Klió 2010/3.

19. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA

Az újkori historiográfia szöveggyűjteménye. Nyugati források

A modern historiográfia több mint száz éves történelmében meglehetősen sok szöveggyűjtemény készült. A leginkább ismertek és a legtöbbet forgatottak közül mindenekelőtt Fritz Stern, D. Kelley, P. Gardiner, J. Erhard-G. Palmade, Keith Jenkins, A. Munslow műveire utalnék, illetve újabban magyarul is napvilágot látott egy ilyen jellegű összeállítás, Gyurgyák János és Kisantal Tamás szerkesztésében. Általában elmondható, hogy nem könnyű egy ilyesféle gyűjtemény összeállítása, mert a történetírás történetének immár hatalmas irodalma van, se szeri se száma az olyan történészi és filozófusi számadásoknak, amelyek a történetírás általános jellegével, illetve saját történetírói, történettudományos metodikájuk megalapozásával kívánnak szembesülni. Ebben a tekintetben azután, persze, jelentős a különbség az említett összeállításokban, hogy mit tekintenek igazán lényegbevágó problémának, hova helyezik a hangsúlyokat, a politikai ideológiákra, a technikai kérdésekre, a historikákra, vagy pedig a történetelméleti és történetfilozófiai problémákra. Rendelkezünk azután olyan szöveggyűjteményekkel is, amelyek inkább csak egy-egy iskola, vagy a nemzeti történetírás bizonyos korszaka, illetve egyes történetfilozófiai irányzat alapvető manifesztumaiból válogatnak (v.ö. Lajtai L., Szekeres A., Benda Gy., Rottler F., Kisantal T. által szerkesztett kötetek, illetve pl. a Narratívák című sorozat számos darabja). Alapvető és közös azonban bennük – hiszen lényegileg történészeknek készültek – a történeti látószög, azaz bármennyire is érvényesítenek elméleti szempontokat, egy-, vagy többfajta történetelméleti/történetfilozófiai látószöget, anyagukat alapvetően történeti, tehát nem szisztematikus, hanem kronológiai rendben vezetik elő. (A kivételekre, illetve az ebből adódó problémákra, konzekvenciákra a későbbiekben még röviden visszatérek.) Adam Budd itt ismertetendő szöveggyűjteménye tökéletesen beleillik ebbe az összképbe, pontosabban (maradva a történeti látószögnél) – úgy gondolom – válogatásának új- és sajátszerűsége, sőt, egyenesen legitimitása, alapvetően a korábbi hasonló célzatú művekkel való összevetésben értelmezhető. Mielőtt azonban ezt az interpretációt elvégezném, természetesen ismertetem a könyv anyagát(tehát a legfontosabb szövegeket) és szerkezetét is.

A kötet (az ilyen összeállításokban gyakori módon, s itt persze nem érvényesül a kronológiai szempont) „A történész feladata” című fejezettel kezdődik. Ebben Lord Actontól, Marc Blochtól, Carl Beckertől, Bonnie G. Smith-től szerepelnek szövegek, amelyekben a történészi mesterség mibenlétéről elmélkednek az említett szerzők. Leginkább újszerűnek itt Bonnie G. Smith textusa tűnik, aki a kilencvenes évek második felében (1998) készített nagyívű historiográfiai összefoglalót. Ennek nóvuma a „gender” szemszögének érvényesítése, hiszen könyvében (a posztmodern alapállást tudatosan applikálva) női történészekkel, történetírókkal foglalkozik, akik a társadalom és a kultúra peremén, egyfajta marginális helyzetben egészen más narratívát szőnek, mint a tudományosságot és professzionalizmust maszkulin felsőbbrendűségük ideológiája mögé rejtő hivatásos férfi történészek.

Budd összeállításában természetesen Bonnie G. Smith e felütése nem véletlen, mert előre jelzi, hogy a továbbiakban a női történészeknek, történetíróknak, illetve a marginalitásnak, például akár az etnikai kisebbségek, illetve az Európán kívüli kultúrák történeti narratíváinak ő is fontos szerepet tulajdonít. Ennek jegyében találhatók textusok a gyűjteményben, a továbbiakban például Hester Chapone-tól, Mercy Otis Warrentől, Joan Wallach Scott-tól, illetve Edward Saidtól. (Természetesen más női szerzők is találhatók a könyvben, mint például Hannah Arendt, G. Himmelfarb vagy Cornelius Holtorf, ők azonban nem a „gender” szempontjainak demonstrálása miatt.)

