Klió 2010/2.
19. évfolyam
JELENKOR
A német ejtőernyősök
Örvendetes tényező, hogy a 2000-es évekkel
kezdődő folyamatban kiváló német hadtörténészek megújítják a már korábban keletkezett,
főként harci cselekményeket bemutató könyvészeti szakirodalmat. Tekintélyes
művek születtek, mind terjedelemre, mind szakmai kutatásra nézve. Ilyen munka
ez is (606 oldal), mely a német ejtőernyős csapatok történetét dolgozza fel a
krétai harcokkal bezárólag. A szerző már az első sorokban egyértelművé teszi,
hogy ez a mű részmunka, nem teljesen saját alkotás. Dr. Günter Roth volt
a munka „szellemi rektora”, segítője Fritz Eckert dandártábornoknak, aki
haláláig munkálkodott az anyagok összeállításán. Halála után kérték fel Karl-Heinz
Gollát a készen álló részek kidolgozására.
Hogy mennyire nehéz
munkát kellett elvégeznie, jól jelzi az, hogy a német katonai ügyek eredeti
dokumentumai nem, vagy csak nagyon korlátozott mértékben állnak rendelkezésre.
Ez különösen igaz az alsóbb parancsnoki szintre. Szerencsésebb esetben az
ejtőernyős fegyvernem katonái benyomásaikat és tapasztalataikat többféle módon
papírra vetették, így a meglévő hivatalos dokumentumok mellett egy széles
kiegészítő információs bázisból lehet meríteni. Megfelelő forráskritikával
kezelve, ezek az anyagok a hivatalos papírok fehér foltjait gyakran lefedik,
vagy az ott található hibákat és szépítéseket velük korrigálni lehet. A szerző
nagy segítségére voltak még azok a háború után készített hivatalos tanulmányok,
amiket az egykori ellenségek készítettek. Az objektivitásra való törekvés
ezeknél a munkáknál kiemelt szerepet kapott. Emellett Karl-Heinz Golla nem
sajnálta a fáradtságot, és a még élő ejtőernyősöket felkereste, hogy tőlük választ
kaphasson a fegyvernemmel kapcsolatos kérdéseire. Jelentős segítséget kapott
többek között Heinz Trettner, szolgálatban lévő tábornoktól is, aki
hadműveleti törzstisztként (1 a) az ejtőernyős csapatok létrehozásától 1941-ig
részt vett a döntésekben és nélkülözhetetlen segítséget nyújtott.
A
könyv ezekből a részekből állt össze; igyekezett pótolni a Wehrmacht ejtőernyős
csapatainak már meglévő irodalmában lévő hiányosságokat, vagy helyesbíteni
annak hibáit. Legnagyobb előnye, hogy kompromisszumot képez az eseménytörténeti
és alakulattörténeti munkák között, felhasználva a mindkét harcoló félről
rendelkezésre álló dokumentumokat. Nem volt rá lehetőség, hogy a szövetséges
oldalt is olyan részletesen mutassa be, mint a németet, hiszen akkor több
kötetesre rúgott volna a könyv(ek) terjedelme, ám a legfontosabb forrásmunkák
felhasználásával sikerült a másik oldal harccselekményeit és alakulatait
bemutatni, színvonalvesztés nélkül. A szerző célja az volt, hogy egy alapművet
alkosson a Fallschirmjägerek történetéről 1936 – 1941 között, a német
hadtörténeti irodalom számára, amit a jelenkor is használhat. Elmondható, hogy
kezdeményezése sikerrel járt.
A
korábbi munkák úttörő szerepet játszottak, mivel először írták meg a német
ejtőernyősök részvételét a harcokban, azonban a nagyszámú felhasználható
forrást nem építették be műveikbe. Ezek főként eseménytörténeti jellegű
hadtörténeti alkotások voltak. Az elsők között tett most kísérlet a szerző
arra, hogy számszerűsítse az egyes ejtőernyős alegységek hadrendi és
valós létszámát, ugyanezt megtéve az ellenséges erőkkel is. Árnyalja a korábban
egyoldalúan csak győzedelmesként, vagy vesztesként ábrázolt ejtőernyősök képét.
A könyv újdonságát a nagyszámú, pontosan hivatkozott forrás adja.
