Klió 2009/4.
18. évfolyam
XX–XXI. SZÁZAD
Peenemünde és a német titkos fegyverek
A második világháborús
német „csodafegyverek”, illetve „titkos fegyverek” mindenki számára ismert
kifejezések. Azok hallatán a legtöbb embernek általában vagy a V 1-es szárnyas
bomba, vagy az a V 2-es rakéta jut eszébe, mellyel 1944-ben a németek – többek
között – Londont támadták. Ugyanakkor a németek titkos fegyverarzenáljába a
fent nevezett két típuson kívül több más fontos fegyver is beletartozott, így a
V 3-as, a V 4-es, a Schmetterling és a Hs 293-as, hogy csak a legfontosabbakat
említsük. Ezt a témát a magyar nyelvű szakirodalomban eddig igen kevés munkában
dolgozták fel, ezek legtöbbje sem önálló mű, inkább csak fordítás. A náci
titkos fegyverfejlesztés ugyanakkor a német, illetve angol nyelvű szakirodalom
kedvelt témájának tűnik, erről ugyanis napról napra újabb és újabb
ismeretterjesztő ill. tudományos igényességű kötet jelenik meg.
A nemzetközileg is komoly elismerésnek örvendő
német szerző, Joachim Engelmann az évek során több tanulmányban,
összefoglaló munkában, múzeumi kiadványban, képeskönyvben és tudományos
igényességű munkában foglalkozott a német rakétafejlesztésekkel és azok
legfontosabb helyszínével, Peenemündével. Az alább ismertetett kötet a német
rakétafejlesztések átfogó elemzésére tesz kísérletet, a fő irányvonalat a V
2-es rakéták kifejlesztése és szövetségesek elleni bevetése képezi. A kilenc
fejezetre tagolódó munka – amely egyébként rengeteg adatot, és a
fegyverfejlesztésekkel valamint a rakéták kipróbálásával és bevetésével
kapcsolatosan napra pontos dátumokat közöl – kiválóan megszerkesztett mű, ám az
olvasó gyakran érezheti úgy, hogy kevésbé olvasmányos stílusú munkát, sokkal
inkább gyakorlati, technikai szempontokat szem előtt tartó adattárat tart a
kezében.
Hiányolom a munkából a bevezető részt, ami
világossá tehette volna, miért is szükséges a német rakétafejlesztésekkel
foglalkozni, ugyanakkor azzal kapcsolatban sem kap az olvasó információkat,
hogy melyek voltak a haditechnikai célra alkalmazott rakétafegyverek bevetésének
legkorábbi előzményei. Az első fejezetben az európai rakéták történetével kezdi
a téma tárgyalását: ennek megfelelően a XIX. századi angol, francia és porosz
rakéták kerülnek szóba. A XIX. századi európai rakétafegyverkezést a három
nemzet – rakétafejlesztések terén elért eredményeinek – összehasonlításában
vizsgálja. A szerző hamar kijelöli a rakétafegyverek kulcsfiguráját az angol
Sir William Congreve személyében. A Congreve-rakéták mellett részletesen szó
esik a napóleoni háborúk francia gyújtórakétáiról, illetve a
rakétafejlesztésekben részt vevő orosz Alekszandr Dmitrijevics Zaszjadko, a dán Andreas Schumacher és svéd Jöns Jakob
Berzelius[1]
rakétatechnikai elképzeléseiről. A rakéták technikai adatai mellett több, olyan
képes illusztrációval találkozhatunk a fejezetben, amelyek különlegessé teszik
a munkát.
A következő két fejezet (Projektek és kísérletek;
Egy csapat új alapokat keres) azt veszi szemügyre, melyek voltak a XX. századi
európai rakétafejlesztések (hadi)technikai és politikai szempontú előzményei. A
szerző azonban hirtelen – rakétatechnikai fejlesztések szempontjából szerinte
elhanyagolható – mintegy 50–60 év történetét átugorva, az 1920-as évek amerikai
és német kutatásait veszi számba. A munka fő irányvonalát ettől kezdve a
folyékony hajtóanyagú rakéták kifejlesztésére vonatkozó kísérletek veszik át.
