Klió 2010/3.

19. évfolyam

HISTORIOGRÁFIA

Ideológiai megközelítéstől a tárgyilagos történetírásig: a jugoszláv hidegháborús történetírás historiográfiája

Ljubodrag Dimić a jugoszláviai hidegháborús történetírás történetét bemutató átfogó tanulmánnyal jelentkezett a Cold War History tudományos folyóirat 2008/2. számában. A szerző neves, hidegháborúval foglalkozó szerb történész, a Belgrádi Egyetem Jugoszláv Történeti Tanszékének professzora. Alapító tagja a Délkelet-Európai Jelenkor-történeti Központnak, valamint a Jugoszlávia történetét és a hidegháború kapcsolatát vizsgáló kutatóközpontnak. Emellett külső tagja a neves London School of Economics and Political Sciences (LSE) egyetem Hidegháborús Tanulmányok Központjának. Tanulmánya – amely a rangos londoni felsőoktatási intézmény folyóiratában jelent meg – mellett 15 monográfia és több mint száz tanulmány, cikk szerzője.

Dimić a második világháború utáni jugoszláv bel- és külpolitikai helyzet felvázolásával kezdi a jugoszláv hidegháborús historiográfia bemutatását. A szerző saját szavaival úgy fogalmaz, hogy a világháború végén „Jugoszlávia szilárdan a kommunista párt karmaiban találta magát.” (285. o.) Tito partizánmozgalma a világháború legnagyobb sikeres ellenálló mozgalma volt. Az országot szinte kizárólag saját erőből szabadították fel, miközben az 1941-ben még csak hatezer taggal rendelkező kis pártból 1945-re 141 ezres tömegpárt vált. Mindez a szerző szerint megerősítette a párt vezetését abban, hogy valóban a történelemformáló erők közé tartoznak, ezáltal joguk van azt értelmezni is. Ennek hatására különösen nehézzé vált az 1945 utáni jugoszláv történetírás helyzete. A múlt forrásokon alapuló vizsgálatát a párt hivatalos értelmezése váltotta fel. Ezt pedig a mindenkori hivatalos propaganda, a sztereotípiák, az előítéletek és a politikai nyilatkozatok befolyásolták. A következmények a szerző számára könnyen megjósolhatóak voltak: a történetírás eltávolodott a valóságtól, miközben a kritikai gondolkodást az érzelmi megközelítés elsődlegessége és a párt által terjesztett igazság megkérdőjelezhetetlen elfogadása váltotta fel.

Megváltozott ezzel a történész funkciója is. Elsősorban társadalmi funkciót töltött be, feladata a Jugoszláv Kommunista Pát hivatalos nézeteinek terjesztése és a valóság mitizálása lett. Ugyanakkor háttérbe szorult az ideológiailag megbízhatóbbnak tartott pártkáderekkel szemben, akik a párt direktívái alapján írtak történelmet. Dimić következtetésként helyesen állapítja meg, hogy ezáltal a történelem értelmezése ideológiailag megterhelődött. A marxizmus-leninizmus lett az értelmezés megkérdőjelezhetetlen kiindulási alapja, amit a kommunista mozgalom és hagyomány tovább befolyásolt. Ennek következtében a múlt a pártszellemnek megfelelően hol leegyszerűsödött, hol mítoszokkal, legendákkal bővült. A politikailag és ideológiailag nem kívánt tartalmat pedig a jövő nevében száműzték a történelmi tudatból.

A szerző hangsúlyozza, hogy mindez nemcsak általában véve a történetírásra gyakorolt kedvezőtlen hatást, hanem alapvetően befolyásolta a hidegháborúról szóló jugoszláv történetírást is. Történelmi háttérként Dimić megemlíti, hogy Jugoszláviának súlyos ellentétei voltak Görögországgal és Trieszt hovatartozásának kérdésében Olaszországgal, ami a szomszédos országok részéről állandó határincidenseket, jugoszlávellenes propagandát és kommunista-ellenes hisztériát eredményezett. A szerző szerint Jugoszlávia ennek hatására került szembe egykori szövetségeseivel és kötött 1945 áprilisában barátsági szerződést a Szovjetunióval. Ez alapvető következményekkel járt a társadalmi tudat formálásában is. Nagy példányszámban jelentek meg ugyanis a szovjet vezető politikusok (mindenekelőtt Sztálin, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov és Andrej Alekszandrovics Zsdanov) művei, amerikaellenes szovjet brosúrákat fordítottak le, továbbá jelentős számú irodalom szólt Kína és a gyarmatok felszabadulási küzdelmeiről, Németország demilitarizálásáról, az osztrák kérdésről (habár ezt a szerző nem említi, de feltehetően ebbe a karintiai jugoszláv területi igény is belejátszott), és a nyugat-európai szociáldemokrata pártok árulásáról. A Szovjetunió mindeközben természetesen a béke védelmezőjeként jelent meg. A nyugati szembenállás növekedését az ekkor megjelent írások a kapitalista expanzív politika logikus következményének tekintették, továbbá elítélően és lekicsinylően írtak az ottani társadalmi modellről.

