Klió 2010/3.

19. évfolyam

FEJEZETEK KÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Az orosz paradigma

Szvák Gyula, az ELTE professzora, a magyar történeti russzisztika egyik legismertebb képviselőjének legújabb orosz nyelvű könyve 2009 végén jelent meg a szentpétervári Aleteja kiadónál. A kiadvány Szvák professzor régebbi és újabb tanulmányait gyűjtötte egybe, Oroszország helyéről Európában; I. Péterről és IV. Ivánról; a russzofóbiáról és a magyar-orosz kapcsolatokról, röviden bemutatva a magyarországi russzisztika eredményeit is.

A (történeti) russzisztika, Oroszország történetével (és alkalmasint jelenével) foglalkozó diszciplína, amely speciális ismereteket és képzettséget igényel, az orosz források és terminológia ismeretét. Oroszország történelme csak az orosz diskurzusba ágyazhatóan írható le, ám ez nem azt jelenti, hogy a russzisztika csak Oroszországban művelhető. A nem oroszországi russzisztika is képes értékes meglátásokat és eredményeket közvetíteni az oroszországi kutatók számára – mint ezt ez a kötet is demonstrálja.

Arra a kérdésre például, hogy hol van Oroszország helye a világban, ezen belül Európában, csak komparatív elemzés alapján adható válasz, az európai és oroszországi struktúrák összevetésével, melyek közül az egyik legmérvadóbb a feudalizmus összehasonlítása. Ennek alapján megállapítható, hogy bár Oroszországban is kialakultak a feudális struktúrák, de csak megkésetten. Egészen a mongol hódításig az orosz társadalomszerkezet archaikus jelleget mutatott, amely a „primitív demokrácia” keretei között írható le. Nem mintha a mongol korszak olyan mély hatást gyakorolt volna az orosz fejlődésre: Szvák professzor – Szergej Szolovjovhoz és Vaszilij Kljucsevszkijhez hasonlóan – szkeptikusan viszonyul a jelentős mongol hatáshoz a Rusz fejlődése kapcsán (csak egy példa: a keleti szláv népesség délről történő északkeleti irányú migrációja független a tatárjárástól, hiszen az már korábban megindult, besenyő-kun nyomásra).

A mai értelemben vett Oroszország Moszkva vezetésével alakult ki. A XV. századig létező orosz fejedelemségek közül a moszkvai volt az, amely a továbbiakban meghatározta az orosz földek jövőjét, meghódítva, maga alá gyűrve más politikai központokat. Az orosz „hosszú XVI. században”, azaz az 1480-tól 1613-ig terjedő időszakban ért véget az orosz földek „összegyűjtése” Moszkva körül; „beérett” az autoriter kormányzási forma; megvalósult a központosított kodifikáció; és befejezéséhez közeledett a jobbágyok röghöz kötése. Magától értetődő, de végső soron csalóka párhuzamként kínálkozik Moszkóvia és az Oszmán Birodalom még Ivan Pereszvetovra visszanyúló összevetése, amely a két állam strukturális hasonlóságaiból indul ki, a szolgálati birtok – tímár és pomesztyje – funkcionális azonosságából, noha fontos különbség, hogy az oszmán feudalizmus nem ismerte sem a földbirtokos osztályt, sem a világi nagybirtokot. A – Szvák professzor szerint bizánci és tatár gyökerű – autoriter moszkvai modell kialakulása évszázados evolució eredménye, s csak IV. Iván (1547–1584) tett kísérletet a korlátlan önkényuralom megteremtésére, ám az – eredetét tekintve rendkívül heterogén – moszkvai elit még évszázadokig fenn tudta tartani szerepét, s még hosszú időre volt szükség ahhoz, hogy az orosz elit homogenizálódjon és az autokrácia segéderejévé váljon. Az orosz önkényuralom I. Péter autokrata kormányzási gyakorlatában teljesedett ki leginkább, jelentős lépést téve az orosz társadalom „elázsiasodásához”.

De vajon hol van Oroszország helye Eurázsiában? Milyen volt a kölcsönhatás a Nyugat és Oroszország között? Egyetértve Szvák professzorral, helyes úgy fogalmazni, hogy az oroszok csak addig vették át a nyugati struktúrákat, ameddig azok „érthetők” és adaptálhatók voltak, viszont mindvégig fennmaradtak az orosz társadalomszerkezet sajátos elemei. Az orosz fejlődést meghatározta, hogy a hatalmas területű ország különböző régiókból állt, amelyek nem pusztán földrajzilag vagy etnikailag különültek el egymástól, hanem – a középkorra visszanyúló – fejlődési modellek alapján is. Az orosz történelem alakulása ugyanis nem volt alternatíva nélküli, s nemcsak geográfiai-politikai értelemben. A „moszkvai modellel” szemben, az eltérő társadalmi-politikai felépítésű Novgorod képviselt lehetséges alternatívát, s ezért meghódítása, Szvák professzor szerint is az orosz történelem egyik fordulópontja.

