Klió 2009/4.

18. évfolyam

KORA ÚJKOR ÉS ÚJKOR

Skócia és a Brit Birodalom

A könyv írója, Thomas Martin Devine elismert és híres kutatója Skócia újkori történetének. A szerző kutatási területe a XVIII–XIX. századi Skócia társadalmi, kereskedelmi és migrációs viszonyainak feltárása. A témában kéttucatnyi könyve, és több mint száz publikációja jelent meg különböző történelmi folyóiratokban. Az elmúlt húsz esztendőben számos skót és ír egyetem tüntette őt ki munkásságáért. Jelenleg az Aberdeen University ír és skót kutatóközpontjának (Research Centre in Irish and Scottish Studies) igazgatója, valamint a British Academy és a Royal Society of Edinburgh Royal Gold Medallal kitüntetett tagja.

Az általam vizsgált könyvben a szerző egy különösen lenyűgöző utazásra invitál minket. Amellett ugyanis, hogy jegyzetekben gazdag, szakmailag kifogásolhatatlan munkáról van szó, nyelvezetét tekintve olvasmányos, elbeszélő stílusú és laikusok számára is könnyen érthető. Devine professzor kísérletet tesz arra, hogy a skót nemzet szempontjából rendkívül fontos XVII–XVIII. század eseménytörténetét a világtörténelem színpadára helyezze. A skót emberek eszményein, motivációin és teljesítményén keresztül mutatja be Skócia szerepvállalását a brit birodalom kiépítésének ebben a korai időszakában.

Az 1707-es uniót követően az addigi angol politikát, gyarmatosítást és birodalomépítést következetesen britként kezdték nevezni. Ez azonban nem csupán retorikai máz, szimbolikus gesztus volt, hanem a tényeket pontosan ismerő realitás. Az angol és a skót monarchiák uniójával létrejött Nagy-Britanniában ugyanis a vállalkozó kedvű skótok előtt olyan új kereskedelmi és gazdasági lehetőségek tárultak fel, melyek korábban, az elmaradott Skóciában nem álltak rendelkezésükre. A vezető szerepet az államapparátusban és a különböző hivatalokban továbbra is az angolok játszották, de jelentős számban megjelentek az ír és skót oldalt reprezentáló személyek is. A brit birodalom minden területén, és minden faktorában megjelentek a skótok. A bürokratikus adminisztrációtól kezdve a katonaságig, a kereskedelmen át az egészségügyig, az oktatástól a gyarmati terjeszkedésig és a telepek alapításáig. Ezt jól érzékelteti az az egyszerű statisztikai adat is, miszerint 1601-1700 között az észak-amerikai angol gyarmatokon a mintegy háromszázötvenezer angollal és wales-ivel szemben csupán hét-kilencezer telepes érkezett Skóciából. A XVIII. században változott a helyzet. Az angol és wales-i telepesek száma százezer fő alá csökkent, míg a skótoké rendkívüli mértékben megnőtt. Az 1780-as évekre az összes brit telepes hetven százaléka skót, vagy ír származású volt. Azonban az írek jelentős része is az ulsteri skótok (Ulster Scots, Scotch-Irish) közül került ki.

A könyv első két fejezetében (A Nation of Emigrants; Moving West) a skótok távoli országokban szerencsét próbáló természetes hajlamára kapunk megdönthetetlen bizonyítékokat példák tömkelegén keresztül. Célterületüket tekintve alapvetően három fő irányt jelölhetünk ki, ahol előszeretettel kerestek jobb életkörülményeket.