A történészek számára a politikai élet kulcsszereplői adtak utasítást, hogyan és miről mit szabad írniuk. A belgrádi történész ezzel összefüggésben elsősorban Tito külpolitikáról szóló beszédeit, Edvard Kardelj külügyminiszter és Milovan Djilas, a párt egyik legfőbb teoretikusának írásait emeli ki. Kardeljtől a trieszti kérdéssel és az új Jugoszlávia történelmi szerepéről szóló írásokat, míg Djilastól a Sztálin dicsőítését szolgáló írásokat külön is megemlíti. A görög kérdést pedig elsősorban Svetozar Vukmanović-Tempo és Aleš Bebler külügyminiszter-helyettes magyarázta meg a „laikusok” (és persze a történészek) számára. Mindez a már jól ismert megállapítások végtelen ismétléséhez és vég nélküli idézésekhez vezetett. A történelem nyelvezetét a napi politikában és a propagandában megszokott fordulatok váltották fel. Egyetlen elérhető forrásként a pártvezetők politikai beszédei és iratai álltak rendelkezésre a történészek számára, habár a hagyományos értelemben vett történész definícióját Dimić erősen megkérdőjelezi a korszakban. Viszonylag szakmai alapokon ugyanis egyedül a trieszti kérdésben írhattak. A szerző ugyanakkor kihangsúlyozza, hogy mindez nem jelentette, hogy a történészek azonnal szolgai módon alávetették volna magukat a hatalom érdekeinek. A marxista világnézet terjesztése főként a belgrádi egyetemen ütközött ellenállásba. Habár a legnagyobb ellenállás a jogi karon volt, a történeti tanszéken sem voltak hajlandóak kritika nélkül, elfogultan írni.

Mindez, hangsúlyozza a történész, oda vezetett, hogy a történetírás elfordult a kurrens témák felől. Miközben abszolutizálódott a történelmi távlat, a jelenkortörténet-írás a pártkáderek hatósugarába került át. A társadalomtól pedig ezáltal megtagadták a közelmúlt ismeretét. Habár ezt a szerző külön nem említi, hasonló folyamatokra nem csak Jugoszláviában került sor, ezért úgy véljük, hogy a többi kelet-európai népi demokráciák esetében is helytállóak a fenti megállapítások.

A fenti folyamatban Jugoszláviában Tito és Sztálin szakítása nyitott új szakaszt. A szovjet-jugoszláv konfliktus hatására Jugoszlávia a Nyugat felé közeledett, amely a történetírásban is éreztette pozitív hatásait. A konfliktus a szerző megállapítása szerint a valóság kritikus újraértelmezésére késztetett, ami megmutatta a jugoszláv pártvezetés számára a történelem mint tudomány társadalmi hasznosságát. Dimić azonban azt is hangsúlyozza, hogy a konfliktus kezdeti szakaszában a „nagy félelem” paralizálta a szólásszabadságot: Sztálin ellen Titóék sztálini módszerekkel küzdöttek, ami igaz volt a történetírásra is. Végső megállapításként a szovjet–jugoszláv konfliktus történetírásra gyakorolt hatását a szerző abban látja, hogy az egy újfajta tudatot eredményezett. Az ország vezetői ugyanis felismerték, hogy nem elég a múlt értelmezése, azt tanulmányozni is kell. Sajátos jugoszláv vonásként a változás természetesen a párt kezdeményezésére történt. Történész szervezeteket alapítottak, levéltárakat és a közelmúlt tanulmányozására intézeteket hoztak létre. A belgrádi történész azt sem mulasztja el megemlíteni, hogy egy ideig még továbbra is az ideológiai diskurzus dominált a történetírásban. Habár szigorúan ellenőrzött és pontosan meghatározott keretek között, de lehetőség nyílt a szakszerűbb megközelítésre. A fiatal történészeket azonban a politikailag megbízható idősebb párttagok ellenőrizték, akik kronológiában és tematikában egyaránt szűk témák felé orientálták őket.