A kötet kronologikus rendet követő szövegei azután Vicotól kiindulva adnak képet a modern historiográfia XVIII. századtól kezdődő alakulásáról. Vico természetesen kulcsfigura a modern historizmus kialakulásában s igen sikeresnek minősíthető az az antitetikus beállítás, hogy jelentőségét Budd az ő nézeteivel homlokegyenest ellenkező, a par excellence aufklérista racionalizmus látószögét reprezentáló Fergusonnal, illetve Dugald Stewarttel szemben emeli ki. Utóbbiak ugyanis az ún. conjectural history-nak a szószólói voltak, akik szerint a józan ész alapján s az általános természettörvényeket (azaz az állandó, változatlan emberi természetet) tanulmányozva fel lehet tenni, ki lehet következtetni a múltbeli történéseket. Vico ezzel szemben joggal hangsúlyozza, hogy a történelemre nem érvényes e durva redukcionizmus s a múltbeli emberi cselekedeteket csak saját, egyedi (individuális) történeti-kulturális feltételeik alapján lehet megérteni, megteremtve ezzel a történeti látásmód, a historizmus autonómiáját, amelyet – megjegyzem – akár „kopernikuszi fordulatként” is lehetne minősíteni a modern európai gondolkodás történetében. Általában jellemző a szöveggyűjteményre, hogy a szerkesztő a megfelelő helyeken későbbi, aktuális interpretációkat is beszúr a korábbi datálású szövegekbe, jelen esetben Erich Auerbach 1949-ben született Vico értelmezését (a későbbiekben azután például M. S. Philippét, vagy A. Graftonét), ami mindenképpen telitalálatként értékelhető. Újszerűnek tekinthető a 3. fejezet egésze is, amely filozófia és szaktudomány helyett a XVIII. században felbukkanó történelem iránti érzékenységről, szenzibilitásról ad ízelítőt, kizárólag brit szerzők alapján.

A következő két fejezet alapvetően a XIX. századra épül, bár a 6. fejezettel együtt részben már a XX. századi fejleményekre is átnyúlik. Az egyik fő szüzsé itt a romantikus történetírás, Carlyle-al, Macaulay-vel, Michelet-vel és az amerikaiakkal, Parkmann-nal és Bancrofttal. (Itt szerepel a korábban említett Mercy Otis Warren is.) A másik a historizmus, a professzionális történetírás kialakulása, az intézményekkel, lábjegyzeteléssel stb., ami elsősorban Ranke érdeme, bár a historizmus szélesebb fogalom s ezért szerepel itt Humboldt is. (Viszont nagy kérdés, hogy Hegel miért nem? De a nagy hiányzókról hallgassunk, hiszen nyilván nem lehet minden igénynek eleget tenni.) Ranke és a fogalom (professzionalizmus) jelentőségét, tartalmát helyesen mutatja be a szerző, örömmel látjuk, hogy semmi zűrzavar a „pozitivizmussal” (azaz nem keveri össze őket folyvást). Joggal mutat rá a Ranke híres mondását („wie es eigentlich gewesen”) övező számtalan félreértésre, sőt félrefordításra, hiszen a magyar nyelvű irodalomban is szinte mindig a szövegösszefüggéséből kiragadva, többnyire más szerzők a priori interpretációit másolva, készpénznek véve találkozhatunk mindezzel. A szöveggyűjtemény potenciális applikálója ennek kapcsán rögtön a 10. fejezethez is utalhatja tanítványait, ahol a posztmodern, a nyelvi fordulat két alapszövege található. Itt a történelem kizárólagosan fiktív és irodalmias, narratív, relatív, szubjektív jellegét hangsúlyozó White-tal szemben Paul Ricoeur éppen Ranke híres elvében találja meg a realitás és objektivitás bizonyos elemeit visszacsempészni kívánó elméletéhez a hívó szót. Ricoeur 1984-es szövegében ugyanis rámutat arra, hogy Collingwood és Dilthey felfogásának egyfajta (viszont nyilván nem Kronosz szülte) szintéziseként értelmezhető Ranke híres mondása, s ebben az „eigentlich” szó kulcsjelentőségét húzza alá. Az angol fordításokban szereplő félreértés abból adódik, hogy az „eigentlich”-et legtöbbször „really”-nek fordították (s ennek alapján tételezik fel, Ranke bizonyos volt abban, hogy módszerével az igazi, objektív, a történésztől független valóságot rekonstruálja). Ricoeur ezzel szemben mutat rá, hogy az „eigentlich” angolul inkább „such as”, azaz Ranke is tisztában volt azzal, hogy a források bármilyen pontos rekonstrukciója még nem az önmagával azonos, változatlan történeti múlt/történeti tény, hanem csak töredékes kísérlet, végtelen erőfeszítés a múlt bemutatására s – Ricoeur szerint – így köztes felfogás, mely egyaránt reprezentálja a történeti tudás szubjektív és objektív jellegét.

