Klió 2009/4.

18. évfolyam

KORA ÚJKOR ÉS ÚJKOR

Demokrácia és vallás Velencében Napóleon korában

Az 1789-es francia forradalom és azt azt követő időszak eseményei egész Európára nagy hatással voltak. Azoknak az államoknak is kényszerűen szembe kellett nézni az új irányzatokkal és a változtatás szükségességével, amelyek erre addig egyáltalán nem voltak hajlandóak. Ebből a szempontból különleges helyet töltött be Európaban a Serenissima, azaz a Velencei Köztársaság, amely földrajzi helyzeténél és különleges társadalmi berendezkedésénél fogva sajátos és fontos politikai szerepet töltött be majd egy évezreden keresztül. Ezzel párhuzamosan vallási szempontból is kiemelt szerep jutott a városnak, hiszen nemcsak Szent Márk evangélista ereklyéinek ad otthont a IX. század óta – a szent és heraldiaki szimbóluma, az oroszlán a város jelképévé is lett –, hanem ősi katolikus püspöki székhely is, a velencei pátriárka székvárosa. Szent Márk oroszlánját azonban nem kímélte az idő: a francia forradalom eszmei hatásai, majd a napóleoni háborúk véget vetettek az akkor már jó ideje hanyatló tengeri köztársaságnak is.

Fabio Tonizzi, a velencei San Lorenzo Giustiniani Vallástudományi Főiskola (Istituto Superiore di Scienze Religiose San Lorenzo Giustiniani) rektorhelyettese nem kisebb dologra vállalkozott, mint arra, hogy disszertációjában bemutassa a francia mintára Velencében is létrejövő – bár még egy évig sem létező – új közigazgatás, az ún. Municipalità működését, különös tekintettel a francia modell és a vallás viszonyára.

Az a forradalom kitörése után rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a Franciaország felől érkező szelek nemcsak az Egyház kiváltságait, de alapvető evangéliumi küldetését és létét is veszélyeztetik (1. fejezet). A Párizsból érkező hírek elég nyugatalanítóak voltak, hiszen a forradalom nevében egyháziak százai haltak ártatlanul vértanúhalált. Így, érthető módon, Velencében is gyanakodva figyelték azokat, akik Franciaországból érkeztek, vagy az olyan körökkel tartottak kapcsolatot, akik az illuminizmus és jakobinizmus gyanújába keveredhettek. A velencei apostoli nuncius (pápai követ) is figyelte az események alakulását, és rendszeresen küldött beszámolókat Rómába a velencei papság állapotáról. A fellelhető dokumentumok alapján megállapítható, hogy kevés kivételtől eltekintve a velencei papság nagy része nem került komolyabban az új áramlatok befolyása alá. Ezt természetesen az is elősegítette, hogy a velencei uralkodó osztály, még akkor is, ha megérintették az új szellemi áramlatok, a vallási elvek teljes megtartása mellett foglalt állást. 1797 tavaszán azonban teljesen megváltozott a helyzet: Napóleon csapatai elérték Velencét. A Nagytanács azzal próbálta menteni a helyzetet, hogy május 12-én feloszlatta önmagát és átadta a hatalmát a népnek. A döntésnél ugyan csak 537 patrícius volt jelen a szükséges 600-ból, de ahogy hasonló történelmi helyzetekben lenni szokott, ez a tény a döntés végrehajtását nem befolyásolta.

Ezzel a döntéssel megbukott a régi rendszer (2. fejezet). 1797. május 12-e – annak ellenére, hogy a hatalom birtokosai menteni akarták, ami még menthető –, a velencei uralkodó osztály „öngyilkosságának“ a dátuma, de egyben egy tiltakozási hullám kezdete is az egyet nem értő velencei polgárok részéről: amikor a Nagytanács döntését követően Salimbeni francia tábornok azt kiáltotta a Dózse-palota erkélyéről, hogy „éljen a szabadság!“, sem ő, sem a régi arisztokrácia, de még maga a dózse sem gondolta, hogy a döntésük nemcsak az új rendszer híveinek éljenzését fogja kiváltani, de olyan csalódott népharagot is, amely még ugyanaznap az „éljen Szent Márk!“ kiáltásra velencei jakobinusok házait rombolja majd le. Május 15-én aztán bevonult a francia hadsereg a városba, és a következő nap a Milánóban tartózkodó Napóleon a fegyverek árnyékában béke és barátsági szerződést kötött a város új, immár baráti vezetésével.