Habár Sztálin halálát (1953. március 5.) követően fokozatosan óvatos közeledés kezdődött a szovjet és a jugoszláv vezetők között, ez az 1956-os magyar forradalom után kölcsönös kiábrándultsággal zárult. Ennek következtében a politikai útkeresés vált meghatározóvá az 1950-es évek Jugoszláviájában. A jugoszláv vezetők egyaránt távolságot kívántak tartani a keleti és a nyugati tömbtől, melynek hatására az ország a semlegesség és a harmadik világ felé közeledett. Ez a politikai változás a történetírás számára is új funkciót jelölt ki: az új külpolitikai orientálódást kellett segítenie. Mindeközben pozitív változásként a jugoszláv történetírás lassan eltávolodott a szovjet ideológiai befolyástól. Ezt elősegítette, hogy a rendszer támogatta a nyugati szerzők műveinek lefordítását és kiadását. A szerző azonban felhívja az olvasó figyelmét, hogy a történetírás témái még mindig hűen követték az aktuális politikai irányvonalat. Elsősorban a szovjet-jugoszláv konfliktussal foglalkoztak, forrásukat pedig újfent Tito, Kardelj és Djilas írásai jelentették, és a szovjet vádak cáfolását szolgálták. A témával kapcsolatos legfontosabb forrásokat a párt agitációs és propaganda osztálya adta ki; a sztálini módszer bírálatát kelet-német, lengyel, csehszlovák és magyar esettanulmányokkal támasztották alá, a nemzetközi közvélemény érdeklődésének felkeltésére pedig úgynevezett fehér könyveket adtak ki. Idővel azonban a propaganda-jelleget felváltotta a Szovjetunió bel- és külpolitikájának mélyebb elemzése és a szovjet valóság kritikus bemutatása érett, elméleti művekben.

Dimić szerint a fenti fejlemények nemcsak formális, hanem alapvető változást jelentettek a hidegháborús jugoszláv történetírásban, amely az 1950-es években több fázison esett át. Miközben az első időszakban a Nyugat egyenlő volt a fasizmussal, a jugoszláv–nyugati közeledésnek megfelelően már megértéssel írtak az Atlanti Szövetség létjogosultságáról, míg a harmadik világhoz közeledéssel a szovjet és az amerikai tábort is egyaránt bírálni kezdték. Az ekkor keletkezett történeti munkák külön foglalkoztak a berlini kérdéssel és Németország megosztottságával, az amerikai elnökválasztási kampányok politikára gyakorolt hatásával és azzal a katonai, gazdasági és külpolitikai szereppel, amit a nyugati hatalmak játszottak a koreai háborúban.

A politika hatása azonban továbbra is érződött: ezt mutatja, hogy a vatikáni–jugoszláv kapcsolatok megromlásával a Szentszék ismételten neofasiszta politikát kezdett folytatni. A történetírás azonban a szerző megállapítása szerint főként a gyarmati kérdésre koncentrált. Számos tanulmány született a brit és francia gyarmatosításról, és először jelent meg a jugoszláv történetírás látószögében a Közel-Kelet, India, Indonézia és Vietnam. Természetesen azzal a szerző is tisztában van, hogy a művek ideológiai színezete még elkerülhetetlen volt. Miközben a konzervatív rendszereket bírálták, a lázadókról és a forradalmárokról szimpátiával írtak. Dimić nem mulasztja el ismételten hangsúlyozni, hogy mindez a politikai fejleményekkel összhangban történt. A jugoszláv vezetés a legjobb diplomatáit éppen az afrikai, ázsiai térségbe küldte, a minisztériumokban és a különböző intézetekben pedig speciális, a témával foglalkozó levéltárakat hoztak létre. Az 1960–1970-es évtizedek historiográfiai fejleményeit vizsgálva a belgrádi professzor három fontos előrelépésre hívja fel a figyelmet. Az 1960-as években már megszülettek a hidegháborús témával foglalkozó első doktori disszertációk, az egyetemi tananyagban egyre fontosabb szerepet kapott a korszak tanítása és több jugoszláv levéltár is ekkor nyílt meg a kutatók számára. Habár a politika és az ideológia még mindig éreztette hatását az ekkor írt tudományos értekezéseken, a tanulmány szerzője hangsúlyozza, hogy ezek az első olyan nagyobb tematikus távlatú munkák, amelyek már normatív és levéltári forrásokban végzett kutatásokon alapultak. 1956–1969 között 12 témához kapcsolódó disszertációt nyújtottak be a jogi karon, amelytől messze elmaradt a történelmi tanszék a maga egy értekezésével. A doktori értekezések tematikájuk szerint egyaránt foglalkoztak az európai egyesülési folyamattal, az amerikai-jugoszláv kapcsolatokkal és a népi demokráciák politikai-társadalmi változásaival. További témát jelentett a semlegesség, a kollektív biztonság kérdése és a centrum-periféria problematikája. Ekkor jelentek meg az első Latin-Amerikával foglalkozó tudományos értekezések is. Azt azonban Dimić is elismeri, hogy a hidegháború tematikájában még az 1970-es évek elején is hiányzott a széles látókör. A történészek ismeretei még jobbára a középiskolai tananyagon alapultak, míg a téma az egyetemi történelmi kurzusba csak az 1970-es évek közepén került be – ezt a szerző egyértelműen Branko Petranović érdemének tekintette. A posztgraduális kurzusok esetében azonban az 1945-ös korszakhatárt csak az 1970-es évek végén lépték át, nemcsak a történelem, hanem a jogi és politikatudományi karok hallgatóinál is. Ebben az időszakban már három társadalomtudományi központ is kialakult Belgrádban, Ljubljanában és Zágrábban. Közülük a szerző természetesen Belgrádot tartotta a legfontosabbnak. Habár a disszertációk témája tovább szélesedett az 1970-es években, és olyan témákat is vizsgáltak, mint a szuperhatalmak katonai-politikai relációja, a nemzetközi terrorizmus vagy a háborúk változó jellemzői, az uralkodó megközelítés továbbra is normatív maradt és továbbra is hiányoztak azok a munkák, amelyek teljesen átfogó kutatásra alapozták volna megállapításaikat. Az évtizedben írt 24 disszertáció közül pedig továbbra is csak egy készült a belgrádi egyetem történeti tanszékén.

