Klió 2010/3.

19. évfolyam

FEJEZETEK KÖZÉP-, KELET- ÉS DÉLKELET-EURÓPA TÖRTÉNETÉBŐL

Alekszandr Petrovics Izvolszkij

A Történeti portrék sorozatban megjelent írásában V. Je. Avgyejev először az orosz külügyminiszter családját és ifjúkorát mutatja be. Izvolszkij édesapja művelt, széles látókörű férfi volt. Ő és a családi hagyományok, valamint a nagy reformok liberális légköre hatottak legjobban a fiatal Izvolszkij világszemléletének alakulására. A líceumban magas fokú tudásra tett szert, monarchista felfogású, európai szemléletű és a liberalizmusra fogékony ifjúvá vált. Lehetősége nyílt, hogy mint az oroszországi felső körök fiatalabb nemzedékének egyik képviselője bekerülhessen a kormányzati hivatalnokok közé. Így kezdte el 1875-ben külügyminisztériumi tevékenységét.

A keleti válság idején, 1879-ben Izvolszkij a kelet-ruméliai főkonzulátus titkára lett. A szerző kiemeli, hogy a diplomata ekkor és ezt követően, 1881–85-ös romániai küldetése során fokozatosan megszabadult a szláv népek iránt táplált illúzióktól és egyre pragmatikusabban közelítette meg a balkáni problémákat. Ebben a felfogásban a térség szláv lakossága a nagyhatalmak külpolitikai manővereinek egyik tényezőjeként jön számításba, amivel talán a berlini kongresszus után jobban megvalósíthatóak lehetnek az orosz diplomáciai célok. Avgyejev rámutat, hogy Izvolszkij Bukarestben közvetlenül érzékelhette a kis balkáni államok egymással és a nagyhatalmakkal kapcsolatoskonfliktusait. Ezek miatt az orosz érdekeket csak nehezen lehetett érvényesíteni.

Egyes romániai körök Izvolszkijt egyenesen az ellenzék pénzelésével vádolták. A diplomata rátarti magatartásával viszont kivívta III.Sándor cár szimpátiáját. Így került sor 1885-88-ban Izvolszkij washingtoniés római küldetésére. Amikor 1888 tavaszán a diplomata XIII. Leó pápához érkezett, kollégiumi tanácsosként első önálló diplomáciai misszióját kezdte el. Ugyanakkor a pápasággal való viszony helyreállítása a bonyolult vallási és olaszországi és nemzetközi politikai problémák miatt nagy óvatosságot igényelt. Izvolszkij jól tudta, hogy az előbbieket nem lehet megoldani a hagyományos orosz udvari diplomáciai módszerekkel. Kapcsolatba kellett lépnie az ellenzékkel és a különböző gazdasági körökkel is. Izvolszkij jól érzékelte, hogy az olasz parlamentáris rendszer egyfajta stabilitást jelenített meg, szembeállítva ezt az oroszországi hivatalnokok különböző csoportjainak változó magatartásával. A diplomata előtt tágabb lehetőségek nyíltak meg, amikor 1894 májusában miniszteri rangban hivatalosan akkreditálták a Szentszékhez.

Izvolszkij még az 1890-es évek derekán külügyminiszter-helyettes lehetett volna Lobanov-Rosztovszkij miniszter ajánlásával, azonban a minisztériumbeli idősebb diplomaták ezt nem támogatták. Így 1897 és 1906 között különböző diplomáciai posztokon szolgált Szerbiában, Bajorországban, Japánban és Dániában. A japánokkal fennálló vitás kérdéseket kellő óvatossággal és békés úton óhajtotta rendezni, higgadt megközelítéseit az orosz kormányzat azonban a XIX. század végén még nem, hanem csak az orosz-japán háború katonai kudarcai és a porthsmouth-i béke után kezdte józanabbul értékelni. Izvolszkij koppenhágai küldetését a szerző azért is fontosnak tartja, mivel a dán királyi család rokonságban állt az angol, az orosz és a német uralkodói házakkal.