Olvashatóságát jelentősen segíti, hogy lábjegyzetelt, így nem kényszerít
fáradságos és állandó hátralapozgatásra, elősegítve a gyorsabb és jobb
megértést. Szakszerű módon megrajzolt, pontos bevetési- és áttekintő vázlatok,
térképek segítik a hadmozdulatok végigkövetését. Ennek létrehozásában nagy
szerepe volt Dr. Günther Roth dandártábornoknak. Ezek a könyv végében
találhatóak, a felhasznált forrás- és irodalomjegyzékkel együtt. A képanyag
három nagy csoportból állt össze: a Német Ejtőernyősök Szövetségének freiburgi
archívumából, egykori ejtőernyősök birtokában lévő képekből és az Australia War
Memorial Krétáról a háború után készített fotóiból. A Wehrmacht első ejtőernyős
iskolájának kiképzéséről készült képeket ráadásul először publikálták a
szakirodalomban. Az ejtőernyős csapatok tiszti és altiszti kara
képgyűjteményének ismételt kiadásától a szerző eltekintett, hiszen az több már
publikációban megjelent.
A fontosabb parancsnokok
katonai előmeneteléről alapos képet kaphatunk a lábjegyzetekben. Megismerhetjük
Kurt Studentnek, az ejtőernyős csapatok megteremtőjének motivációit és
döntéseinek hátterét is. Minden fejezet, az utolsóval bezárólag (Merkur
hadművelet: 353-559. p.), aprólékosan, precízen kimunkált rész, törekszik a már
akkor is kaotikus harctéri történésekből, lassan 65 év távlatából, tisztább
képet alkotni. Mivel kétkötetes, részletes, frontokra lebontott munkájában már
feldolgozta Hans-Martin Stimpel[1] az ejtőernyősök részvételét
1942-től kezdve a különböző hadszíntereken, így adódott a téma lezárása a
Merkur hadművelet végével.
Az olvasó megismerkedhet
a német Fallschirmjägerek létrehozásának körülményeivel, és legsikeresebb
hadműveleti részvételeivel. Maga a könyv öt fejezetre tagolódik, számos
alfejezettel. A fejezetek következőképp követik
egymást: 1.: a német ejtőernyős csapatok létrejötte 1936–1939; 2.: az
ejtőernyősök a Lengyelország elleni hadjárat utáni és a Nyugat elleni hadjárat
közötti időszakban; 3.: az ejtőernyős csapatok bevetései a nyugati hadjáratban;
4.: az ejtőernyősök a hollandiai bevetés és a balkáni hadjárat utáni
időszakban; 5.: az ejtőernyős csapatok a Kréta szigetén lezajlott harcokban.
Az egyes hadjáratok
ismertetésének végét elemzés követi a fejezetek végén. Kiderül, hogy az
ejtőernyősök első harci alkalmazása Európában közel sem ment olyan simán, ahogy
az a korábbi művek olvasása során alakulhatott ki az olvasókban.
Az első fejezeten belül
képet kaphatunk az ejtőernyős fegyvernem létrejöttéről. Rövid kitekintést tesz a szerző a katonai ejtőernyőzés
első világháborús előzményeiről, meghatározó kezdeményezőiről, valamint a két
világháború közötti szovjet fejlesztések jelentőségéről. A felállítás éveivel
kezdődő alfejezetben a „Göring tábornok” ezred (Regiment General Göring)
létrehozását ismerhetjük meg, melyet a „Berlini tartományi rendőrségi
csoportból”(Landespolizeigruppe Berlin) hoztak létre: ez az alakulat szolgálta
alapját az első német ejtőernyős egységnek. Az már kevésbé ismert tény, hogy
semmilyen alappal, illetve tapasztalattal nem rendelkeztek a németek az
ejtőernyős katonák szervezeti felépítése, kiképzése és bevetési koncepciója
terén. Mindent kísérletezéssel, saját erőből kellett megteremteni. 1936-ban
állították fel az első ejtőernyős-lövész[2] iskolát, Immans százados
vezetésével. Őt, és még kb. 20 főt, Diete körzeti rendőrparancsnok képezte ki,
mivel ő rendelkezett a civil életből ejtőernyős ugró tapasztalattal.
