Klió 2010/3.
19. évfolyam
ÓKOR
Kézikönyv
az archaikus kori görögségről
Több ókortudományi kézikönyv alapvető tényként közli, hogy az archaikuskor a görög történelemben Kr. e. 776-ban kezdődik, amikor az élisi Koroibos Olympiában győzelmet aratott fegyveres futásban. Nyilvánvaló, hogy egy korszak lezárása és egy újabb kezdete nem köthető egyetlen dátumhoz, a fentebb nevezett esemény azonban több okból emelkedhetett ki a korszak több eseménye közül. Egyrészt a közös vallás és a pánhellén eszme első nagy eseménye volt, másrészt a későbbi történetírásban a görög kronológia kezdő dátuma, amely alkalmas volt arra, hogy a különféle időszámítási rendszereket alkalmazó poliszok ennek segítségével szinkronba állítsák történelmi eseményeiket.
Az archaikus korral kapcsolatban számtalan összefoglalás jelent már meg, az elmúlt évtizedekben azonban jelentősen megváltoztak a kutatás lehetőségei, hiszen a régészeti leletek gyarapodása, az epigráfia, a művészettörténet, valamint a társadalomtudományok (pl. a szociológia, vagy a demográfia) eredményeinek felhasználásával gyökeresen új kép alakult ki az archaikus kori görög történelemről. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben több alapvető összefoglalás jelent meg a korszakról.[1] A Wiley-Blackwell kiadó gondozásában megjelent kötet korszerű összefoglalását adja a legújabb kutatási eredményeknek egy-egy téma legkiválóbb szakértőinek tolmácsolásában.
A könyv négy fő részből áll. Az első rész kutatástörténeti összefoglalás az archaikus Hellas történetével kapcsolatos irodalomról, a második a korszak főbb történelmi eseményeit mutatja be, a harmadik a görög világ főbb tájegységeinek történetét tárgyalja, míg a negyedik tematikus fejezeteket tartalmaz. A négy rész összesen harmincegy fejezetet tartalmaz, a kötet végén egy hatalmas 94 (!) oldalas bibliográfia és egy ennél lényegesen szerényebb forrás- és névmutató található.
Az első rész (Part I. Introduction) első fejezetének (Ch. 1. The Historiography of Archaic Greece) szerzője, John K. Davies a terminológiai fogalmakat tisztázza, az archaikus jelző használatát a XIX. századtól napjainkig, rámutatva az archaikus korszakot közrezáró két korszak, a sötét kor és a klasszikus kor elnevezésével és datálásával kapcsolatos problémákat is. A szerző historiográfiai áttekintést ad a XIX–XX. századi nagy összefoglaló munkákról (George Grote-tól a Cambridge Ancient History vonatkozó kötetéig, majd bemutatja a főbb kultúrtörténeti összefoglalásokat (Jacob Burckhardt Griechische Kulturgeschichté-jétől napjainkig). Davies is felhívja a figyelmet arra, hogy az elmúlt évtizedekben a régészeti leletek növekvő száma és ezzel összefüggésben a feliratok számának gyarapodása jelentősen átalakította az archaikus kori görög világról alkotott képünket. A második fejezetben Carol G. Thomas az archaikus kori görögséget a kora vaskori Mediterráneum népei és civilizációi összefüggésében mutatja be (Ch. 2. The Mediterranean World in the Early Iron Age). Amint arra a szerző felhívja a figyelmet, a bronzkori krétai civilizáció és a mykénéi görögség hajósai már kiválóan ismerték a Földközi-tenger partvidékének nagy részét.
Az archaikus kori görögöknek azonban újra fel kellett fedezniük a tengeri hajózási útvonalakat, valamint a térségben élő népeket. Az egyes tájegységek népei civilizációjának bemutatása után Thomas foglalkozik a görögök hajózási tudományával is.
A második rész (Part II. Histories) első három alfejezete az archaikus kor előzményeit tárgyalja. Catherine Morgan (Ch. 3. The Early Iron Age) a korai vaskor politikai-társadalmi változásait vizsgálja. Elsősorban a mykénéi korszakhoz képest szegényebb temetkezések, valamint az új központok egy új társadalom születését mutatják. Morgan foglalkozik a görög civilizáció kialakulásában fontos szerepet játszó fémművességel, a hadviselés átalakulásával, valamint a népesség mozgásával (a Hellason belüli áttelepedéssel, a kereskedelem felélénkülésével, valamint a korai görög gyarmatosítással).