Avgyejev kiemeli, hogy a japánoktól elszenvedett vereség és a forradalmi események szükségessé tették az orosz külpolitikai változásokat. Módosítani kellett V. N. Lamszdorf korábbi külügyminiszter politikáján, a külügyminisztérium régies szerkezetén, hatékonyabbá kellett tenni az intézmény munkáját és a káderpolitikát. Előtérbe került a minisztérium új típusú kapcsolatainak kialakítása az oroszországi pártokkal és a sajtóval. Aszerző kifejti, hogy milyen külső és belső körülmények hatottak Izvolszkij 1906. áprilisi külügyminiszteri kinevezésére. Lényeges, hogy elfogadható jelöltnek számított az angoloknak és a németeknek is. II. Miklósnak fontos volt monarchizmusa és az hogy nem volt se anglomán, se németbarát és nem kompromittálódott egyik orosz bürokrata csoport oldalán se. Minisztersége idejére Izvolszkij külföldön már sokoldalú tapasztalatokkal rendelkezett, viszont a központi külügyi hivatalszervezetben még nem dolgozott.

Külföldi állomáshelyein igyekezett megismerni az egyes országok kül- és belpolitikájának mozgatórugóit és a nemzetközi életben játszott szerepüket. Avgyejev utal rá, hogy Izvolszkij jellemében olyan ellentétes vonások érvényesültek, mint egyfelől az egoizmus, a karrierizmus, másfelől a munkaszeretet, a jó hivatalnoki és szónoki képességek, amelyek valójában a korszak ellentmondásait tükrözték.

Izvolszkij az 1906-os politikai válság idején kezdte külügyminiszteri tevékenységét. A nemzeti koalíciós kormány megalakítása érdekében tárgyalásokba kellett bocsátkozni az ellenzéki, főleg liberális politikusokkal. A miniszter elsősorban az Október 17-i Szövetséggel szimpatizált. Izvolszkij dumai és kulisszák mögötti kontaktusait külpolitikai programja elfogadtatására használta fel, ugyanakkor nem engedte, hogy a pártok közvetlenül részt vegyenek a kurzus kidolgozásában és megvalósításában. A minisztérium sajtóosztálya, a Pétervári Hírügynökség révén, valamint gyakori interjúival tervszerű információs tevékenység valósult meg.

Az oroszországi államapparátus szétzilálódása, a cári hatalom gyengülése és az ellenzék aktivitásának fokozódása közepette Izvolszkij a külpolitika terén az uralkodóval és a kormánnyal szemben jelentős önállóságra tett szert és meghatározó személyiséggé vált. Így lehetősége nyílt arra, hogy megvalósítsa még külföldön kidolgozott, a minisztérium megreformálására irányuló programját. Ezzel az archaikus intézményt hatékony, a kor követelményeinek megfelelő, modern szervezetté akarta átalakítani. A reform nyomán a miniszternek alávetett, erősen centralizált, a regionális és ágazati politikai részlegek egységes rendszerét magába foglaló és a káderek rotációjával működő hatóság jöhetett létre. Az utóbbival kapcsolatban azonban Izvolszkijnak figyelembe kellett venni a bürokraták és arisztokrata felső körök követelményeit is. Avgyejev kiemeli azonban, hogy a félmegoldások, a korlátok és a reform elhúzódása ellenére az orosz külpolitikai vezetés rendszerében Izvolszkij minisztersége alatt jelentős változások mentek végbe.

Az orosz külügyminiszter külpolitikai programjában fontos helyet foglalt el a szövetség erősítése Franciaországgal, az orosz-japán és az oroszangol politikai és gazdasági kapcsolatok szabályozásával a feszültség fokozatos megszüntetése Ázsiában, a stabil orosz-német viszony fenntartása, az Osztrák–Magyar Monarchiával a megegyezések politikájának folytatása, többek között a Balkánon és másutt. Ugyanakkor Izvolszkij az előbbieket nem tartotta megváltoztathatatlanoknak. Tevékenysége kezdeti szakaszában fő feladatának hazája külső biztonságának regionális jellegű nagyhatalmi egyezményekkel történő garantálását tartotta. A miniszter úgy vélte, hogy a szembenálló országok érdekellentétei elsimításával a nagyobb volumenű kérdésekben akár kölcsönösen előnyös partnerséget is el lehet érni. A külügyminiszter a fentiek szerint jellemezte az 1907-es orosz–japán konvenciót.