Az orosz despotizmus gyökereit sem a mongol, tatár igában kell keresni – mivel a tatár uralom nem tudta szétzúzni az orosz fejedelemségek társadalmi szerkezetét – éppen ellenkezőleg, azt az alsóbb társadalmi osztályok feudális függősége, az orosz uralkodó osztálynak a társadalom többsége felett gyakorolt hatalma szilárdította meg, tehát éppen hogy az orosz társadalomszerkezet európai vonásaira vezethető vissza kialakulása.

Az orosz abszolutizmus apologétái éppen a hagyományos elittel szemben kívánták megfogalmazni a korlátlan fejedelmi hatalom szükségességét, s az általuk javasolt „receptek” kétségtelenül tartalmaztak „progresszív” elemeket is: például Ivan Peresztvetov, egykori moldovai követ – aki az oszmán-török mintákat ajánlotta publicisztikáiban – az állami szolgálat származással szembeni elsődlegességét hangsúlyozta.

Az orosz feudalizmus körüli vita egyik tétje is az volt, hogy Oroszországot a Nyugathoz vagy a Kelethez sorolják be. Végül az 1917 előtt még dilettánsnak tekintett Pavlov-Szilvanszkij – aki az orosz és az európai struktúrák azonosságával számolt – nézetei futották be a legnagyobb karriert a szovjet történetírásban. A szovjet történetírást kezdetben meghatározó Pokrovszkij Pavlov-Szilvanszkij nézeteit fogadta el a nyugati és orosz struktúrák tükörszerű fejlődéséről, ám az 1930-as évek elejétől az internacionalista megközelítést felváltotta egy patrióta megközelítésű, az orosz specifikumokat előtérbe helyező történetírás, amely már a IX. században (B. D. Grekov) kész feudális struktúrákkal számolt, s amely szerint a feudalizmus csak 1861-ben végződött Oroszországban.

Az orosz–nyugati struktúrák közötti párhuzam felvázolása szinkron módon nehézségekbe ütközik, hiszen 1649-ben – a jobbágyok végleges röghözkötésekor – Oroszországban a korai feudális struktúrák voltak jellemzőek, azaz az állami földbirtoklás dominanciája, a nagybirtok kis szerepe, nagy tömegű szabad parasztság, akik viszont de facto rabként éltek. A korlátlan hatalom megvalósításának paradoxona leginkább a IV. Iván véres uralma alatt létrehozott opricsnyina (1565–1572) tevékenységében érhető tetten. Az opricsnyina kialakítása – azaz Oroszország területeinek kettéosztása egy közvetlen uralkodói irányítás alatti területre és egy, a bojártanács felügyelte régióra – azzal, hogy gyökeresen átrendezte a földtulajdonviszonyokat, elsősorban a bojárok hatalma ellen irányult (mint ezt Sz. F. Platonov és R. G. Szkrinnyikov is gondolták), vagyis éppen azon társadalmi csoport ellen, amely a korlátlan monarchia legfőbb támogatója volt, következésképpen, az opricsnyina végső soron saját társadalmi bázisát számolta fel.

Végül tehát úgy alakult, mutat rá Szvák professzor, hogy nem a bojárság lett a reakció megtestesítője Oroszországban, hanem maga az állam, ami elsősorban az opricsnyinában öltött testet. Mindazonáltal az autoriter variánssal szembeni alternatíva a XVI. században is létezett (Kurbszkij), ám ez korántsem volt „haladó”.

Ami I. Pétert és az általa végigvitt modernizációt illeti, ennek historiográfiai értékelése az orosz eszmetörténet egyik érdekes jelensége. A könyvben végigísérhetjük a nyugatos – szlavofil vitától kezdve egészen napjainkig a Péter-interpretációkat.

Szvák professzor összevetette IV. Iván és I. Péter személyiségét is. A két történelmi személyiséget összehasonlítva a következő megállapítások tehetők: a kitűzött célt Péter sikeresen oldotta meg, Iván viszont kudarcot vallott. Iván nem tudta áthidalni a korlátlan hatalom elmélete és gyakorlata között tátongó űrt, s személyesen is összetört. Mindez annak ellenére így volt, hogy Iván szellemi tulajdonságait tekintve némileg kiemelkedett az átlagból, míg Péter a kor tipikus, bár némileg extravagáns embere volt. Iván „reformjai” tragikus eredményt hoztak, a valóságban kettős hatalom alakult ki. Az elit letörése csak az önkényuralom irracionális ideológiájával mehetett végbe, s mindez tragikus eredménnyel zárult. Péter rájött arra, hogy a belső erőforrások nem elegendőek a modernizációs kurzus végivitelére, igaz, reformjai következtében Oroszország még távolabb került Európától, mint korábban, hiszen megerősödött a társadalom abszolut többségét kitevő paraszti népesség elnyomása, és véglegessé vált az uralkodó osztály pozícióinak bebetonozása.