Jelen sorok írója számára nem egészen világos, hogy került ebbe a (XIX. századi) fejezetbe J. Harvey Robinson, illetve Marc Bloch. Lehetne azzal érvelni, hogy az ő szövegeik is fundamentális „historikáknak” tekinthetők, utóbbi ráadásul a történészi mesterség credo-ját is megfogalmazza (mint Ranke). Ugyanakkor igen erőteljes tanári, felhasználói rámutatás kell arra (ami a szerzői szövegből hiányzik), hogy azért ezek a programok már egy a rankei mintától gyökeresen elütő, azzal szintúgy antitetikusan értelmezendő paradigmát vázolnak fel, amely nem más, mint a professzionalizmussal szemben konstituálódó szcientista, társadalomtudományos, modernista paradigma. Roppant üdvözlendő viszont H. Butterfield itteni felidézése, aki (Namierrel harcosan vitatkozva) köztudottan elutasította a társadalomtudományos, a szociológiát alaptudománnyá tevő megközelítést. Butterfield Rankét és a német historizmust vallotta par excellence elődjének, sőt példaképének (Lord Actonhoz hasonlóan), sőt igen sokat tett a professzionalizmus XVIII. századi előzményeinek felkutatásáért, amit főként az ún. kései német felvilágosodásban, tehát Gatterer, Schlözer, Heeren és mások göttingeni iskolájában vélt felfedezni.

Mit lehetne még kiemelni Budd összeállításából? Mindenekelőtt a 6–8. fejezeteket, amelyek már a XX. század fordulójára, illetve a későbbi időszakra (azaz majdhogynem a teljes saeculumra) vezetnek át bennünket. A szöveggyűjtemény összeállítója itt az egyik legfontosabb novumnak a társadalomtudományok kihívását, illetve azoknak a történettudományba való beépítését tartja. Az emblémák ebben a tekintetben John Stuart Mill, Marx és Engels, Durkheim, Dilthey (!!!), Max Weber. A nagy kakukktojás itt persze Dilthey, aki kifejezetten szellemtörténész, s így alapvetően áll szemben az ún. társadalomtudományos paradigmával. Megjegyezhető persze, hogy a szellemtörténettel kapcsolatos, 1930-as évekbeli magyarországi vitákban is felbukkan az a nézet (pl. Babits Mihály részéről), miszerint ennek lényege a szociológiai megközelítés lenne. Az angolszász szerzők túlnyomó többségéhez hasonlóan azonban Budd egyszerűen nem ismeri a szellemtörténet fogalmát, így fordulhat elő a Dilthey-el összefüggő lapsus, valamint az is, hogy a 7., a történelmi időfelfogásokat felidéző fejezetben egyszerre olvashatunk szövegeket Spenglertől, Collingwoodtól, Braudeltől és Thomas Kuhntól.

Jelentős „trouvaille”-ként értékelhető viszont a Collingwood textus, amely 1927-ben született s Spengler nagy művének recenziója. Ebben Collingwood (világosan alátámasztva lapgondolatainak hegeli ihletettségét) rámutat arra, hogy a Nyugat alkonya igazából nem tekinthető történelmi műnek (s így egyértelműen érvényre juttatja szerzőjének természettudományos, matematikai indíttatását), mert a történelemben valami végső, változatlan, önmagával azonos esszenciát keres a maga morfológiájával, holott az igazi történeti megközelítés a történelem faktumait levésükben, a valamiből valamivé válásuk folyamatában (werden, to become, a fieri) értelmezi.

