Klió 2009/4.

18. évfolyam

XX–XXI. SZÁZAD

„Virtuális kiengesztelődés” – a török–orosz kapcsolatok (1991–2007)

A tanulmány szerzője, a Bilkent University Politikatudományok Tanszékén oktató Lerna K. Yanik, aki ebben a munkájában áttekinti és értékeli a török-orosz kapcsolatokat az 1991 és 2007 közötti időintervallumban. A szerző gazdag szakirodalomra hivatkozik és a legújabb kutatási eredményeket tartalmazó műveket használja, melynek döntő többsége angolszász-és török nyelvű, ellenben elenyésző számú orosz forrást is vizsgálata alá von.

A témát – mint ahogy azt Yanik is említi – már számos kutató megpróbálta megközelíteni különböző szempontok alapján, és így születtek olyan terminusok a kötelék meghatározásáról, mint a „hideg béke”, a „tudathasadás” vagy a „virtuális kiengesztelődés”. A szerző felteszi azt a kérdést, hogy egyáltalán lehet-e Törökország és Oroszország között bármiféle kapcsolatról beszélni? Ezek után összefoglalja azokat a faktorokat – legfőképp török aspektusból –, amelyek megváltoztatták a két ország közötti kötelék természetét a Szovjetunió felbomlása után. A tanulmány írója úgy véli, hogy fel kell számolni a kölcsönös félelmet, és a politikai viszonyok normalizálása is csak akkor kezdődhetne meg Törökország és Oroszország között, ha kiküszöbölnék azokat a problémákat, amelyek a konfliktusok tüzét éltetik.

A Szovjetunió felbomlása után számos türk kisállam jött létre, melyek fel akarták venni a kapcsolatot régen „elvesztett rokonaikkal”, ez ugyanis számos kereskedelmi lehetőséget nyújtott volna a török vállalkozóknak. Yanik véleménye szerint az 1990-es évek közepén nyilvánvalóvá vált az, hogy sem az eszközeik, sem pedig az intézményeik nincsenek hatással a régióra, ezért Törökország az új évezredtől kezdve olyan külpolitikát állított fel, amely a török vállalkozók érdekeit védi. Az oroszok azonban ezt már életterük szűküléseként élték meg.

Kulcskérdéssé vált a Kaszpi-medencében lévő energiaforrások szállítása a két ország között, amelyet a nyugati olajvállalatok is megrohamoztak, kivéve a térség iránt mindvégig optimistán viselkedő Egyesült Államokat. A szerző szerint ugyanis két probléma merült fel: messze nem rejlik annyi olaj a Kaszpi-medencében, mint a Perzsa-öbölben; az olaj világpiacra való szállítása pedig mindenkinek a saját jogosultsága, amely megkövetelte a csővezetékek tervezését. A törökök javaslata erre az volt, hogy olyan vezetéket kell kiépíteni, amely az azerbajdzsáni Bakuból a török mediterrán város, Ceyhan kikötőjébe futna. Az oroszok, megijedvén attól, hogy elveszítik monopóliumukat és befolyásukat a térségben, vadul érveltek amellett, hogy a már eddig létrejött vezetékek is elegendőek ahhoz, hogy a régió olaját a világpiacra szállítsák. Ez a vita odáig fajult, hogy 1998 novemberében egy új szabályozás született török részről, melynek értelmében egyszerre csak egy hajó mehet át a tengerszoroson. Az orosz politika azonban nem támogatta ezt a szabályozást, mert véleményük szerint ezzel a törökök szándékosan várakoztatják az orosz tartályhajókat, amivel csak növelik költségeiket. A jelentősebb energiavállalatok sem támogatták igazán a Baku–Ceyhan vezeték megépülését. A török és az amerikai kormány ragaszkodása végül mégis meggyőzte az oroszokat és a nyugati olajvállalatokat a vezeték megépítéséről, amely útvonalának tisztázása után a Baku–Tbilisi–Ceyhan (BTC) névre keresztelődött.

A szerző szerint újabb feszültségeket szült a szeparatisták támogatása is, hiszen amíg a törökök a csecseneket, addig az oroszok a kurdokat (Kurd Munkáspárt – PKK) támogatták, és ez az 1990-es évekig állt fenn. Az oroszok két konferenciát is szerveztek, melyek a kurdkérdéssel kívántak foglalkozni. Közben a törökök ellen felmerült a kurd népirtás vádja, emellett pedig a csecsen szeparatisták függetlenedési mozgalmának támogatása. Ezek a kérdések végül fokozatosan háttérbe szorultak.

