánon bonyolította forgalmát, a nyugatiak viszont a Mississippin le délre, New Orleansba, s onnan a Karib-tenger felé indították a hajóikat, kereskedelmüket. Az Egyesült Államok számára hamar világossá vált, hogy az Appalache-en túl fekvő terület kulcsa New Orleans. Még messze az Ohio felső folyásán, a szárazföld belsejében is hajókat építettek, hogy onnan egyenesen leérjenek a Mexikói-öbölbe. Az Egyesült Államoknak tehát valamiképpen egyesítenie kellett a Keletet az Appalache túloldalán fekvő Nyugattal.

A második kihívás, amellyel szembe kellett nézni, az volt, hogy a Nyugat a bennszülött amerikaiaké volt. A függetlenségi háború ugyan a telepesek harca volt, de ezzel párhuzamosan a bennszülöttek is lázadtak. Végső soron az előbbiek csak úgy győzhettek, ha az utóbbiak harca elbukik. A hétéves háborúval kezdődött küzdelemben az Egyesült Államok a 80–90-es években sorozatban vereséget szenvedett a brit és spanyol támogatást élvező bennszülöttektől, akik végül megőrizték hatalmi fölényüket a nyugati területeken, és közvetlen veszélyt jelentettek az Államok számára.

Az Appalache-en túl lakó telepesek még súlyosabban és még tartósabban fenyegették az Egyesült Államok biztonságát. Ezeket az embereket még a brit hatóságokhoz is több kötelék fűzte, mint a keleti államokhoz, és folyton attól lehetett tartani, hogy különbékét kötnek Spanyolországgal vagy Nagy-Britanniával. És bár ők voltak a kulcsszereplők a Nyugat biztonságos megtartásában, az Egyesült Államok a 80-as években mégsem védte hathatósan őket az indiánoktól, sőt még üldözte is a földfoglaló telepeseket. Emellett, kereskedelmi kedvezményekért cserében, átengedte a spanyoloknak a Mississippi völgyében folyó kereskedést. A nyugati telepesek ezek után nem bíztak a keleti elitben. A spanyolok mellett a britek is ellenőrizték a Mississippi mentén a forgalmat le egészen a Mexikói-öbölig. A nemzeti szakadás bármely pillanatban bekövetkezhetett.

A szerző úgy látja, az 1789-es év több szempontból fordulópont volt az észak-amerikai Nyugat történetében. Egyrészt az új kormány már erélyesen, fegyverrel fordult szembe az Ohio-völgyi indiánokkal, másrészt diplomáciai úton próbálta biztosítani magának a Délnyugatot. Harmadrészt a francia forradalom hatására a keleti part és a nyugati területek közti feszültségek is erősödtek A nyugati telepesek azzal fenyegetőztek, hogy ha az Egyesült államok kormánya nem biztosítja számukra a Mississippin a korlátlan hajózást, annak következményei lesznek. Így szerveződött meg a Blount-összeesküvés, melyben a frontierek fegyverrel akarták megszerezni Louisianát, és különbékét kívántak kötni Nagy-Britanniával. Ennél drámaibb volt 1794-ben az ún. Whiskey-lázadás, amelynek résztvevői szintén csatlakozni szándékoztak a britekhez. A franciák sem hagyhatták magukat: E. Ch. Genet nagykövet és G. R. Clark tábornok vezetésével, katonasággal akarták megszerezni spanyol New Orleans-t. Ilyen súlyos feszültségek között az 1794-es Jay-féle békeszerződés valósággal diplomáciai siker volt, bár ma úgy tűnik, inkább lehetővé tette a további partizánháborút. Mindenesetre a briteknek ki kellett üríteniük a legvitatottabb helyeket, hogy ezzel izolálják az Ohio-völgyi indiánokat, és elő kellett készíteniük a greenville-i békeszerződést, amelyben a bennszülöttek lemondtak arról, hogy az Ohiot tekintsék határnak az ő területeik és az US között. Az US – megszabadulva a brit konfliktustól – most már erősebb pozícióból tárgyalhatott a spanyolokkal. Azok meg is nyitották a telepesek előtt a Mississippi-völgyi kereskedelmet a San Lorenzo-i szerződés értelmében. A Jay-szerződés elhárította ugyan a spanyol, brit és bennszülött fenyegetést, ám most a franciák részéről erősödött fel a veszély.