Skócia fiai előszeretettel szegődtek hivatásos katonákként Európa legkülönbözőbb államainak szolgálatába. Ezt tehették annál is inkább, mert hagyományosan jó katonai hírnévnek örvendtek, amelyre gondosan ügyeltek. A svájciak mellett a skótok voltak a legelismertebb és legkelendőbb zsoldosok. Skótok alkották a XIV. századtól kezdve a francia király testőrségét (Garde Écossais), valamint legütőképesebb magját a holland, a svéd, a dán és az ekkor megerősödő orosz hadseregeknek is. A XVI–XVII. század európai háborúi egyre népszerűbbé, kedveltebbé tették a zsoldos életformát Skóciában. Egyre több és több fiatalember próbálta megélhetését katonáskodásból biztosítani. A zsoldos lét csúcspontját a harmincéves háború időszaka jelentette, mikor is több mint hatvanezer hivatásos skót katona harcolt a különböző protestáns államok hadseregeiben.

A katonáskodást leszámítva a Skandináviával és a Balti-tenger országaival folytatott kereskedelem jelentett még ígéretes lehetőséget a külhoni vállalkozások számára. Jelentős skót kereskedelmi telepek, városrészek jöttek létre Norvégiában és Lengyelországban. Norvégiában a hollandok után a skót kereskedők rendelkeztek a legjelentősebb gazdasági befolyással. Lengyelországban pedig a XVII. század folyamán mintegy harminc-negyvenezer skót telepedett le, amit számos skót eredetű vezetéknév, s nem kevesebb, mint négyszázhúsz településnév támaszt alá. Ezenfelül élénk kereskedelem folyt Skócia és Hollandia, valamint az észak-német államok között is. A XVII. század első felében Skócia kereskedelmének 32 százalékát Hollandiával, 22 százalékát a balti államokkal, 22 százalékát Angliával és 18 százalékát Franciaországgal folytatta le. Ezek az adatok egyértelműen mutatják, hogy az 1707-es uniót megelőzően a skót kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok egyértelműen az európai kontinens északi államaival voltak szorosak, melyek közül Anglia csupán az egyik komponenst jelentette.

A skót emigráció XVII. századi második, ugyancsak kedvelt célterületét Írország jelentette. Írország már a középkortól kezdve kedvelt célpontjául szolgált az angol királyok expanzív törekvéseinek. Tartósan meghódítani azonban nem tudták azt, mert az eleve kis létszámban letelepedő angolok előbb-utóbb beolvadtak az őslakos ír társadalomba. I. Jakab király volt az, aki Írország északi részének etnikai viszonyait tartósan meg tudta változtatni. Így Ulster gyarmatosítását joggal köthetjük az ő nevéhez. Az ő ötlete volt továbbá, hogy az angolok mellett Ulster gyarmatosításának lehetőségét megnyitja a skót vállalkozók előtt is. A skótok számára nagyon előnyös lehetőséget jelentett Észak-Írország kolonizációja. A Skócia partjaitól mindössze húsz-harminc mérföldnyire lévő ír partokra könnyedén átszállíthatták jószágaikat, s más egyéb ingóságaikat. Ezenkívül a termékeny írországi földekre szóló huszonegy esztendős bérleti szerződés kecsegtetően hatott a skóciai bérlőkre, akiknek az anyaországban sokkal rövidebb időre adták ki a nehezen művelhető, szinte terméketlen földeket. A kedvező körülmények hatására nagy számban meg is indultak a skót telepesek Észak-Írországba. Ennek eredményeképpen 1660-ra óvatos becslések négyszázötvenezer, más becslések akár hatszázötvenezer skót telepest is feltételeznek Ulsterben. Az ulsteri skótok főként az ír partokhoz legközelebb eső Galloway-ből, valamint az Edinburgh környéki Lothianból és Berwickshire-ből származtak.