Az erről folyó tárgyalások szoros kapcsolatban álltak az orosz–angol viszonyok szabályozásával, amit pedig mintegy ellensúlyoztak a Németországgal való együttműködési lehetőségek egyidejű keresésével.

Izvolszkij diplomáciai módszereiben fontos helyet foglaltak el külföldi útjai. Elődeitől eltérve rövid idő alatt sok miniszteri látogatást tett az európai országokba. Így széleskörű személyes kapcsolatokra tett szert a külföldi diplomaták körében. Figyelmet érdemel, amit a szerző Izvolszkij tárgyalási stratégiájáról, taktikájáról és stílusáról ír. A miniszter kemény tárgyalópartner volt, aki azonban időnként elszámította magát. Ha a tárgyalások a rész kérdésekben jelentkező érdekellentétek miatt kudarccal fenyegettek, akkor Izvolszkij a nagyobb volumenű témákban történő egyeztetésektől remélt megoldást, akár a tárgyalási tematika kibővítésével. Más alkalommal a külügyminiszter a kétoldalú megbeszélésen harmadik fél révén próbált partnerére hatni. Izvolszkij igyekezett elkerülni azt, hogy a regionális jellegű szerződések általános politikai érvényű megegyezésekké váljanak. Az előbbi megközelítésekre Avgyejev több, Németországot, Angliát, Franciaországot és Japánt érintő példát hoz. A björköi szerződés új kiadásának és a Három császár szövetségének az elkerülésével Izvolszkij konvenciót hozott tető alá Angliával Perzsiáról, Afganisztánról és Tibetről, Japánnal a Távol-Keletről és Németországgal a Baltikumról.

Az orosz külpolitika alapvető célja Izvolszkij miniszterségekor, mint A. M. Gorcsakov működésekor, az volt, hogy az országnak a külső megrázkódtatásoktól történő megóvásával lélegzetvételnyi időt biztosítsanak katonai és politikai potenciálja helyreállítására és a belső stabilizációra, egyidejűleg pedig felkészüljenek arra, hogy a kedvező pillanatban más államokkal együttműködve hozzálássanak Oroszország „történelmi feladatainak” megoldásához.

A külpolitikai kurzus európai orientációjában pszichológiai momentum is közrejátszott: Izvolszkij ugyanis nem akarta elkötelezni magát az orosz–japán háborúval kompromittálódott távol-keleti irányvonal mellett. A viszonylagos külső és belső konszolidáció talaján azonban az orosz uralkodó körökben felvetődött a külpolitikai aktivitás fokozása. Oroszország „harcos diplomáciával” így megerősíthetné nagyhatalmi státusát, ami együtt járt volna Izvolszkij tekintélyének fokozódásával. Avgyejev érzékelteti a korabeli orosz külpolitika és a miniszter pszichikai és morális alkata és diplomáciai élettapasztalata közötti összefüggéseket.