Természetesen az eseményeknek hatása volt a Velencei Pátriárkátusra is, amelynek a vezetője ekkor Federico Maria Giovanelli pátriárka (1776–1800) volt. Az egyházfő május 17-én kelt pásztorlevelében igyekezett megnyugtatni papjait és híveit, és megerősítette, hogy az új kormány elődje egyházpolitikáját kívánja folytatni – igaz, ezt csupán a mérsékelt municipalisták állították, de ez pillanatnyilag elég garanciának tűnt a pátriárka számára, ezért engedelmességre kérte papjait és híveit annak a bibliai elvnek a jegyében, hogy minden legitim hatalom – akármilyen is – fentről származik. A főpap döntésének alátámasztása érdekében a szerző azt kiemeli, hogy Giovanelli pátriárka (a Trienti Zsinat szellemében) egész főpásztori működését következetesen lelkipásztori szolgálatnak tartotta, ezért minden politikai rendszerben a lelkek üdvösségének vágya vezette a tevékenységét. Így nem tekinthetjük forradalminak azt a kijelentését sem, hogy „a lelkek pásztora és polgárok vagyunk“, hiszen ezek a szavak épp az előbb említetteket erősítik meg.

Május 25-én a pátriárkának a többi egyházi vezetővel és a papsággal együtt hűséget kellett esküdnie az új, ún. demokratikus kormányra. A ránk maradt beszámolók szerint a találkozó kedélyes légkörben zajlott le. Jól jelzi azonban „Pátriárka polgártárs“ (ahogy az új rendszerben nevezni kellett a főpapot) diplomáciai óvatosságát az, hogy az ebből az alkalomból elmondandó beszédét, bár ő maga jelen volt, egyik helynöke (provikáriusa) mondta el helyette.

S valóban, már néhány napon belül konfrontálódnia kellett az első problémával. A Municipalitá ugyanis június 4-én kívánta a köztéren (Szent Márk téren) felállítani a szabadság fáját. Az eseményre mint az egyik legfontosabb polgári-nemzeti ünnepre tekintett az új kormány. A nehézség abból adódott, hogy éppen arra a napra esett pünkösd is, az egyik legfontosabb keresztény ünnep. Az, hogy két fontos – egy egyházi és egy polgári – ünnepet egymásra szerveztek, természetesen feszültséget szült. Végül, el kell ismerni, jószándékkal, a polgári ünnepet mégis délután 4 órára hívták össze, hogy a délelőtti főpapi szertartást ne zavarják. A hatalom új birtokosai azonban minden bizonnyal hiába várták, hogy maga a pátriárka is részt vegyen az eseményen, jelenlétével legitimizálva ezt a jakobinus ünnepet, azt még kevésbé, hogy a volt Dózse-palota kápolnájában hálaadó liturgiát celebráljon. Elküldte azonban maga helyett az eseményre a Szent Márk Bazilika első kanonokját, a Primicerio-t. Az ünnepen felállították a szabadság fáját, elégették a velencei patríciusok aranykönyvét (szerencsére csak egy másolatot), a Te Deum-ot pedig végül a Bazilikában celebrálták, de a klérus igyekezett minden ízében megőrizni a liturgia vallásos karakterét. A papság egy része belelkesült az eseményektől, és a „jó katolikusok vagyunk, jó polgárok leszünk“ érveléssel igyekezett meggyőzni a híveket arról, hogy a vallás és a velencei értelemben vett demokrácia nem állnak ellentétben egymással. A klérus nagy része azonban a pátriárka álláspontját követte, és kivárt – csalódást okozva ezzel a municipalistáknak, akik éppen a papságtól várták az új eszmék propagálását.