A kiképzéshez megfelelő
ejtőernyők is kellettek. A repülőgépek mentőernyői kialakításuk és viselési
módjuk miatt (többnyire ülőernyők voltak) nem feleltek meg a katonai
alkalmazásra, ezért kellett kifejleszteni a 27 II S 20 típusú mentőernyőből az
RZ 1-et, az RZ[3] ejtőernyő
család első típusát. A német doktrína szerint az ejtőernyősök alacsony ugrási
magasságon, bekötve hajtották végre ugrásaikat, hogy ne szóródjanak szét. Az RZ
ernyőcsalád alapjául választott típus sajátossága miatt csak bekötött ugrást
lehetett vele végrehajtani, valamint meg kellett tanulni – gyakorlatok révén –
a helyes testtartást, hogy a kioldáskor fellépő erőhatásokat csökkentsék. Az
ejtőernyők rövid ismertetése és jellemzői után képet kaphatunk az ejtőernyősök
speciális egyenruhájáról és rangjelzéseiről, ami megkülönböztette őket a többi
fegyvernemtől. Megismerhetjük az ejtőernyősök fő szállítógépének, a Junkers
Ju-52-nek technikai paramétereit, valamint azt, hogy az egykori civil
utasszállítót át kellett alakítani, hogy megfeleljen ejtőernyős ledobásra
(törzs megerősítése, üzemanyagtartályok védelme, nagyobb ajtó), minek
következtében hatótávolsága és hasznos szállítható terhelése csökkent.
A Csehország ellen
tervezet hadmozdulatok részeként, a cseh erődvonal feltörésére kívánták
alkalmazni az ejtőernyős és légideszant csapatokból létrehozott magasabb
egységet, a 7. légi hadosztályt. [4] Ez a hadosztály
egy komplex egységet alkotott, a már meglévő ejtőernyős egységekkel,
tehervitorlázókkal, a Heer reguláris, ám szállítógépekkel történő deszantolásra
kiképzett, és a hadosztály alárendeltségébe utalt ezredével[5], valamint a paramilitáris
Feldherrnhalle SA-ezreddel (SA-Standarte „Feldherrnhalle”). Ehhez
kiegészítésként szállítógépek, felderítők és csatarepülőgépek tartoztak. Parancsnokként 1938.
július 4-én Kurt Studentet nevezték ki. Karl-Heinz Golla Student
visszaemlékezése mellett törzsében dolgozó tisztek visszaemlékezéseivel,
interjúival, fennmaradt hivatalos forrásokkal igyekszik objektív képet alkotni
róla, illetve visszaemlékezésének pontatlanságait, szubjektív véleményét
korrigálni.
A Szudéta-vidék békés elfoglalásával
elmaradt az ejtőernyősök bevetése. Ezután a hadosztályt megfosztották a 16.
gyalogezredtől, az SA-ezredtől, és a Heer ejtőernyős zászlóalja is visszakerült
a Heer parancsnoksága alá. A Heer vezetésében erős kételyeket fogalmaztak meg a
mélyen, számszerűleg nagyobb és elszánt ellenség hátában bevetendő, nagyobb
csapattestek hadműveleteinek kivitelezhetőségével kapcsolatban. A Luftwaffe
vezetése részéről sem lehetett támogatásra számítani, a teljes sebességgel
zajló repülő-, légvédelmi- és légi híradócsapatok felállítása miatt. A
szervezési kérdések körét olyan forrásidézetek gazdagítják, mint az 1938
novemberében kiadott OKW utasítás az ejtőernyős- és légideszant csapatok
alkalmazási irányelveiről. Ebből megismerhetjük, hogy miként kívánták bevetni
őket, milyen alárendeltségbe kerültek a béke, valamint a háború idején.
A második fejezetben
tárgyalja a szerző a második világháború kitörésétől a nyugati hadjáratig
terjedő időszakot.
Megtudhatjuk, hogy
Lengyelország lerohanásakor az ejtőernyősöket biztosító feladatokon[6] kívül
ugróbevetésre nem vetették be, emiatt jelentős volt a magukat régi
csapattestükhöz visszakérők száma. Majd a „Sárga hadművelet” (Fall Gelb)
tervezésének hátterét ismerhetjük meg. A bevetésre felkészített Koch
rohamosztag (Sturmabteilung Koch) fedőnevét több alkalommal megváltoztatták,
először „Friedrichshafen kísérleti osztály” (Versuchsabteilung
Friedrichshafen), majd „propaganda-léggömb szakasz” (Propaganda-Ballonzug)
elnevezést kapott, hogy valódi feladatát elrejtsék. A megfelelő felkészítés és
titoktartás ellenére a Heer vezérkari tisztjei – von Reichenau tüzérségi
tábornok, von Brauchitsch – erős fenntartással viszonyultak a légideszant
hadművelet sikeréhez, merő kalandnak minősítve azt. Az előkészületek során
nyilvánvalóvá vált, hogy a belgiumi célpontok – az Ebben Emael-erőd és a
Kanne-, Vorenhoven-, Veldwezelt-hidak – nagy száma miatt a „Holland erőd”
(Reduit National) elleni tehervitorlázó-bevetésre nem jut elegendő vitorlázó,
mivel a Koch rohamcsoport prioritást élvezett a már legyártott vitorlázók
terén. A támadási időpontot többször is elhalasztották – nov. 15., nov. 22.,
dec. 3., majd karácsony utánra – végül január 20-án végérvényesen tavaszra
halasztották a hadműveletek megindítását.