1908 elejétől Izvolszkij módosította az orosz politikát a Balkánon és a Közel-Keleten a fekete-tengeri szorosokon át történő hajózás érdekében. Mivel az Osztrák–Magyar Monarchia békülékenyebb, mérsékeltebb álláspontot foglalt a balkáni kérdésekben mint Anglia, így a miniszter rá kívánt támaszkodni, miközben az angolokkal sem szakította meg a párbeszédet. 1908 első felében az orosz diplomácia Anglia és a Monarchia között manőverezett, nem csatlakozva egyik hatalmi csoporthoz sem, hogy így kedvező pozícióba kerülve tehesse meg balkáni lépéseit. Közben az ifjútörök forradalom és az orosz kormányzat felfogása Izvolszkijt lépéskényszerbe hozta. Így L. A. Aerenthal osztrák külügyminiszterrel Buchlauban folytatott tárgyalásán elfogadta Bosznia-Hercegovina osztrák–magyar annexióját, aminek viszonzásaként úgy gondolta, hogy a nagyhatalmak, köztüka Monarchia, garantálják a tengerszorosok ügyének az oroszok számára kedvező megoldását. Az utóbbiról tanúskodik, hogy Izvolszkij úgy akarta elérni a berlini szerződés revízióját, ahogy korábban Gorcsakov a párizsi egyezmény esetében eljárt. Az Oroszország tekintélyét helyreállítani hivatott lépés azonban azon a hamis feltételezésen alapult, hogy Anglia és a Monarchia beleegyezik a szorosok státusának megváltoztatásába. Valójában Izvolszkij nem vette figyelembe azt, amit az orosz diplomácia már korábban érzékelt, nevezetesen hogy a nagyhatalmak mindig akadályozták a tengerszorosok ügyében az oroszok számára előnyös változásokat. Megjegyzendő, hogy a magyar szempontból fontos boszniai válságról Avgyejev a jegyzetekben sok orosz és nyugati művet sorol fel. A szerző kiemeli, hogy a külföldi partnerek, a kormányzat és a közvélemény támogatását elvesztve Izvolszkij tudta, hogy nem lehet sokáig miniszter. Valójában egész külpolitikája bukott meg és gyors távozását csak az odázta el, hogy nem tartották ildomosnak, ha a cárt küszöbönálló külföldi körútjára egy új külügyminiszter kíséri el. Közben az orosz diplomácia játéktere tovább szűkült. Az egyre éleződő angol–német viszonyok közepette irreálisnak bizonyult az a nemzetközi szerződéseken alapuló, egyensúlyozó politika, amit Izvolszkij képviselt.

Az orosz külügyminiszternek tevékenysége utolsó másfél évében minden területen felül kellett vizsgálnia külpolitikáját. Az 1909 októberében Racconigiben megkötött orosz–olasz szerződés jelezte a balkáni orosz politikában bekövetkezett változást: nevezetesen egy tágabb osztrákellenes összefogás lehetőségének a kezdetét. A Távol-Keleten Izvolszkij úgy vélte, hogy Japán jobban veszélyezteti az orosz érdekeket, mint az Egyesült Államok, ezért 1910-ben az előbbivel új egyezményt írt alá. A szigetország növekvő hatalmát nemzetközi szerződésekkel azonban nem sikerült korlátozni.

Csalódást keltett az oroszokban Németországnak a perzsa ügyekben kibontakozott aktivitása. Izvolszkij, miközben az országot távol tartotta az egymással szembenálló blokkoktól, a regionális egyezményekkel nem tudta biztosítani az orosz diplomácia sikeres tevékenységéhez szükséges feltételeket, sőt éppen korlátozta ezeket. Avgyejev hangsúlyozza, hogy a korabeli külpolitika jól mutatta, hogy a rendszer válsága időszakában a birodalom képtelen fenntartani nagyhatalmi státusát.

1910 októberében Izvolszkij elhagyta posztját és Párizsba került követnek. Elősegítette az antant megerősödését, hogy Oroszország ne maradjon támasz nélkül. Később, az első világháború kirobbanásával kapcsolatos óvatlan kijelentése miatt egész korábbi politikáját kezdték egyoldalúan értékelni.

1917-ben hiába ajánlotta fel szolgálatait az Ideiglenes Kormánynak, az nem élt vele. Izvolszkij fájdalmasan élte át a birodalom bukását, a polgárháborút és a hazája mellőzésével kialakított versailles-i békerendszert. A szovjethatalom ellen magánszemélyként még megkísérelte a fehérek nyugati támogatását elérni. Izvolszkij 1919. augusztus 16-án egy párizsi kórházban hunyt el.

V. Je. Avgyejev: Alekszandr Petrovics Izvolszkij. Voproszi Isztorii. 2008. 5. 64–79. o.

Kurunczi Jenő