Lerna K. Yanik ezek után a katonai veszélyforrással foglalkozik, amely szerinte azért alakulhatott ki, mert mindkét ország feltételezte a másik katonai fölényét, és ez sokszor fenyegetett katonai összecsapással. A biztonsági megállapodás az oroszok és az örmények között negatív reakciót váltott ki Törökországból, és ezt csak tetőzte az oroszok grúziai jelenléte, melyet úgy fogtak fel, mint ami meggátolja a BTC-vezeték építését. Lerna K. Yanik szerint a másik jelentős tényező az európai hagyományos fegyverzetről szóló, 1990-ben aláírt egyezmény (CFE) volt, amelynek módosított változatát a törökök is elfogadták. Az egyetlen feszültségnövelő esemény összefüggött a Kaukázusba telepített S-300-as rakétákkal, amit a ciprusi görögök kaptak 1996-ban. A szerző felhívja arra is a figyelmünket, hogy amíg az oroszok szenvedtek a Szovjetunió felbomlásának mellékhatásaitól, addig a törökök katonai ereje megnövekedett. A 90-es években a NATO „Cascade Programjának” köszönhetően átköltöztették a térségbe a német és amerikai többletkatonai berendezéseket, így az oroszok még inkább fenyegetve érezhették magukat.

Azonban katonai viszonylatban látványosan érezhető az együttműködés. 1993 októberében Oroszország és Törökország aláírt egy olyan megállapodást, amelynek értelmében az oroszok páncélozott harci járműveket adtak el a törököknek, így ők lettek az első olyan NATO-ország, amely katonai felszereléseket vásárolt Oroszországtól. A kapcsolatok terén áttörést jelentett a Fekete-tenger térsége, ahol 2001 áprilisában létrehozták a Fekete-tengeri Haditengerészeti Csoport-ot (BLACKSEAFOR). Törökország 2004 márciusában kezdeményezte a Fekete-tengeri Összhang-ot (OBSH), amely leginkább a NATO terroristaellenes földközi-tengeri műveletéhez hasonlítható (Operation Active Endeavour). Az OBSH-hoz 2006. december 27-én Oroszország is csatlakozott. Lerna K. Yanik véleménye szerint sokat lendített a két állam kapcsolatán az Egyesült Államok elleni közös fellépés. Tiltakozásuknak először az USA Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködésbe (BSEC) való csatlakozási szándékánál adtak hangot, másodszor pedig a NATO kiterjesztésének az elutasításánál.

A szerző még kitér a gazdasági kapcsolatok bemutatására is, melyek véleménye szerint mindig is kevésbé zűrzavaros mederben folytak, és ez a folyamat csak tovább stabilizálódhat, ha a politikai kapcsolatokat is sikerül normalizálni. A hidegháború folyamán Törökország a szovjet segély egyik legfontosabb címzettjévé vált. Kulcsfontosságú momentumnak tekinthető az 1984-es földgáz-alku a két ország gazdasági kapcsolatában, amelyet a szerző táblázatokkal is alátámaszt. A köteléket csak szorosabbra fűzték azzal, hogy még a hidegháború idején létrehozták a Török–Szovjet Üzleti Tanácsot, amelyet a Szovjetunió felbomlása után Török–Orosz Üzleti Tanácsra kereszteltek. A két állam között a földgáz vált a kereskedelem létfontosságú elemévé, hiszen ez segített a török üzletembereknek, hogy gyökeret ereszthessenek az orosz üzleti szférában. A tanulmány írója szerint azonban a kölcsönös befektetések és szerződések sokkal fontosabbnak bizonyulnak: az orosz befektetések folyamatosan növekednek Törökországban, hiszen 2005-ig például 219 orosz cég működött az országban. A legfontosabb elemmé a gazdasági tevékenységben azonban a turisták váltak, ugyanis a török mediterráneum a vakációzók célpontjává nőtte ki magát. Vlagyimir Putyin 1999-es hatalomra kerülése pedig még inkább megerősítette ezt a folyamatot.

A szerző tanulmánya végén következtetésként vonja le, hogy a két ország ugyan együtt kíván működni, de tartanak egymástól, és olyan neuralgikus pontok maradnak köztük, mint: Ciprus, a gázvezetékek és olajvezetékek, az USA és Törökország közeledése egymáshoz vagy a Fekete-tenger térsége. Végül azt a megállapítást vonja le mindezekből, hogy Törökország olyan partner, amely megpróbálja a lehető legtöbbet kifacsarni az orosz gazdasági pragmatizmusból, és a közeljövőben is nagy valószínűséggel ehhez a koncepcióhoz fogja tartani magát.

Lerna K. Yanik: Allies or Partners? An Appraisal of Turkey’s Ties to Russia, 1991–2007 (Szövetségesek vagy partnerek? A török–orosz kötelékek értékelése 1991 és 2007 között), East Europen Quarterly, XLI, No. 3, September 2007. 349–370. old.

Fekete Rajmund