A szerző ironikusnak tartja, hogy bár a franciák vesztettek a hétéves háborúban, s a Karib-tengerre szorultak, mégis ekkor kezdődött számukra az atlanti világban az aranykorszak. Különös szerephez jutott Saint Domingue szigete 1794 és 1803 között, mely francia gyarmat volt, s a rabszolga-kereskedelem és az ültetvényes gazdálkodás következtében óriási gazdagságra tett szert. 1783–1792 között évente mintegy 37 000 rabszolgát szállítottak oda, egyszerre 465 000 ember dolgozott az ültetvényeken, itt termelték meg a világ kávétermésének több mint a felét, és cukorból is többet, mint az összes brit gyarmat együttesen. Az innen Bordeaux-ba és Nantes-ba érkező hajók hatalmas értékű szállítmányokat hoztak, gazdagítva Franciaországot. Ennek 1791-ben a francia forradalom vetett véget, mellyel párhuzamosan a Karib-tengeren folytatódott a hatalmi harc Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. Ennek során Domingue-en eltörölték a rabszolgaságot, mivel azonban a francia hajókat a brit flotta tönkretette, Franciaország 1793-ban kénytelen volt megnyitni az Egyesült Államok kereskedői előtt a gyarmatait. S bár Saint Domingue jog szerint a franciáké maradt, a profit az amerikaiaké lett. Franciaország kiszolgáltatott helyzetbe került Amerikában. Végül azonban a franciák nem bánták ezt: az Egyesült Államok védelmet jelentett a britekkel szemben, és szerződésben biztosította a francia hajók számára a biztonságos kikötőket.

Az Egyesült Államokkal megkötött barátsági és kereskedelmi szerződés ellenére hamarosan megromlott köztük a viszony, ezért a franciák az 1790-es évek közepén úgy látták, szükségük van Louisianára, mint szilárd támaszpontra a kontinensen. Onnan New Orleans kikötőjén át gazdagon elláthatnák karib-tengeri gyarmataikat nyersanyaggal, élelmiszerrel, engedelmességre kényszeríthetnék az Egyesült Államokat, akadályozhatnák annak rabszolga-kereskedelmét. Az amerikaiak éppen egy francia kézben lévő Louisianától féltek a legjobban. Louisianát a franciák a Kuba és Szent Domingó közti Windward-átjárón, a Karib-tengeren, s a Mexikói-öblön át érhették el. (Az Atlanti-óceánon a Windward-átjárót ma is az öt „stratégiai szoros” egyikeként tartja számon a CIA.) 1802-ben Napoleon a sógorát, Leclerc tábornokot küldte a térségbe több mint 80 000 katonával, hogy foglalja el Saint Domingue-t. Jefferson tartott ettől, de még ennél is jobban attól, hogy a Karib-szigeteken önálló bennszülött köztársaság létesül, amely veszélyeztetné a déli államokat, és zavargásokat szítana Amerika szerte. És tényleg: van rá némi bizonyíték, hogy Napoleon 1801-ben mérlegelte, hogy elismerje Toussaint uralmát, és autonómiát adjon Saint Domnigue-nak a Francia Birodalmon belül. Talleyrand javasolta is ezt, figyelmeztetve a briteket, hogy a feketék államának felszabadított rabszolgákból álló katonasága félelmetes bázisa lehetne Franciaországnak, amellyel sem az amerikai, sem a brit hadsereg nem bírna el. Erre támaszkodva újra építhetné észak-amerikai gyarmati rendszerét is. Nem így történt. Toussaint kudarcot hozott Napoleonnak, Jefferson is cserbenhagyta a franciákat. Franciaország elvesztette Domingue-t, s vele együtt Louisianát is. Utoljára Napoleon még megakadályozta, hogy Louisiana a briteké legyen: gyorsan eladta az Egyesült Államoknak (az üzletet a londoni pénzpiac finanszírozta, s a kapott pénzen Franciaország folytatta háborúját az angolok ellen). A britekkel szövetséges bennszülötteket, persze, senki nem kérdezte meg.