A korai skót emigráció harmadik célterületét az Atlanti-óceán túlsó felén található Amerika jelentette. Habár a skótok az amerikai földrészen, az Új Foundland-i és grönlandi halászatban, a karibi és virginiai dohány, cukor és egyéb egzotikus termékek kereskedelmében voltak érdekeltek, angol, francia, holland, portugál és spanyol riválisaikhoz képest a XVII. század folyamán mindvégig igen szerény aktivitást fejtettek ki amerikai pozícióik kiépítése érdekében. Még az ugyancsak kis népességű Svédország és Dánia is nagyobb sikereket könyvelhetett el Skóciánál. A skót kísérletek kudarcának két fő oka volt. Az első, hogy nem volt elegendő létszámú skót telepes, akik erős, életképes településeket hoztak volna létre a skót gyarmatokon. Így azon a kevés skót területen is (pl. Nova Scotia) angolok alkották a telepesek nagy részét. Hosszabb távon ez eleve megkérdőjelezte a skót gyarmatok életképességét. Azonban rövid távon nagyobb gondot okozott a gyarmati vállalkozásokhoz szükséges katonai erő hiánya. Így a XVII. századi skót erőfeszítéseket a rivális hatalmak pusztán katonai erejükkel eleve hiábavalóvá tették. Nova Scotia 1632-ben francia kézre került, a Skót Guineai Kereskedelmi Társaság pedig a portugál flotta fellépése miatt ment tönkre 1637-ben. Ezek a kudarcok egyszersmind arra is rávilágítottak, hogy az uralkodó könnyedén feláldozta a skót nemzeti érdekeket számára fontosabb, angliai érdekeltségeinek oltárán.

A XVII. század második felétől a skót vállalkozók ezért szívesen használták ki más országok katonai erejét, s annak védelmében folytatták üzleti vállalkozásaikat. Ez a fajta üzletpolitika az 1707-es unióig dívott a távoli földrészeken szerencsét próbáló skót vállalkozók körében. Előszeretettel élvezték az ekkor még nagyhatalomnak számító Hollandia katonai védelmét. A holland flottában mintegy ezerötszáz skót tengerész teljesített szolgálatot, s a Holland Kelet-Indiai Társaság is tömkelegével alkalmazott skótokat, akik közül számosan igen magas pozíciókat töltöttek be ebben a hatalmas szervezetben. Hollandiával amúgy is szoros kereskedelmi és gazdasági szálak kötötték össze Skóciát, amely a kulturális kapcsolatokra is nagyban kihatott. A skót fiatalok a XVII. század második felétől már az olasz és francia egyetemekkel szemben előnyben részesítették a neves holland intézményeket. Ennek eredményeképpen megállapíthatjuk, hogy a skót orvostudomány, jogtudomány és természettudomány színvonala a holland felsőoktatás eredményeinek függvényében volt mérhető. Nem véletlen, hogy amikor 1782-ben Alexander Monro az angolszász világ első orvostudományi fakultását megalapította az Edinburgh University keretein belül, a tanári kar kivétel nélkül a leideni egyetem egykori hallgatóiból tevődött össze. A XVIII. századi skót felvilágosodás intellektuális hátterét ugyancsak az egykor Hollandiában tanult értelmiségi réteg határozta meg. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon sem, hogy a brit korona országai uniójának előestéjén, 1706-ban néhány skót politikus felvetette az ötletet, hogy Anglia helyett inkább Hollandiával kellene unióra lépnie Skóciának.