Ezután
sor kerül a Dánia és Norvégia elleni hadjáratban végrehajtott ejtőernyős harci
cselekmények részletezésére. A bevetések során előfordult – például Sola
repülőtere ellen végrehajtott ugrásoknál – a rendkívül alacsony, 70 (!) méteres
ugrómagasság is. Ez persze megnövelte az ugrósérülések számát. Fontos kiemelni
az első, igen mostoha körülmények között lefolytatott harcoknál, hogy az
ejtőernyősök nem voltak felszerelve megfelelő téli álcaruhával és meleg
öltözettel. A kommunikáció technikai problémái – hogy nem lehetett a repülő erőkkel
kommunikálni a földről – jelentősen hátráltatták a harcok megvívását.
Norvégiában pl. Stavangernél – azért sikerült alacsony veszteségek mellett
elfoglalni a repülőteret, mert az ellenség egyáltalán nem készült fel ilyen
jellegű támadásokra. Ez persze nem kisebbíti az ejtőernyősök katonai
teljesítményét. Sikerült bebizonyítania a katonai vezetésnek, hogy az újonnan
felállított fegyvernem rendelkezik a szükséges képességekkel, hogy a kitűzött
feladatokat teljesítse.
A következő fejezetben
rendkívül alapos módon mutatja be a szerző az ejtőernyős csapatok Hollandia és
Belgium elleni hadjáratban való részvételét. Belgiumban a jól kiképzett Koch
rohamosztag sikerrel vette be a modern Eben-Emael erődrendszert, köszönhetően a
tehervitorlázókkal történő meglepetés erejének, valamint az üreges (kumulatív)
töltetek alkalmazásának. Hollandiánál alkalmaztak először a második világháború
folyamán a német ejtőernyősök megtévesztő támadásokat bábuk ledobásával,
mellyel ténylegesen zavarták a holland elhárítást és hozzájárultak a háborúban
elharapózó mítosz kialakulásához, hogy álruhába beöltözött német katonákat
dobnak le. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a németek ténylegesen
alkalmaztak idegen egyenruhába beöltöztetett alakulatokat a Hollandia elleni
támadás kezdetén. Maastrichtnél a 100. különleges felhasználású gyalogos
zászlóalj (Infanterie Bataillon zur besonderen Verwendung 100) hadicsele, hogy
holland egyenruhába beöltözve foglalják el a hidakat, nem vált be.
A harmadik fejezetben a
norvégiai harcokat tárja az olvasó elé a szerző. Az ejtőernyősök mellett, a 138. hegyivadász
ezred 2. századának 65 katonája és egy tisztje is végrehajtott ejtőernyős
ugrást, mindenféle ejtőernyős előképzés nélkül! Az ejtőernyősök rögtön több
nehézséggel találták szembe magukat. Az ejtőernyős ruházat nem volt megfelelő a
hideg körülmények közötti harcra és védelemre, ráadásul hiányzott a téli álcázó
ruházat is. Meglepő, hogy a német légi fölény ellenére nem volt kísérővadász
támogatása a szállítógépeknek, minek következtében az elesett, vagy megsebesült
ejtőernyősök veszteségének 70 százalékát az ellenséges vadászgépek okozták.
A szervezeti változásokat
jól ábrázolja a soron következő alfejezet, melyből megtudhatjuk, hogy az
ejtőernyős csapatnem dinamikus fejlődésen ment keresztül az 1940-es sikerek
után. Rengeteg újonc jelentkezett, bőven lehetett válogatni a rendelkezésre
álló emberanyagból. Megismerhetjük az ejtőernyős ezredek felépítését és
parancsnokait, valamint az újabb technikai fejlesztéseket a fegyvernemnél. Az
ejtőernyős tüzérség löveganyaga is technikai fejlődésen ment keresztül. Új,
modern fegyverzetet kezdtek el kiszállítani az ütegeknek, mint a forradalmian
új L. G. 40.[7] Az ernyőt
is fejlesztették: az RZ 1-et kezdte leváltani a fejlettebb RZ 16.