A Municipalità egyházpolitikája sajátosan alakult (3. fejezet). Az első probléma rögtön a sajtószabadság kérdése lett, amelyet a demokrácia egyik legfontosabb vívmányának tartottak. Hamar belátták azonban, hogy ezt a szabadságot a visszaélések miatt jobb valamelyest kontrollálni, olyan rendelkezések azonban nem születtek, amelyek komolyabban korlátozták volna a sajtót. Ezt az Egyházzal kapcsolatos írások tartalma is jól szemlélteti. A pátriárka maga kért komolyabb fellépést, kezdtek ugyanis elszaporodni az Egyház tanítását és az egyház fegyelmet bíráló írások – néha papok tollából is. A főpap által kért javaslatokat a következetesség jegyében nem támogatta a városállam vezetése, mivel azokat cenzúrának minősítették.

A Municipalità hozott az Egyház működésére vonatkozó rendelkezéseket is. Ezek közül kiemelkedik a plébánosválasztás rendjét megreformáló döntés, amely pontosan és demokratikusan szabályozta, hogy hogyan kell megválasztania a katolikus híveknek az elhunyt plébános utódját. Az élet játéka, hogy a rendszer egy éve alatt egyetlen egy plébános sem halt meg, így a szabályozást a gyakorlatban soha nem próbálták ki. Sokkal fontosabb volt azonban az a napóleoni reformok mintájára létrejött terv, amely a plébániák számát kívánta 78-ről 30-ra csökkenteni. A terv a területi racionalitást és a klérus morális helyzetének javítását tűzte ki célul. Az elképzelés – a város számára eképp megtakarítandó pénzen túl –hasznos elveket tartott szem előtt, hiszen a plébániák közt a papságra sokszor demoralizáló hatásal bíró demográfiai és gazdasági egyenlőtlenségek álltak fent; volt olyan velencei plébánia, amelynek mindössze 230 híve volt. Az idő rövidsége ennek a sok szempontból valóban hasznos tervnek a végrehajtását is megakadályozta, de a napóleoni éra megvalósította azokat, így a plébániák száma 1810-re valóban 30-ra csökkent. A vezetés azonban hozott sokkal súlyosabb, az Egyház szabadságát súlyosan korlátozó intézkedéseket is: megszüntette az egyházi egyesüléseket, felfüggesztette a jelöltek felvételét az egyházmegyébe és a szerzetesi közösségekbe, megszüntették a kisszemináriumot (középiskola papi pályára készülők számára) és a nagyszeminárium (papnevelő intézet) növendékeinek a számát 64-ről 22-re csökkentették. Súlyosan korlátozták a szerezesek létszámát is, először a nem velenceiek ellen lépve föl, majd elhatározták a monostorok és kolostorok összevonását. A terv szerint a 37 női monostor (a valóságban 44 volt) 1146 szerzetesnője 15 monostorba került volna. Ez természetesen a városnak pénzmegtakarítást, és a felszabaduló ingatlanok, birtokok révén jelentős bevételt is jelentett volna. A kialakult helyzet miatt a Giovanelli pátriárka levélben Napóleon közbenjárását kérte. Jellemző, hogy maga a levél ténye elég volt a municipalistáknak arra, hogy némileg módosítsák elképzeléseiket, november 6-án elfogadva a pátriárka módosító javaslatait. Igaz, ekkor már látni lehetett, hogy a polgártársak kora hamarosan véget ér, hiszen alig 20 nappal azelőtt, október 17-én már aláírták a Campo Formió-i békét, amely Velencét a Habsburg Birodalomhoz csatolta.

További nehézséget okozott, hogy a Municipalità még augusztusban elrendelte a legszükségesebbek kivételével a templomi nemesfém tárgyak elvételét a Pénzverde számára. Maguk a hívek – sokszor éppen a legszegényebbek – keltek a sokszor történelmi értéket is képviselő templomi ereklyetartók, tárgyak és edények védelmére, gyűjtés révén visszavásárolva azokat még a beolvasztás előtt.