A könyv következő részében (Union and Empire) a szerző az 1707-es unió előzményeit, majd annak következményeit taglalja. A kudarcot vallott XVII. századi egyesítési kísérletek (1603, 1667, 1670, 1690) után 1702–03-ban Anglia és Skócia meghatalmazott képviselői újra elkezdtek tárgyalni a dologról. Ekkor Anglia ellenállásán hiúsult meg az unió, mert az angolok nem akarták megadni a skót kereskedőknek a jogot, hogy szabadon kereskedhessenek az angol gyarmatokkal. 1703-ra azonban a Westminster belátta, hogy a perszonálunió adta kereteken keresztül nem tudják Skóciát irányítani. Ezért Marlborough és Godophin javaslatára olyan uniós tervvel álltak elő, mely megszüntette volna az edinburgh-i skót parlamentet, s helyette olyan egyesült törvényhozást hozott volna létre, mely elsősorban Anglia érdekeit tartotta szem előtt. Ennek természetes és érthető következménye volt, hogy a skót közvélemény elidegenedett az Angliával kötendő uniótól. Az ezt követő esztendők az angolellenes érzések csúcspontját jelentették. 1705-ben angol- és unióellenes tüntetések tucatja zajlott le szerte Skóciában. A nagyvárosokban és vidéken egyaránt. A skót presbiteriánus egyház szintén ellenezte a népesebb, gazdagabb és fejlettebb déli szomszéddal kötendő uniót. A presbiteriánusok az anglikán egyház skóciai térnyerésétől, valamint a püspöki rendszer ismételt megjelenésétől tartottak. 1707-ben azonban a skót parlament mindezek ellenére elsöprő többséggel megszavazta az Angliával kötendő uniót (Act of Union). A skót parlamenti képviselők erőteljes lefizetése mellett a Westminster sikere annak volt köszönhető, hogy három fontos engedményt, gesztust is tettek Skócia számára. A skót presbiteriánus egyház ellenállását azzal törték meg, hogy biztosították őt jogaiban, kiváltságaiban, valamint engedélyezték megjelenését és terjeszkedését a tengerentúli angol gyarmatokon. A másik fontos engedmény a skótok szemében az volt, hogy innentől kezdve ugyanolyan hajózási és kereskedelmi szabadságot nyertek a birodalom teljes területén, mint angol vetélytársaik. Ez hozzáférést nyújtott a skótoknak az angol gyarmatokhoz. A kereskedelem biztonsága is nagymértékben nőtt 1707 után, mivel a skót és angol hajók egyaránt britekké váltak, s a Királyi Haditengerészet (Royal Navy) védelme alá kerültek. A harmadik jelentős dolog, amely fontos gesztusértékkel bírt az angol fél részéről, háromszázkilencvennyolcezer fontsterling kifizetése volt Skóciának. Ezt a hatalmas összeget – mely mai árfolyamon számítva huszonhatmillió fontsterlingnek, azaz mintegy tízmilliárd magyar forintnak felelt meg – a Westminster eredetileg az angol háborús költségek kompenzációjaként fizette Skóciának, amit annak majd törlesztenie kell a rá eső részhányad mértékében. A skótok azonban a kudarcba fulladt Darien-expedíció veszteségeinek kompenzálására, veszteseinek kárpótlására fordították ezt a pénzt. Ezért mind a mai napig az a tévhit él a skót köztudatban, hogy az angolok Skócia legnagyobb, legígéretesebb, de nemzeti katasztrófába torkollott gyarmati vállalkozásának költségeit finanszírozták meg 1707-ben a létrejövő unióval.

Az 1707-es unió körülményeinek, létrejöttének megtárgyalása után az unió által biztosított kereskedelmi lehetőségek kibontakozásáról, az abból származó hatalmas profit skóciai implantációjáról olvashatunk a könyv következő szakaszában (Trade and Profit). Az unió kedvező hajózási és kereskedelmi feltételeinek kihasználását követően a XVIII. század folyamán jelentősen megnőtt Skócia transzatlanti és ázsiai áruforgalma. Elsősorban az egzotikus árukkal való kereskedelemnek volt nagy jelentősége. Ekkorra a csokoládé, a dohány, a tea és a fűszerek már mind ismertek voltak Európában. Ezek közül a dohánnyal való kereskedelem jelentette Skócia számára a legjövedelmezőbb vállalkozást a birodalmi gazdaságon belül. Az európai piacokon megjelenő dohány szinte kizárólagosan a brazíliai, virginiai és marylandi ültetvényekről származott. A brit dohánykereskedelem központjává Glasgow vált, amely így az 1770-es évekre bekerült a világkereskedelem fő áramába. Maga Skócia is a dohánykereskedelmen keresztül jelent meg a világpiacon, mint jelentős tényező. Ahhoz, hogy vezető pozícióikat fent tudják tartani, a glasgow-i kereskedőknek ki kellett elégíteniük a dohánytermesztő ültetvényes osztály egyre növekvő igényeit. Anyagi körülményeik javulásával ugyanis az amerikai fogyasztók igényes, kifinomult ízlésű vásárlókká váltak. Az ültetvényeken használatos szerszámok, s a mindennapi életben nélkülözhetetlen iparcikkeken túl ekkorra már a legkülönfélébb háztartási eszközökre, ruhaneműkre és luxuscikkekre volt igényük a jómódú ültetvényes gyarmatiaknak. Míg az 1720-as években mindössze tizenöt (!), addig az 1770-es évekre már kilencezer fajta árucikk volt forgalomban az anyaország és a gyarmatok közötti kereskedelemben.