Dimić a korszakban bekövetkező harmadik legfontosabb változásnak azt tartja, hogy 1958-ban a jugoszláv levéltár megnyílt a kutatók előtt. A következő évben pedig a védelmi minisztérium levéltára is kutathatóvá vált. Itt ezt megelőzően csak a minisztérium háttérintézetben dolgozó történészek végezhettek kutatómunkát. A munkásmozgalom történetével foglalkozó intézetek történészei pedig 1964-től már egyes központi bizottsági iratokhoz is hozzáférhettek. A szerző ezt a folyamatot különösen azért tartja fontosnak, mert ezáltal lehetővé vált, hogy levéltári forrásokkal kutassák a közelmúlt történetét. Azt azonban hangsúlyozza, hogy mindez közel sem jelentette, hogy minden levéltári irat kutathatóvá vált volna. A belügy-, külügy- és védelmi minisztériumokban számos operatív anyag titkosítva maradt, további problémát pedig az jelentett, hogy részben a szakértelem hiánya, részben a szovjet katonai támadástól tartva számos második világháborúra és az azt követő évekre vonatkozó irat végleg elveszett. Az iratvesztés mennyisége a szerző szerint egyenesen felbecsülhetetlen. Előrelépést jelentett azonban, hogy általános elvként bevezették, hogy a 30 év lejárta után feloldják az iratok titkosítását. A történész szerző meglátása szerint ennek köszönhetően az 1970-es évek második felére végleg adottá váltak a feltételek, hogy az ideológiai helyett a tudományos megközelítés legyen a mérvadó. A levéltári folyamatokkal párhuzamosan egyre több olyan tudományos munka jelent meg, amely témájának a világháborút és a szuperhatalmi ellentéteket választotta. Különös figyelmet kapott a sztálinizmus és a desztálinizáció folyamatának vizsgálata, de továbbra is erősen fókuszáltak Kínára (főként a kínai kulturális forradalom miatt) és könyvsorozatok jelentek meg Ázsiáról, Afrikáról és a latin-amerikai térségről. Immár a tudományos hitelesség igényével írtak a szovjet-jugoszláv konfliktusról és először elemezték átfogóan a szovjet–amerikai kapcsolatokat. A témaválasztást vizsgálva azonban a szerző továbbra is elismeri, hogy a történettudomány még mindig hűen követte a politikai irányvonalat. Ezért hangsúlyozták a békés egymás mellett élés és a leszerelés fontosságát. Dimić sajnálkozva azt is megjegyzi, hogy mindezek hatására megjelent a karrierizmus is: kurrens témákról írva szép karriert lehetett befutni. Ez pedig az értelmiségi és a politikai elit fúzióját is magával hozta. A történetírásból ezért gyakran még mindig hiányzott a kritikus és a tudományos megközelítés.