Fontosnak és beszédesnek tekinthető a marxizmust, illetve a marxista történetírást átfogó fejezet, mivel e tradíciónak roppant jelentősége van például a háború utáni brit társadalomtörténetírás kibontakozásában. (Így azután nem véletlen, hogy a kötet címlapján is Stephen F. Godfrey Farthing 1999-ben készült, a Past and Present alapító atyáit, így Hobsbawmt, Hiltont, Hillt, Stone-t, K. Thomast ábrázoló festménye látható.) Ebben a szekcióban olyan alapszövegek olvashatók, mint a Past and Present 1952-es és a History Workshop Journal bevezető, azaz programnyilatkozatként értékelhető írásai, illetve E. P. Thompson, G. Himmelfarb (a nagy ellenfél) valamint Roy Porter tanulmányai. Mindezek a szövegek nagy haszonnal forgathatók a marxizmus formaváltozásait illetően is, hiszen a brit marxista gondolkodásnak egyik fő érdeme a marxizmus ún. humanista változatának a megteremtése, amely gyökeresen különbözik például a kelet-európai változattól, s nem véletlenül őrzött meg sok mindent vezető intellektuális pozícióiból az 1990-es változások után is. Szintén nagyszerűnek minősíthető a History Workshop Journal bevezető tanulmányának közlése, valamint Budd ehhez fűzött kommentárja. Ebben kiemeli, hogy a folyóirat egyik fő merituma a nyolcvanas években történt módosulás, amely (talán a nyelvi fordulathoz is kötődően) az immár ortodox strukturalista és modernista társadalomtörténeti mintát a mindennapok, a triviális, a kultúra, a nyelv és a kommunikáció, valamint a kvalitatív források (oral history, digitális eszközök, film, fényképek stb.) irányába terelte. Ezt reprezentálja Roy Porter tanulmánya is, amely az orvostörténetet (medical history, ez önmagában is újdonság) alulról, tehát a beteg – mondhatnánk tréfásan az „áldozat” – szemszögéből mutatja be.

A szöveggyűjtemény utolsó öt fejezete végül a posztmodern, a nyelvi, illetve (A. Munslow felfogásához itt kapcsolódva) egyéb (esztétikai, etikai, materiális) fordulatok kapcsán felvetődő új tematikák sok fontos szövegét öleli fel. Ezek közül a tizedikre már utaltam, kiegészítésképpen talán hozzáfűzhető, hogy a „nyelvi fordulat” kérdését meglehetősen röviden, két nem is túl terjedelmes szöveggel intézi el a szerkesztő. A fordulat összefüggésében felszínre kerülő új tematikák közül külön fejezetet kap a trauma és az emlékezés (pl. Hannah Arendttel és M. Ignatievvel), a történelem és a nemi/szexuális identitás (Joan W. Scott, Foucault, D. Halperin szövegei), az antropológiai kérdésfeltevések, a faji és a szubaltern kultúrák narratíváinak problémái, valamint – a legutolsó fejezetben – a materiális kultúrában testet öltő tárgyi viszonyulások, így például az ajándékozás (M. Mauss), vagy a tisztasághoz, a saját testhez való reláció kulturális–antropológiai körülmények determinálta történetének vizsgálata. (Pl. Vigarello, McKendrick, Cornelius Holtorf.) Utóbbiaknak külön folyóiratuk is van, a Journal of Material Culture címmel, amelynek bevezető, programadó írását (1996) a kötetben olvashatjuk, s maga az új kérdésfeltevés (amint azt Holtorf szövege is bizonyítja) a régészetben is teljesen újszerű megközelítésekhez vezetett.