A dohánykereskedelem a skót gazdaságra gyakorolt igen intenzív hatása mellett átalakította Glasgow társadalmi és kulturális életét is. Újfajta kereskedőtípus, az úgynevezett Tobacco Lord jelent meg a színen, aki gazdagsága mellett jelentős gazdasági és politikai hatalommal is rendelkezett. A Tobacco Lordok által befektetett hatalmas pénztőke révén Nyugat-Skóciában kialakult a banki rendszer, ami új bankok (Ship Bank, Thistle Bank, Glasgow Arms Bank) alapításában nyilvánult meg. Az egész skót dohánykereskedelmet harminc-negyven vállalkozás (partnership) tartotta kézben, akik a szabályok és viselkedésnormák rögzítésével hosszú távra is biztosították maguknak a kiemelkedő profitot.

A könyv ezek után az Amerikába történő skót emigráció történetével foglalkozik (The Scottish Lowlands and North America to 1775; Exodus from Gaeldom; Ulster Scots and the Transatlantic Connection). Ennek azért kiemelkedő a jelentősége, mert a XVIII. századra gyökeres fordulat következett be az amerikai gyarmatok etnikai alakulását illetően. Míg a XVII. században a telepesek döntő hányada angol és wales-i volt, addig a XVIII. századra az amerikai gyarmatokon letelepedők majdnem háromnegyed része Írországból és Skóciából származtatta magát. Azonban az Írországból érkező gyarmatosítók közel kétharmada az ulsteri skótok közösségéből került ki. Így megállapíthatjuk, hogy a XVIII. századi brit telepesek kétharmada a skót nemzet részét képezte.

A skót etnikumú emigránsokat alapvetően három csoportra lehet osztani. Számarányát tekintve a legnépesebb csoportot az ulsteri skót közösség alkotta. Ők a szerző által közölt adatok szerint a XVIII. században mintegy háromszázötvenezren vándoroltak ki Amerikába az észak-írországi Ulsterből. A második legnépesebb skót csoport a Skócia déli területeiről származó alföldieké (Lowlanders) volt. Ők nagyjából hatvanezren érkeztek a vizsgált időszakban. Létszámukat tekintve a legkevesebben, tizenöt-húszezren a skót Felföldről származó (Highlanders) telepesek vándoroltak ki az amerikai gyarmatokra. Ezek a különböző skót csoportok motivációjukat és a gyarmatokon betöltött társadalmi szerepüket tekintve is igen eltértek egymástól. Az ulsteri skót közösség tagjai alapvetően jobb életkörülményeket, valamint nagyobb vallásszabadságot remélve érkeztek Amerikába. Az ulsteri skótok főleg földművelésből éltek a brit gyarmatok nyugati határvidékein. Ezenkívül vászon-, és posztókészítéssel foglalkoztak. A skót Alföldről érkező emigránsok leginkább kereskedők és iparosok voltak, akik az unió által nyújtott kedvező gazdasági lehetőségeket kihasználandó jöttek Amerikába. Végül a skót Highlanderek nagy tömege egyáltalán nem szabad akaratából érkezett az Újvilágba, hanem a jakobita felkelések leverését követően száműzetve. Megérkezésük után az első néhány esztendőt általában rabszolgaként dolgozták végig valamely ültetvényes birtokán. Csak miután megváltották szabadságukat, vagy letöltötték szolgaéveiket, integrálódhattak be a kolóniák fehér társadalmába katonaként, esetleg szabad földművesként.