Egységesítették az addig 3 féle formában létezett ledobó konténert is, így az
olyan érzékeny technikát is, mint a híradó századoknál rendszeresített 80
wattos rádió, gond nélkül tudták ledobni.
Az ejtőernyős csapat
szerepkörét ismertető részben kiderül, hogy az Anglia elleni „Oroszlánfóka”
hadművelet tervezésében sokkal nagyobb szerepet kaptak volna az ejtőernyős
erők. Ezek után több, tervezett, ám nem megvalósult haditervet ismerhetünk meg.
Ilyen volt a Felix-hadművelet, Gibraltár, valamint az Attila hadművelet,
Dél-Franciaország elfoglalására.
Az utolsó fejezet előtti
rész a Korintoszi-csatornán átívelő híd elfoglalásának történetét elemzi.
Kezdetben, „Hannibal-hadművelet” fedőnévvel Lemnos szigetét tervezték
elfoglalni légideszant támadással, mivel feltételezhető volt, hogy onnan egy
esetleges brit támadás érhetné a Görögországban előrenyomuló Heer erők bal
szárnyát. Miután Görögországot elfoglalták, a szigetet a Heer partraszálló
deszanttal foglalta el. Mivel a kijelölt, ún. „Süssmann különítményt” nem
vetették be, rendelkezésre állt a következő bevetésre, a Korinthoszi-csatorna
elfoglalására. Kiváló lehetőség nyílt arra, hogy a visszavonuló brit erőket
csapdába ejtsék a csatorna elfoglalásával. Ez a hadművelet jól példázza
mindazokat a nehézségeket kisebb léptékben, amikkel az ejtőernyősöknek szembe
kellett nézni Krétán. Nem állt rendelkezésre elegendő szállítógép, ezért nem
lehetett egy hullámot kialakítani, ezért az első hullám vitorlázókkal, a
második szállítógépekkel szállt fel. Az üzemanyag mennyisége is kevés volt,
Romániából kellett csővezetéken szállítani. A támadás első része sikeres volt:
ez az ugrott részek közötti kitűnő rádiókapcsolatnak volt köszönhető. A légi
támadást nyújtó VIII. légi hadtesttel is problémamentes volt a kommunikáció: a
pontos időzítésnek köszönhetően közvetlenül a Stuka-támadás után érkezett az
első hullám. A hidat sikerült épségben elfoglalni, ám a hídon felhalmozott
robbanóanyag máig nem tisztázott behatás miatt felrobbant. Bár a brit erők nagy
része már átkelt a hídon a támadás idejére, így is sikerült számos egység
visszavonulását megakadályozni; a megerősített 2. ejtőernyős ezred a híd
900–1000 fős védelmét ki tudta iktatni.
Az utolsó fejezet a
Merkur-hadműveletet ismerteti kimerítő és a szerzőtől megszokott módon.
Herkulesi erőfeszítéseket kellett tennie a Luftwaffe földi kiszolgáló
személyzetének, hogy a hadianyagot, ledobó konténereket és üzemanyagot a
kijelölt szükségrepülőterekre eljuttassák. Ráadásul mindez nem akadályozhatta a
Szovjetunió elleni támadás előkészítését, nem vonhatott el onnan repülőerőket
tartósan. Minél hamarabb le kellett bonyolítani a hadműveletet. A VIII. hadtest
parancsnoka, Freiherr von Richthofen repülő tábornok és Kurt Student
altábornagy között ellentétek léptek fel az ejtőernyősök bevetésével és a
tervezett ledobási zónákkal kapcsolatban, ami rányomta bélyegét a további
együttműködésre. A bevetések során a már korábban fellépő, megoldatlan
problémák hatványozva jelentkeztek, egyes ledobási zónákban csaknem
katasztrófához vezetve. Az elégtelen légi felderítés és hírszerzés jelentősen
alábecsülte a sziget brit és görög védelmét, valamint a lakosság hozzáállását a
támadókhoz. Az ejtőernyőkön nem voltak gyorszárak, az ejtőernyősök nem tudták
gyorsan leoldani azokat, így sokuk lelte halálát, miközben a hevederzetével bajlódott.