Mindezek közül különösen az antropológiai fordulatot reprezentáló 12. fejezetet emelném ki, amelyben C. Geertz magyarul már többször is megjelent alapvető tanulmánya a „sűrű leírásról”, Edward Said híres „Orientalizmus”-ának bevezetője, valamint az egyik vezető brit társadalomtörténész, D. Cannadine erre adott, tüzes hangú válaszából egy részlet, illetve G. Fredrickson egyik textusa olvasható. Mint ismeretes, az arab (palesztin) származású, de Amerikában tevékenykedő Edward Said irodalomteoretikus műve paradigmákat feszegető visszhangot váltott ki a nyugat-európai intellektuális körökben, amelynek hullámai (például D. Chakrabarty 2000-ben megjelent könyve által interferálva) egészen napjainkig elérnek. Said könyvében azt kívánta bizonyítani (egyebek mellett Gramscira és persze Foucault-ra hivatkozva), hogy a XVIII. században kialakuló és a XIX. században nagy intézményes apparátust is maga mögött tudó, a XX. században pedig alapjában amerikai kezekbe került „tudományág”, az orientalisztika nem a pozitív tudás tárházának valamiféle intenzív és extenzív bővülését eredményezte, hanem kezdettől fogva az európai (fehér) faj és kultúra felsőbbrendűségét bizonyító (azt elméletileg megalapozó) európai hatalmi, terjeszkedési, uralmi törekvéseknek, magyarán az Európán kívüli népeket leigázó imperializmusnak egyik legfontosabb instrumentuma volt.

Az érces torkú társadalomtörténész, D. Cannadine „Ornamentalism” című könyvében azonban, a 2000-es évek elején arra mutat rá, hogy mindez csupán valamiféle külsőség, dísz, máz, egzotikum utáni hajsza – mint ahogy sok tekintetben a nyelvi-, és mindenféle fordulat posztmodernje is –, amely az európai kultúrát és társadalmat kompakt, konfliktusmentes egészként kezeli. Holott a társadalmi vizsgálatokban Cannadine a faji, civilizációs-kulturális különbségek (másságok, differenciák) helyett sokkal nagyobb szerepet tulajdonít a belső osztály-és rétegkonfliktusoknak, s ebben a vonatkozásban szerinte sokkal több az összekötő kapocs, szolidaritás az európai és az Európán kívüli elnyomott, alávetett, munkásrétegek között, mint ezt Said sugallja (amiből következik persze, hogy emancipációjuk is csak valamiféle közeledéssel, közös platformon valósítható meg).

Hogyan lehetne összegezni az elmondottakat, és hogyan lehetne elhelyezni Budd szöveggyűjteményét a korábban már felidézett összeállítások sorában?

Jelen sorok szerzője kénytelen részben önmagát ismételni s újból rámutatni arra, hogy az ilyen jellegű szöveggyűjtemények leginkább sikeres elrendezési módja a történeti, részben kronologikus (nem pedig a többnyire esetleges szempontokat alkalmazó tematikus) elrendezés. Minderre Budd összeállítása újabb alapvető bizonyíték. Ugyanakkor a hasonló szöveggyűjtemények nem feltétlenül csak didaktikus alapon értelmezhetők, hanem (szintén a történeti látószögnél maradva) egyfajta „kulturális reprezentációként” (s így, de csakis így, egyfajta historikaként) is kezelhetők, amelyek legalább annyira szólnak az összeállítás kontextusáról, mint az összeállított anyagról. Az a tény, hogy Budd gyűjteményében alapvető jelentősége van a gendernek, az Európán kívüli, illetve szubaltern kultúrák iránti érdeklődésnek, a materiális kultúra valamint az emlékezés és a trauma említett szüzséinek, nyilván mindenekelőtt rólunk szól, s egy jövőbeli elemző számára kitűnő nyersanyag korunk történelemről való beszédmódjának bemutatásához. Persze Budd számos adalékkal szolgál ennek történeti előzményeihez valamint filozófiai körüljárásához, s azt is jelentősnek tartom, hogy szerintem nagyjából helyesen találta meg a filozófus és történész szövegek közötti arányokat is. A szerző angolszász kötődéseit reprezentálja azután az angol-amerikai történészek, gondolkodók, intézmények (folyóiratok) „túlsúlyos” volta, ami – egy másik oldalról – persze akár hasznos is lehet, hiszen így például a Past and Present, a History Workshop Journal, vagy a History of Material Culture törekvéseiről immár mélyebb ismeretekkel, de mindenképpen egy helyen található szövegekkel rendelkezünk.

Adam Budd (szerk.): The Modern Historiography Reader. Western Sources. London and New York, 2009. 534 o.

Erős Vilmos