Ian Morris az általa mediterraneanizációnak (Mediterraneanization) nevezett Kr. e. VIII. századi forradalmi változásokat foglalja össze (Ch. 4. The Eighth-century Revolution). A görögség az éghajlati változások és a népességnövekedés miatt egyre intenzívebben kapcsolódott be a földközi-tengeri kereskedelembe, valamint a sötét-kori közösségek szervezett államokká válnak. A korszak legjelentősebb változása a görög poliszvilág kialakulása, amely a görög civilizáció jellegzetes védjegyévé válva meghatározta a görög világ fejlődésének kereteit. Az Égeikumban mindez együtt járt az elitista mellett az egalitárius elven működő politikai rendszerek kialakulásával, amely a görögség egyik legjelentősebb szellemi hagyatékává vált. Külön alfejezet foglalkozik az archaikus kor két költőjével, Homérosszal és Hésiodosszal (Ch. 5. The World of Homer and Hesiod), akiknek művei alapvetően meghatározták a későbbi korok Hellasz-képének alakulását.
Christoph Ulf alaposan összeveti a régészeti leleteket a költészeti alkotásokkal. A két homérosi eposz és Hésiodos művei alapján fontos következtetéseket vonhatunk le a sötét kor vége és az archaikus kor során bekövetkezett társadalmi változásokkal kapcsolatban. Elke Stein-Hölkeskamp bemutatja (Ch. 6. The Tyrants) az archaikus kor jellegzetes politikai rendszerét a tyrannis-rendszert, amelyet a sajátos görög politikai, társadalmi és gazdasági viszonyok hívtak életre. Külön fejezetben foglalkozik a könyv a görög történelmet alapvetően meghatározó két városállam, Spárta (Massimo Nafissi, Ch. 7. Sparta) és Athén (Michael Stahl és Uwe Walter, Ch. 8. Athens) fejlődésével a sötét kortól a klasszikus kor elejéig. Spárta az archaikus korban hagyományai megerősítésével kerülte el a társadalmi-politikai krízist.
Az államszervezetet, a társadalmi rendszert és ezzel együtt a hadsereget is elitista alapokra helyezték. Akik elérték a teljes polgárjoghoz szükséges cenzust, azok számára az állam teljes egyenlőséget biztosított. Spárta olyan modellt hozott létre, amely a korszakban a Peloponnésos, és Hellas egy része felett is vezető szerepet biztosított számára. Spártával szemben Athén folyamatos politikai kríziseket élt át Drakóntól egészen Kleisthenésig. A fejezet a jól ismert megoldási kísérleteket elemzi. A második fejezetet lezáró részben Josef Wiesehöfer (Ch. 9. Greeks and Persians) a görögök és perzsák viszonyának alakulását mutatja be a kezdetektől a görög-perzsa háború első szakaszát lezáró Kr. e. 479-es plataiai-i csatáig.
A harmadik rész (Part III. Regions) a görög világ nagyobb tájegységeinek sajátos fejlődését mutatja be. A felosztás földrajzi jellegű, azonban arra a szerzők is felhívják a figyelmet, hogy ezen tájegységeken belül rendkívül eltérő fejlődési szinten álló poliszok létezhettek egymás mellett, illetve az egyes tájegységek államalakulatai között is vannak hasonlóságok. Sanne Houby-Nielsen (Ch. 10. Attica: A View from the Sea) Attika történelmét foglalja össze. A terület története kezdetétől fogva szorosan összefonódott a tengerrel, szinte olyan volt, mint egy sziget, amelyet minden irányból értek külső behatások, így sajátosan multikulturális civilizáció alakult ki a területen. Részletesen bemutatja a bronzkori partmenti telepek városokká alakulását, valamint azt a folyamatot ahogy a terület lakói felfedezték közvetítő helyzetüket a nyugat-keleti területek közötti hajózásban. Foglalkozik a vízhez kapcsolódó görög kultuszokkal és kultuszhelyekkel, amelyek különösen jelentőssé váltak Athén tengeri hatalmának korában. Külön foglalkozik azokkal az okokkal, amelyek miatt a tengerhez szorosan kötődő Attika városai nem vettek részt a nagy görög gyarmatosításban, hanem a belső-attikai területeket benépesítve az egész félszigetet birtokukba vették. Az Égei-tenger szigetvilága (Aleander Mazarakis Ainian – Iphigeneia Leventi, Ch. 11. The Aegean) jelentette a kapcsolatot a görög szárazföld és Kis-Ázsia között, ezért történetének kezdetétől fogva jelentős külső hatások érték, mégis egyes területeken, a Kykládok szigetein, vagy Euboián önálló civilizációk alakultak ki, amelyek vezető szerepet játszottak pl. a gyarmatosításban. Nigell Kennel és Nino Luraghi foglalta össze Lakónia és Messénia (Ch. 12. Laconia and Messenia), Thomas Heine Nielsen és James Roy a Peloponnésos többi területének (Ch. 13. The Peloponnese), James Whitley pedig Kréta szigetének (Ch. 14. Crete) történelmét az archaikus korban. A két előbb említett fejezetből kiderül, hogy a Peloponnésos az archaikus korban a görög fejlődés fővonalához tartozott, míg Kréta a polis fejlődés és a demokrácia egyik fő központja volt. Zosia Halina Archibald foglalta össze az északi görög területek, Boiótia, Lokris és Phókis, Thessalia, Makedónia, valamint Akarnania és Aitólia történetét (Ch. 15. Northern Greece).