Ezek mellett az olvasó megismerkedhet azokkal a papokkal is, akik különböző okokból az új rendszer mellé álltak. Közülük is kiemelkedik egy különleges eset, Antonio Zalivani plébánosé, aki emblematikus példája azoknak a helyesen vagy helytelenül, de jakobinusnak nevezett papoknak, akik a forradalmi eszmék hirdetőivé lettek (4. fejezet). A restauráció után az utókor Zalivanit vagy a damnatio memoriae-val sújtotta, vagy az áruló Júdáshoz hasonlította, azzal vádolva, hogy város vezetésével együtt Velence „kereszténytelenítését” készítette elő. A tudományos történetírás azonban árnyaltabban kell, hogy mutassa be Zalivani személyét. Az ő nevéhez fűződik az ún. katolikus-demokratikus katekizmus kiadása, amellyel nagy szolgálatot tett ugyan a város vezetésének, de amelyet lényegében mégsem lehet heterodox tanításként értelmezni, mégha összeállítója meggyőződéséből adódóan bizonyos kérdések különleges hangsúlyt kaptak is benne. Az tény azonban, hogy nem egyházi feljebbvalói megbízásából írta, a Municipalità által szponzorált alkotás volt, ez pedig törvényszerűen írója peremre szorulását vonta maga után a rendszer bukása után.

Azonban nemcsak Zalivani, de mások is voltak a velencei papok között, akik kollaboráltak az ún. demokratikus kormánnyal (5. fejezet). Többen közülük csak a Municipalità alig egy éve alatt kötődtek ilyen vagy olyan oknál fogva az új eszmékhez, de volt köztük olyan is, aki igazi jakobinus pap volt, aki őszinte meggyőződésből támogatta az új vezetés reformjait. Emellett azonban találunk a papság soraiban olyan egyházfit is, aki inkább volt jakobinus mint pap, a papi lelkiségből nem sokat fedezhetünk fel benne elvilágiasodott életvitelét vizsgálva.

A klérus nagy része azonban visszautasította az együttműködést a muinicipalistákkal (6. fejezet). Voltak, akik a pátriárka útmutatása ellenére nyíltan megtagadták az engedelmességet, és voltak olyanok is, akik inkább titokban álltak ellen. Persze voltak néhányan olyanok is, akik csak akkor fejezték ki a rendszerrel szembeni elégedetlenségüket, amikor annak bukása már a küszöbön állt; ők az „utolsó órában” egyet nem értők avagy a „bűnbánó kollaboránsok”. A papság ellenállását jól kifejezi az, hogy belső nyelvhasználatukban sokszor nem akarták elfogadni a demokratikus szóhasználatot: így a Pátriárkai Hivatal papjai főpásztorukat tovább a is inkább a megszokott módon „Excellenciás úrnak” nevezték a hivatalos „Pátriárka polgártárs” helyett.

Egy külön fejezetet érdemelt a pici Gambarare, a velencei domínium enkláve része, ahol a hagyományos és a forradalmi eszmék különleges harmóniáját valósították meg (7. fejezet): az ottani Municipalità a katolikus vallásra nemcsak mint támogatóra tekintett, hanem egyenesen politikája alapjának tette meg azt, így az ottani kormány erős vallási színezetet öltött. Például azokat a káros szenvedélyeket, amelyek Velencében éles viták tárgyát képezték, Gambararében törvényileg üldözték. Itt a szabadság fáját is ünnepi mise után állították fel. A terület ebben az időszakban hivatalosan is egyesült Velencével, bár itt, mint látjuk, egy egész másfajta demokrácia valósult meg, mint a lagúnák városában.