Ezután a szerző a skót-amerikai kulturális kapcsolatokat, valamint az amerikai függetlenségi háborúban játszott skót szerepvállalást vizsgálja (Cultural Relationships and the American Revolution). Devine professzor ebben a fejezetben kiemeli, hogy az 1760-as évek előtt érkező értelmiségi skót emigránsoknak köszönhetően igen intenzív kulturális kapcsolat volt az amerikai gyarmatok és Skócia között. A skót oktatási modell nagy hatással volt az amerikai felsőoktatás fejlődésére. Az amerikai függetlenségi háború legkiemelkedőbb alakjaira (Benjamin Franklin, George Washington, Thomas Jefferson) nagy hatást gyakoroltak a skót felvilágosodás eszméi. A Függetlenségi Nyilatkozatban Thomas Jefferson a brit korona elleni felkelés indoklásaként a skót Hutchinson tanítását hozta fel érvül, aki nyíltan hirdette a kormányzottak jogos ellenállását a zsarnoki kormányzattal szemben. Ezt a tant a gyarmati egyetemek is átvették Hutchinsontól, így generációk szellemi fejlődésére volt jelentős hatással.

A függetlenségi háborúban skótok mindkét oldalon harcoltak szép számmal. Általánosságban azt lehet mondani, hogy az ulsteri skótok és a skót értelmiségiek a felkelők oldalán harcoltak, míg az 1763–75 között érkező emigránsok zöme, valamint a Highlanderek lojálisak maradtak a brit koronához.

A könyv befejező részében a brit birodalmon belüli skót identitástudat alakulásáról olvashatunk. A skótok eleinte attól tartottak, hogy az unióban Anglia majd elnyomja Skócia nemzeti jellegzetességeit, önálló identitását. A modernizáció és a birodalom nyújtotta kedvező lehetőségek hatására a skót elitben kialakult ugyan egyfajta brit öntudat, mely immáron az új rendszerhez való kötődést jelentette. Gyakoriak lettek az angol és a skót elit közötti házasságkötések. Ezek tovább erősítették ebben a skót elitben a brit öntudatot, de amellett, hogy tökéletesen írtak-olvastak és beszéltek angolul, az irodalomban és költészetben hangsúlyozták skót mivoltukat. A lakosság nagy részére azonban továbbra is a büszke skót öntudat volt a jellemző. Skótul beszéltek, s 1782 után tömegesen viselték újra a tartanból készült kiltet. Elmondhatjuk, hogy az unió végső soron nemhogy gyengítette volna, de inkább erősítette a skót öntudatot. A koalíciós háborúk tovább növelték a skótok büszkeségét, mert lehetőséget teremtettek a skót katonák számára, hogy felhívják magukra kitartásukkal és bátorságukkal elöljáróik figyelmét. A tartan és a kilt Skócia jelképeivé váltak. Az irodalomban és a költészetben pedig misztifikálni kezdték a jakobita felkelőket is, mint önfeláldozó, hazájukért halni kész, büszke skót harcosokat.

Összefoglalva az eddigieket, a könyv központi témája a XVIII. századi brit birodalomépítésben és terjeszkedésben játszott skót szerepvállalás. Megpróbálja elmagyarázni és felbecsülni a birodalmi fejlődés hatásait Skóciában és a tengerentúli gyarmatokon egyaránt. Ez hatással volt Skócia politikai és kulturális életére, indusztrializációjára, társadalmi és demográfiai fejlődésére, valamint az emberek identitástudatára egyaránt. Egy szóval, a birodalom lett az alapja a modern skót nemzet méltóságának, büszkeségének. A könyvet bátran merem ajánlani a téma iránt érdeklődő laikusoknak szintúgy, mint hozzáértő történészeknek. Alapmunkaként ott van a helye minden „Skócia-szakértő” könyvespolcán.

T. M. Devine: Scotland’s Empire and the Shaping of the Americas 1600–1815 (Skócia birodalmi törekvései és amerikai szerepvállalása, 1600–1815). Smithsonian Books, Washington, 2003. 474 old.

Biró Teofil