Részletesen ír a világon első – a szerző által primitívnek titulált – folyékony
hajtóanyagú rakétát 1926-ban megalkotó amerikai Robert Goddard tevékenységéről,
amire a munka további részeiben is folyamatosan hivatkozik. Érdekes, hogy a
kötet további részében aligha esik szó más nemzetek rakétafejlesztéseiről, mint
a németekéről. A legjelentősebb német rakétamérnökök – Max Valier, Rudolf
Nebel, Hermann Oberth – tudományos munkásságának bemutatása mellett, egész
fejezetet szentel a rakétafejlesztések német nemzetiségű atyjának, Wernher von
Braunnak. Bemutatja az 1929-ben 17 éves von Braun távolba ható rakétákra
vonatkozó teóriáját, valamint részletesen elemzi a későbbi doktori
disszertációját. Ezekről fotóillusztrációkat is közöl a szerző, színesebbé téve
ezzel munkáját.
A következő fejezet a német rakétafejlesztések
központjával, a szerző legfontosabb kutatási területének tárgyával,
Peenemündével foglalkozik. Joachim Engelmann részletes fejtegetésbe kezd a
folyékony hajtóanyagú rakétákkal végzett kísérletek helyszínének, a
Berlin-Tegel, majd a Kummersdorf-West területén található kísérleti bázis
1936-ban Peenemündébe való átköltözésével kapcsolatban. Mindvégig azt
hangsúlyozza, hogy a rakétamérnökök – köztük a legtehetségesebb, Wehrner von
Braun – kezdetben az önálló fejlesztésekre törekedtek, azonban a náci,
nemzetiszocialista hatalomátvétel után a Heereswaffenamt, vagyis a Katonai
Fegyverzeti Hivatal Ballisztikai Osztályával voltak kénytelenek szorosan
együttműködni,[2]
ami egyértelműen kijelölte a német rakétafejlesztések új irányvonalát. A
Harmadik Birodalom anyagi támogatásáért cserébe nagy árat kellett fizetniük a
kutatóknak: később olyan fegyvereket kellett kifejleszteniük, melyekkel sok
ezer emberéletet lehetett kioltani. Így tehát az a kép bontakozhat ki az
olvasóban, mely szerint a szerző balszerencsés folyamatként ítéli meg a német
rakétafejlesztéseket – mondván, nem önszántából került a náci legfelsőbb
vezetés kezébe, de a későbbiekben hamarosan elveti ezen kétségeit, és
felelősséggel ruházza fel a német titkos fegyverek kifejlesztéséért Wernher von
Braunt és mérnökcsapatát.
Részletes haditechnikai leírásokkal szemlélteti a
szerző a következőkben az új rakéták, az Aggregatok különböző változatainak
(így az A 2 és A 4) kifejlesztéseit, a súlypont a kipróbálásokon, és mérnöki
kísérletezések ill. elképzelések hangsúlyozásán található. A rengeteg adat és
rakétakonstrukciós vázlat mellett a titkos rakétaprojektek, és mérnöki skiccek
másolatai teszik átláthatóvá a munkát. Érdekes, hogy 1942. október 3-át,[3]
a kísérletezések csúcspontját nem emeli ki külön a szerző, szokásos módon a
kísérlet eredményeit közli az olvasóval, azonban annak jelentőségéről –
megítélésem szerint ezzel hibát követve el – nem beszél. Sokkal inkább az A
4-es rakéták szériagyártására – 1943 végétől, 1944 elejétől – és a háborús
bevetésre való felkészülésre helyezi a hangsúlyt. A szériagyártás
elkerülhetetlen volt, melynek helyszínei – Peenemünde mellett Wiener-Neustadt,
Friedrichshafen és az óriási, titkos, földalatti gyár a nordhauseni Mittelwerke
– sok ezer ember, köztük több ezer kényszermunkára ítélt, rab és politikai
fogoly életét követelték. A szériagyártás sikerességét mi sem mutatja jobban,
minthogy Nordhausenben 1944. január elsejétől kezdve, egészen 1945 áprilisáig
mintegy 6000 darab A 4-es ( V 2-es) rakétát gyártottak. Ehhez hozzájárul az is,
hogy Nordhausenben folyt 1944-től a legaktívabb termelés, hiszen 1943.
augusztusában sok rakétabázist, köztük Peenemündét is szövetséges bombázás
érte.