A Campo Formió-i béke megpecsételte a Municipalità sorsát (Epilogo). November elején felállt az Ötök Deputációja, amely az addigi kormánytól átvett egyes feladatokat. A municipalisták által kiírt népszavazás, a „Nemzet szavazása” a békeszerződés ismeretében értelmetlen kísérletnek bizonyult. Igaz, a demokrácia hívei nyertek, de sokkal kevesebb arányban a vártnál, csak 12 725 szavazattal 10 843 ellenében, és ők maguk is tudták, hogy a szavazás végeredménye semmin sem fog változtatni. A vezetés ennek megfelelően igyekezett számos engedményt tenni, hogy minél pozitívabb emlékek maradjanak róla a várható változás után, így többek között az Egyházzal kapcsolatos tiltó rendelkezéseket is kezdte visszavonogatni. Sőt, már november 12-én az egyik polgártárs azt javasolta, hogy tegyék ki három napra a Madonna képét, hogy ezekben az időkben lelki segítségért lehessen folyamodni. 1798. január 18-án érkeztek meg az első osztrák katonák, és másnap jelentek meg az első kiáltványok a velencei császári központi és ideiglenes kormány nevében. Ezzel a Municipalità korszaka véget ért. A fentebb tárgyaltak ismeretében érthető, hogy sokan, így az Egyház is az osztrákok megérkezését felszabadításként értékelte. A Velencei Pátriárkátus is el akarta törölni a „demokratikus kísérlet” emlékét, így azokat is el akarta távolítani soraiból, akik együttműködtek a rendszerrel. Egy részük számüzetésbe kényszerült. Antonio Zalivanit a pátriárka felmentette plébániája vezetése alól, és azt parancsolta neki, hogy végezzen lelkigyakorlatot a kapucínus atyáknál. Még az új osztrák kormány is odafigyelt rá. A pátriárka vizitációt végzett a plébánián, hogy ellenőrizze Zalivani működésének hatásait. Trevisóban, száműzetésben halt meg. Giovanelli pátriárka 1800. január elején hunyt el, azalatt a híres konklávé alatt, amely a franciák miatt éppen a pátriárkai székvárosban gyűlt össze azért, hogy megválassza VII. Pius pápát (1800–1823), a Napóleon által elhurcolt VI. Pius (1775–1799) utódját.

Fabio Tonizzi 1957-ben született, a Velencei Patriárkátus papja, a velencei Ca’Foscari Egyetemen történelemből szerezett diplomát, majd a római Pápai Gergely Egyetemen (Pontificia Università Gregoriana) egyháztörténelmi doktorátust 2006-ban. A velencei San Lorenzo Giustiniani Vallástudományi Főiskola rektorhelyettese és egyháztörténelem tanára, tanít a Közép-Olaszországi Hittudományi Karon is. Jelen könyv a római doktori értekezése. Munkája nagy tudományos felkészültségről és igényességről tanúskodik, és a történelem egy eddig alig kutatott, érdekes szeletét dolgozza fel. A kor és a helyszín biztos ismerőjeként mutatja be a tárgyalt időszak pozitív és negatív oldalait. A kutatás során igyekezett felhasználni a vonatkozó helyi állami és egyházi levéltári forrásokat, valamint a Vatikáni Titkos Levéltárban fellelhető dokumentumokat. A mű segíthet jobban megérteni az állam és az Egyház kapcsolatrendszerét és belső folyamatait. Megismerhetjük belőle az önmagát demokratikusnak valló, mégis sok helyen totalitárius ismertetőjegyeket viselő rendszer működését és az Egyházra gyakorolt hatását, de azt is, hogy a sokszínű emberi gondolkodás hányféle különböző, mégis helyesnek vélt módon próbál meg megoldást találni egy adott társadalmi rendszerben. A könyv a bemutatott életutakon keresztül kitűnő, továbbgondolásra érdemes egyházszociológiai, egyházi szociográfiai elemzést is nyújt.

Fabio Tonizzi: Democrazia e religione a Venezia. Il patriarca Giovanelli e is suo clero negli anni dell’incertezza (1793–1800) (Demokrácia és vallás Velencében. Giovanelli pátriarka és papjai a bizonytalanság éveiben, 1793–1800). Istituto Superiore di Scienze Religiose San Lorenzo Giustiniani, Collana Studi, Storici e Patristici, 1. Venezia 2008. 367 p.

Tóth Tamás