A Nyugatért folyó hosszú háború nem ért véget azzal, hogy Franciaország elvesztette Louisianát. Az európai birodalmak versengése tovább tartott 1803 után is, s ehhez hozzáadódtak az őslakosok és a telepesek közti konfliktusok. Végül 1812-ben kitört a hosszú háború utolsó harca az amerikai telepesek és a brit–bennszülött szövetség között. Az előbbiek célja a mind mélyebb terjeszkedés volt Nyugat felé, az utóbbiak pedig örökre meg akarták hagyni a Nyugatot az indiánoknak azért, hogy az soha ne kerülhessen az Egyesült Államok birtokába. Végül is ki-ki ugyanazt akarta elérni, amiért 1754 óta küzdött. A bennszülötteket most egy testvérpár, Tecumseh és Tenkswatawa vezette a harcokban, s a britek, spanyolok segítségére számítottak. A küzdelem az Egyesült Államok győzelmével, a genti békeszerződéssel, 1815-ben ért véget. Az Egyesült Államok hatalmát már nem fenyegették többé a közben Waterloo-nál vereséget szenvedett franciák, a Nyugaton elszigetelődött spanyolok sem jelentettek veszélyt. A bennszülötteket immár nem támogatta egyik európai hatalom sem, így ők végleg vesztesek lettek, s a Nyugatért vívott hosszú háború az Egyesült Államok javára dőlt el.

1893-ig a történészek, pl. A. B. Hart, Amerika történelmével kapcsolatban mindig Európa felé fordultak, az új földrész históriáját az európai eseményekhez mérték, azok közé akarták beilleszteni. F. J. Turner volt az első, aki 1893-ban kijelentette: e nemzet történelmében nem az atlanti partvidék a döntő, hanem a Nyugat. Turner ezzel megalapozta az amerikai kivételesség gondolatát. Az amerikaiság forrását az Appalache-en túlra, valahová a Mississippi völgyébe helyezte, ezzel Európa tagadásának helyszínévé tette azt. Furstenberg úgy véli, a Turner-féle gondolat káros volt, s mind a mai napig hat, holott maga Turner a nevezetes 1893-as esszéje mellett sok egyéb írásában a Mississippi-völgy jelentőségét az európai birodalmak, a bennszülöttek és a telepesek között folyó harc helyszíneként emeli ki, azaz nem szakítja ki a nemzetközi történelem erővonalai közül. Nem az ő hibája, hogy „Azzal, hogy állandóan tagadjuk a kivételességet, ironikusan mi magunk írjuk újra azt” – állapítja meg a szerző.

Most ismét feltehetjük a kérdést immár történeti kérdésként: kié az Appalach-en túl elterülő Nyugat? Az Egyesült Államok történelméhez tartozik? a bennszülöttekéhez? vagy atlanti történelem, esetleg mindezek együttese? A válasz: az Appalache-en túl elterülő Nyugat nem csupán a benne érdekeltek történelmét befolyásolta, hanem az egész újkori világét. Az Egyesült Államok győzelme ugyan még további sok konfliktust hozott sajátmagának, de a hatalmát már semmi nem fenyegette a Mississippi völgyében. Ezután a frontier már nem atlanti probléma volt, hanem az amerikai történelem részévé vált.

A szerző – amellett, hogy igen részletesen leírta az amerikai Nyugatért vívott harcot, elmagyarázta, mikor, kit, milyen érdekek vezettek ebben a harcban (s ezzel talán e recenziót olvasók számár is tisztáz néhány kérdést), igaz, az európai színtereken mindezzel párhuzamosan folyó küzdelmekre alig-alig utalt – emellett világossá tette tanulmányában, hogy miért volt ennek a területnek önmagán, sőt Észak-Amerikán túl mutató jelentősége. Ezzel valóban beillesztette a frontiert, az Appalache-en túl fekvő területet a világtörténelembe.

Furstenberg, Francois: The Significance of the Trans-Appalachian Frontier in Atlantic History (Az Appalache-en túl fekvő határvidék jelentősége az atlanti történelemben.) American Historical Review, 2008. június, 647–677. old.

Fodor Mihályné