A negyedik rész utolsó két fejezete a görög gyarmatosítás két fő területét mutatja be (Carla M. Antonaccio, Ch. 16. The Western Mediterranean, illetve Gocha R. Tsetskhaladze, Ch. 17. The Black Sea). Mindketten részletesen foglalkoznak a kereskedelem szerepével, valamint a betelepülő görögök és a bennszülött népesség kapcsolatával.
A negyedik rész tematikus fejezeteket tartalmaz. A görög polisz kialakulása,a poliszok típusai és a polisz mint közösség bemutatása mellett (Jan Paul Crieland, Ch. 18. Cities) összefoglalást kaphatunk a görög gyarmatosítással kapcsolatos legújabb elméletekről (Irad Malkin, Ch. 19. Foundations).
A görög államok működéséről szóló fejezetben (Ch. 20. States) Hans-Joachim Gehrke a görög államok három sajátosságára mutat rá. Egyrészt a sajátos hármas államszervezet (népgyűlés, különféle tanácsok-testületek, tisztségek), másrészt a törvénykezés elterjedése, amelyet vallásos formákkal (eskü) és büntetésekkel védtek, harmadrészt pedig istenek és a vallás védelme a szentségtöréssel szemben, valamint a közösség védelme a belharcok ellen. A következő fejezet szorosan kapcsolódik az előzőhöz (Robert E. Wallace, Ch. 21. Charismatic Leaders), ebben az archaikus korszak jellegzetes szereplőiről a tyrannosokról, a törvényhozókról (thesmothetai és aisymnétai) és a bölcsekről (sophoi) olvashatunk. François de Polignac tanulmánya (Ch. 22. Sanctuaries and Festivals) az archaikus kori kultuszok szent helyeiről bemutatja, hogy az egyes kultuszoknak milyen közösségformáló erejük volt. A helyi kultuszok egy-egy polisz közösségét fogták össze, míg a nagy pánhellén kultuszok (pl. Delphoi, Olympia) a görögség összetartozását fejezték ki.
Hans van Wees tanulmánya (Ch. 23. The Economy) alapvetően új képet rajzol az archaikus kori görög gazdaságról, szakítva azzal a hagyományos toposszal, amely szerint a korszakot tipikusan az önellátásra törekvő parasztok (ld. Hésiodos) és a földbirtokos harcos hősök (ld. Homéros) kettőssége jellemez. Valójában a földművelésből élők, a parasztok is, de különösen az elit tagjai, érdekeltek voltak a többlettermelésben és az ezzel folytatott kereskedelemből szerzett profitszerzésben, hiszen ez a gazdagodás mellett a társadalmi emelkedést, illetve a hírnév növekedését (ez főleg az elit számára volt fontos) is jelentette. Nem sokkal azt követően, hogy a görög világ bekapcsolódott a Mediterráneum kereskedelmi hálózatába, megkezdődött a mezőgazdaság specializációja, elsősorban a szőlőművelésre és az ehhez kapcsolódó bortermelésre. A gazdasági átalakulást az állam az általános értékmérő, a pénz bevezetésével és törvénykezéssel segítette.