A kötet külön kérdésként foglalkozik azzal, miért
csak 1943-ban kerül sor a német titkos fegyverek – amelyek 1943 elejéig valóban
olyan titkos fegyverek voltak, melyek létezését talán sejthették a
szövetségesek, megbízható információik a német csodafegyverekkel kapcsolatban
azonban nem voltak – háborús bevetéséhez szükséges aktív előkészületekre. A
válasz egyszerű: a német rakétafejlesztések még nem voltak olyan stádiumban,
hogy a frontvonalon is nagy hatásfokkal bevethető rakétafegyvereket
produkáljanak, amiknek a háborús bevetéshez szükséges szériagyártása
megkezdődhetett volna. Emellett a legfelsőbb vezetés, köztük a Führer, Adolf
Hitler is csak később kezdett érdeklődést mutatni a rakéták iránt – noha egyik,
1943 júliusi Walter Dornbergerrel és Wernher von Braunnal folytatott közös
megbeszélésén az alábbi érdekes mondatot mondta: „Ha ez a rakétánk már
1939-ben meg lett volna, akkor nem került volna sor a háborúra.” Egyértelműen felveti a szerző azt a
gondolatot: a németek elkéstek a rakétafejlesztésekkel. Annak ellenére is igaz
lehet ez az állítás, ha tudjuk, hogy a német rakétatechnikai fejlesztések ill.
a csúcstechnika központja az 1940-es években Peenemünde volt. Peenemünde,
minden kétséget kizáróan a világ legfejlettebb technikájának szimbóluma, ezen a
területen mintegy 2 évtizeddel megelőzte a szövetségeseket.
Így kerülhetett sor azoknak a világon egyedül
álló, titkos fegyvereknek (V 1 és V 2) a tökéletesítésére, amelyeket a németek
1944. augusztus-szeptemberétől folyamatosan élesben is bevetettek a
szövetségesek ellen. A szerző a német megtorlófegyverek használatát részletesen
a London és Antwerpen ellen indított támadások esetében mutatja be, és csak
elvétve ejt szót a további, franciaországi (Lille, Tourcoing), belga (Lüttich,
Hasselt, Tournai), és holland (Maastricht) területek elleni hadrendbe
állításukról. Az alapvető irányvonalat a londoni és dél-angliai károk, és a
V-fegyverek okozta halálesetek elemzése mellett, a fegyverek hatékonysága, a
robbanótöltet minőségi és mennyiségi elemzése képezi. Megítélésem szerint
azonban a rengeteg szám és adat között könnyen eltévedhet az olvasó, és mivel a
megtorló fegyverek bevetésével külön foglalkozó fejezetről lévén szó,
célszerűbb lett volna talán átfogó, és teljes képet adni a V-rakéták által
támadott célterületekről.
A kötetet lezáró fejezet nem más, mint a munka
egészét átható bizonyítási kényszer arra vonatkozólag, miszerint a német rakétafejlesztésekben
résztvevő mérnökök, kutatók maradandót alkottak az utókor számára. A
fejlesztéseket tekintve ez kétségtelen tényként kezelhető: háttérbe szorul
azonban a német kutatók világháborúban, emberi célpontok ellen élesben
bevetett, német megtorlófegyverek kifejlesztését is érintő tagadhatatlan
szerepe. A szerző a tudományos rakétafejlesztés szorgalmazásának tényét
hangsúlyozza. Megítélése szerint, a német rakétamérnököknek csupán eszköz volt
a náci hatalom által biztosított anyagi háttér, lehetőség saját céljaik –
vagyis az űrutazás – megvalósítására. Wernher von Braun és csapata ugyanis az
űrutazás megvalósításán fáradozott, aligha volt céljuk bármilyen, emberi élet
kioltására alkalmas fegyver kifejlesztése. Joachim Engelmann a csúcstechnikát
szimbolizáló Peenemündét, és a világviszonylatban elsőnek tekinthető német
rakétamérnökök teljesítményét a későbbi űrprogram első mérföldkövének tekinti.
Német alapok nélkül – amire később az amerikaiak és az oroszok is építettek –
ugyanis nem jöhetett volna létre sem az űrutazás, sem pedig a holdra szállás.
Joachim Engelmann munkája a tudományos
célközönségnek szól, és kiváló áttekintést nyújt a német titkos fegyverek –
azon belül is az A 4–es (V 2-es) rakéta történetéről. A könyv nagy érdeme a
képi illusztrációkban, és a hasznos, saját források alapján elkészített
időrendi táblázatokban rejlik. Kritika a kötetet talán abból az egy szempontból
érheti, hogy sokszor olyan, a legapróbb részletekig elmerülő haditechnikai
leírásokba és számadatok elemzésébe kezd a szerző, amelyek széttördelik az
egyébként egységes munka szerkezetét. Mindez azonban nem von le a kötet
értékéből: jól felépített, a német rakétatechnika iránt érdeklődő közönség
számára kiváló munkát kínál a szerző.
Joachim Engelmann: Geheime Waffenschmiede Peenemünde. (A
Peenemünde-i titkos fegyvergyártó műhely). Dörfler Verlag, Eggolsheim, 2006.
159 old.
Somogyi Ferenc