Egyes csapatrészeket egyenesen az új-zélandi vagy ausztrál alakulatokra dobtak,
emiatt a katonák 80–90 százaléka az első percekben elesett, vagy megsebesülve
kiesett a további harcokból. A három célpont megválasztásával és az elégtelen
szállítókapacitással szétaprózták az ejtőernyős erőket, így alulszámított
egységekkel kívánta bevenni Student és vezérkara a célokat. A megelőző
légicsapások nem iktatták ki a légvédelmet, hanem figyelmeztették a közelgő
támadásra. A védelem helyzete ennek ellenére nem volt irigylésre méltó. Sir
Bernard Freyberg, a sziget megbízott parancsnoka, egy esetleges tengerről
történő támadásra is felkészülve erőit megosztotta és visszatartotta, hogy
megfelelő ellenlépéseket tudjon tenni, ha ez bekövetkezne. Emiatt a gyakran tétlenül
várakozó erők nem kapcsolódhattak be a harcokba. Stimpel, angol forrásokra
hivatkozva többször megállapítja, hogy az új-zélandi parancsnokok nem
rendelkeztek tiszta képpel az egyes támadási szektorokat illetően, valamint a
gyenge és bizonytalan kommunikáció miatt a csatatér és a főhadiszállás között
késéssel érkeztek az adatok, miközben a helyzet folyamatosan változott. Mai
szóval élve nem rendelkeztek „valós idejű információval”. Ezzel a problémával a
németek is küszködtek, a rádióeszközök kiesése miatt az Athénban lévő Luftwaffe
parancsnokság alig rendelkezett használható képpel a valós helyzetet illetően.
Brit oldalon az információhiányból adódóan bizonytalan, valamint a tengeri
támadással még mindig számoló parancsnokok nem rendeltek az első nap éjszakáján
támadást, ezért a folyamatosan szállított csapaterősítések következtében az
erőfölény német oldalra billent.
A krétai csata címet
viselő, utolsó alfejezet összegzi a légideszant-invázió sikereit, valamint az
ejtőernyős csapatok későbbi sorsára vonatkozó sorsdöntő lépéseket veszi számba.
Kréta elfoglalása egyértelműen Hitler döntése következtében történhetett meg.
Ez azonban nem hosszas mérlegelés, hanem inkább intuitív határozat volt: a
sziget elfoglalását támogatók (Göring, Student) meg tudták győzni, hogy a
rendelkezésükre álló erőkkel és eszközzel el tudják foglalni azt. Hitlertől, a
Barbarossa-hadművelet előkészületei közben, távol állt Göring elképzelése, hogy
a szigetet ugródeszkaként használhatnák a Szuezi-csatorna elfoglalásához.
Student nem tudott csapatának hadműveleti szerepet kiharcolni a Szovjetunió
elleni hadjáratban. Törekvései ellenére sem volt képes befolyással lenni sem az
OKW-ra, az OKH-ra, sőt magára Hitlerre sem. Ejtőernyőseinek morálja miatti
aggodalma és ambíciója is közrejátszhatott abban, hogy a Göring által javasolt
lehetőséget elfogadja.
Majd mindegyik értekezés
kiemeli a rendkívül magas veszteségeket. A szerző felhasználta a Német
Ejtőernyősök Szövetségének munkáit, melyek a magasabb parancsnokságok
jelentéseit igyekeztek pontosítani. Ebből kiindulva megállapítható, hogy 3162
ejtőernyős vesztette életét Kréta szigetén. Ehhez jön még a kb. 1600
regisztrált ejtőernyős sebesült, közülük 200–300 fő a harcok után életét
vesztette a kórházakban. Ez a hibás vezetési döntések tükrében igen tragikusnak
tűnik, főleg akkor, ha összevetjük a szintén bevetett, repülőkkel deszantolt 5.
hegyi hadosztály veszteségeivel. A hadosztály 1133 fős veszteséget (321
elesett, 324 eltűnt és 488 sebesült) szenvedett. A német támadásnak mégis hadtörténeti
jelentősége volt. Elsőként szálltak meg egy szigetet a német ejtőernyősök a
Luftwaffe – logisztikai és harci – támogatásával. Igazi inváziót hajtottak
végre a levegőből. Ennek hatására kezdték el rohamosan fejleszteni a brit és az
amerikai légideszant alakulatokat. A tragikum a szigetért lefolytatott
harcokban az, hogy a német és a brit vezetés csak mellékhadszíntérként
tekintett az itt folyó eseményekre. A katonák voltak azok, akik az igazi
áldozatokat hozták.
Karl-Heinz Golla: Die deutsche Fallschirmtruppe 1936-1941 (A német
ejtőernyősök, 1936–1941). Verlag E. S. Mittler & Sohn, Hamburg
–Berlin–Bonn, 2006. 606 o.
Reszegi
Zsolt