Az 1980-as évtized fejleményeit elemezve, Dimić azt hangsúlyozza, hogy ebben az időszakban szűnt meg véglegesen a kommunista párt ellenőrzése, ami a jugoszláv történetírás átalakulását eredményezte. A közhelyeket valódi kutatási eredmények váltották fel, de a tematikus szűkösséggel csak fájdalmas folyamat keretében szakítottak véglegesen. A történelem ekkor már nem csak elszigetelt tények tudománya volt, hanem a múlt történéseihez vezető folyamatok megértésében játszott szerepet. A legtöbb eredeti dokumentum már végérvényesen elérhetővé vált, a párt ideológusai pedig kiszorultak a történelmi intézetekből. Mindez azt eredményezte, hogy a hidegháború témájában is számos szakdolgozat és tudományos értekezés született. Azt azonban a történész is elismeri, hogy a szerzők az 1955-ös kronológiai határt csak ritkán lépték át. A társadalmi-gazdasági változások szerepét azonban már vizsgálták. A történészek érdeklődni kezdtek a kommunista párt társadalmi szerepe után, és vélhetően a belpolitikai folyamatokkal összefüggésben a nemzeti kérdés és a vallás tematikája is egyre fontosabbá vált számukra. Számos fontos dokumentum jelent meg a szovjet-jugoszláv konfliktusról és Jugoszlávia szerepéről az el nem kötelezett országok mozgalmában. Mindezen folyamatok a szerző szerint a jugoszláv történetírás érettségét jelentették.

Dimić optimizmusa azonban az 1990-es évek fejleményeit vizsgálva megtörik. Megfogalmazása szerint a hidegháború vége és a Szovjetunió felbomlása „szeizmikus földrengést” eredményezett a történetírásban. (295. o.) Jugoszlávia felbomlásával és az új nemzetállamok megszületésével új nemzeti történetírások jöttek létre. A szerző azonban helyteleníti, hogy mindez a „nemzeti oligarchák” érdekeit szolgálta, miközben a történelmet gyakran elferdítették és a hatalom céljainak megfelelően manipulálták. A történetírásban az ősi mítoszok és a történelem vulgáris újraértelmezése vált dominánssá. További negatív fejleményként megszűnt a közös jugoszláv történelmi emlékezet. A közös jugoszláv örökséget a történelem politikailag motivált igényeknek megfelelő újraértelmezése, a szelektív emlékezés és a szervezett felejtés váltotta fel. Az ekkor született művek pedig szinte mindent tagadtak Jugoszlávia hidegháborús jelentőségéből.

A belgrádi történész tanulmánya azonban ennek ellenére optimista kicsengéssel zárul. A tudományos történetírás igénye ugyanis a negatív tendenciák ellenére fennmaradt és a XXI. század valódi új kezdetet jelentett. A fiatal történész generáció most már nagyobb magabiztossággal és objektivitással nyúl a kínos témák felé, a levéltárak megnyitása pedig elkerülhetetlenül számos új megválaszolandó kérdést vet fel. A monográfiák és a tanulmányok véglegesen átlépték az 1955-ös kronológiai határt, a hangsúlyt pedig a hidegháború főbb válságaira és Jugoszlávia pozicionálására helyezik. Ezzel párhuzamosan tematikájában is szélesedik a történetírás: az újabb munkák olyan társadalmi folyamatokat is vizsgálnak, mint az amerikanizálódás folyamata, a rock-kultúra és a fiatalok kultúrája. A történetírás megújulását a szerző szerint a Szerbiát sújtó szankciók megszűnése is felgyorsította. Lehetővé vált ugyanis, hogy a szerb történetírás is bekapcsolódjon a külföldi történészekkel folytatott tudományos diskurzusba. Ljubodrag Dimić tanulmányában azt a fejlődést vázolta fel, amelynek eredményeként a hidegháborúról szóló jugoszláv történetírás a teljes ideológiai megközelítéstől indulva a valódi tudománnyá válás felé átment. A tanulmány külön érdeme, hogy a folyamatot nem elszigetelve, hanem tágabb összefüggéseiben vizsgálta. A hidegháborús történetírást a historiográfia történetének általános folyamatába helyezte, miközben röviden kitért mindazon bel- és külpolitikai folyamatokra, amelyek befolyásolták a jugoszláv történetírást. A szerző külön érdemének tartjuk, hogy a közelmúlt (Jugoszlávia felbomlása, a délszláv háborúk) történetírásáról is tárgyilagosan írt, mentesen a nacionalista vagy ideológiai elfogultságtól.

Ljubodrag Dimić: Historiography on the Cold War in Yugoslavia: from ideology to science. (A hidegháború jugoszláviai historiográfiája: ideológiától a tudományig.) In: Cold War History 2008/2. 285–297. o.

Vukman Péter