A könyv harmadik fejezetében a russzofóbiáról olvashatunk. Különös, hogy a russzofób toposzok évszázados gyökerűek és történetűek, bár az orosz hatalomgyakorlás eltérő volt az egyes korokban. A russzofóbia – nyugati eredetű eszme, viszont ha csak a nyugati forrásokat olvassuk Oroszország történelméről, szembetűnik azok nyilvánvaló inkompetenciája. Ebben az esetben például el kellene fogadnunk Dmitrij cárevics megmenekülésének történetét. Az orosz abszolút hatalom a XVI. századra még nem alakult ki teljesen, csak a XVIII. században, hiszen korlátozta az isteni törvényhez való igazodás, a bojárok politikai szerepe, a mesztnyicsesztvo rendszere és a zemszkij szoborok (még 1566-ban, az opricsnyina megalakulása után is összehívták a zemszkij szobort). Az orosz népi kultúra, morál szintén gátját szabta az önkényuralomnak, emlékezhetünk arra az esetre, amikor IV. Iván féktelen dúlását Pszkov előtt egy „szent őrült”, Jurogyivij állította meg. Az öröklési rendben sokáig éltek a szeniorátus tradíciói. Még IV. Iván is e szellemben írt öröklési okleveleket. A legfőbb, és évszázadok óta továbbélő russzofób toposzok tehát már akkor sem feleltek meg a történelmi reáliáknak, amikor először megjelentek.

A russzofóbia definíciója a következőképpen adható meg: az oroszokat negatívan beállító politikai és hatalmi érdekek, sztereotípiák, elképzelések összessége, gyűlölet az oroszokkal, Oroszországgal szemben.

Az oroszokhoz való viszonyt persze, ha csak átmenetileg is, megszabhatja a politikai konjunktúra, mint ahogy ez az oroszok magyarországi megítéléséből is kitetszik. 1981-ben és 1991-ben is felmérést készítettek a nemzeti szimpátiákról. E tíz év alatt döbbenetes változás következett be az oroszok megítélésével kapcsolatban. Míg 1981-ben a legszimpatikusabb népek között voltak az angolok és oroszok (a rangsor alján pedig a románok és kínaiak), addig 1991-re jelentősen zuhant az oroszok megítélése, nyilvánvalóan nem függetlenül az aktuális közhangulattól. A leggyakoribb, oroszok kapcsán előforduló sztereotípiák a következők: az emberi élet nem számít náluk, rabtermészetűek, lusták, durvák, ravaszok, barbárok, akik önkényúrra várnak, büszkék és fennhéjázók, a nők festik magukat.

Nem állítható mégsem, hogy Magyarországon mély gyökereket eresztett volna a russzofóbia. Bár egy 2006-os kutatás szerint a megkérdezettek 56 százaléka azt állította, hogy a magyar történelemben az oroszok a legkártékonyabb nép (míg a törököket csak 50 százalék említette), a gazdasági és kulturális kapcsolatok fejlesztését csak a megkérdezettek öt, illetve két százaléka ellenezte volna. Az orosz kapcsolatok e tekintetben alakulhattak volna jobban is, mert bár Jelcin teátrálisan bocsánatot kért az 1956-os szovjet intervencióért, ettől még nem alakultak jobban a két ország kapcsolatai.

Az Orbán-kormány alatt ideologikus ellentétek gátolták az együttműködést, 1999-ben a Jugoszláviába tartó segélykonvoj feltartóztatása, majd a zámolyi cigányok ügye okozott felesleges konfliktusokat. 2006–2008 között volt egy erőteljes oroszellenes irányultságú közbeszéd, amely a Nabucco-Déli áramlat körüli vitában, a finnugor találkozók kérdésében, a grúziai háború megítélésében csúcsosodott ki.

A magyarországi russzisztika – amelynek eredményeit Szvák professzor felvázolta e kötetben – gyerekcipőben járó tudomány. Szvák professzor újabb orosz nyelvű könyve ennek a fiatal tudományszaknak adhat támogatást, lendületet Oroszországban és annak határain kívül a ruszisztikai műhelyek számára.

Свак Дюла: Русская парадигма. Русофобские заметки русофила. (Az orosz paradigma – Egy russzofil russzofób megjegyzései) Изд. Алетейя, 2010. 173 o.

Gyóni Gábor