A két következő fejezet a társadalomtörténet új eredményeit foglalja össze. Peter W. Rose (Ch. 24. Class) a sötét kortól az archaikus átmeneti társadalmat mutatja be, külön szemléltetve a két fejlődési végpontot, Spárta arisztokratikus társadalmi berendezkedését és az athéni démos helyzetét. Lin Foxhall a nemek szerepét vizsgálja (Ch. 25. Gender), az archaikus kori irodalmi szövegek mellett bemutatva életmóddal kapcsolatos régészeti leleteket (házak, temetők) és a görög vázák ábrázolásait.
A következő négy fejezet a kultúrtörténet tárgykörébe tartozik elsősorban, de a szerzők fontos adalékokkal szolgálnak a társadalom- és művelődéstörténethez is. Oswyn Murray a görög lakoma eredetét (Ch. 26. The Culture of the Symposion) egy vallási szertartásban, mégpedig az isteneknek felajánlott áldozati állat húsának rituális elfogyasztásában és az ehhez kapcsolódó ünnepségben véli megtalálni. A klasszikus korban a symposion fokozatosan a helyi elit társadalmi kapcsolatainak ápolására, a művelődésre, valamint a testi-lelki szórakozásra szolgáló eseménnyé vált. Nick Fischer a görög sportot, illetve a versenyjátékokat tekinti át (Ch. 27. The Culture of Competition) a technikai részletektől kezdve a sport és a politika korabeli kapcsolatáig számos kérdést érintve. John-Paul Wilson a görög írást és írásbeliséget tárgyalja (Ch. 28. Literacy). A tanulmány elsősorban a feliratos anyagot vizsgálja, illetve foglalkozik az írástudás kérdésével a korabeli görögségen belül. Bár manapság az írást a görög civilizáció legnagyobb vívmányának tartjuk, a szerző végkövetkeztetésében megállapítja, hogy az írástudás rendkívül alacsony szinten volt az archaikus kor végén, így a korabeli görögség esetében elsődlegesen szóbeli civilizációról beszélhetünk.
A kötet egyik szerkesztője Kurt A. Raaflaub vállalkozott a legnehezebb feladatra, az archaikus kori görögség szellemi életének felvázolására (Ch. 29. Intellectual Achievement). A tanulmány terjedelmi korlátai miatt a szerző a korszaknak és ezzel együtt a görögségnek csak a legjelentősebb szellemi eredményeit villantja fel. A két nagy költő, Homéros és Hésiodos mellett a korszakot leginkább fémjelző Solónt, aki egyszerre volt politikus (törvényhozó), költő, világutazó és filozófus, egy későbbi kánon szerint a hét görög bölcs (sophos) egyike. Raaflaub bemutatja a kis-ázsiai filozófusok tanait, a korabeli „természettudomány” és technika legfőbb eredményeit, valamint az olyan tudományágak születését, mint a földrajz, a néprajz és a történettudomány.
Henk Singor a háborúkról és az államközi kapcsolatokról készített fejezete (Ch. 30. War and International Relations) elsősorban a korszak egyik jelképének számító hoplita-hadviseléssel és az archaikus háborúkkal foglalkozik. Singor szakít azzal a hagyományos elképzeléssel, hogy a hoplita hadviselés megjelenésével kialakuló harcászat több évszázadon keresztül merev, változatlan rendszer volt. A korszak elején egy darabig még a lovas-, illetve a harci kocsis elit uralta a harctereket, az utóbbit azonban már csak a nehézfegyverzetű harcosok harctérre szállítására használták. Csak a korszak legvégére, a görög–perzsa háborúk kezdetére alakultak ki azok a nagy létszámú hoplita hadseregek (ez is csak a nagyobb lélekszámú polisokban, a kisebb polisok erre képtelenek voltak), amelyek aztán közel két évszázadra meghatározták a görögök és a velük kapcsolatba kerülő népek háborúinak jellegét.
Az utolsó fejezetben Jonathan M. Hall az etnikai és kulturális identitás kialakulásának szempontjából vizsgálja az archaikus kort (Ch. 31. Ethnicity and Cultural Exchange). Három fontos kérdésre keresi a választ. Mikor alakul ki a hellén összetartozás tudata? Beszélhetünk-e egységes görög kultúráról, vagy pedig csak az egyes polisok, illetve államok kultúrájáról lehet szó? A hellének viszonya a barbárokhoz, vagyis milyen szerepe volt a barbároknak a görögség önmeghatározásakor?
Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a kézikönyv beváltja a hozzá fűzött reményeket. Régóta kutatott kérdéseket új megvilágításba helyez, adatokban rendkívül gazdag és a legújabb kutatási irányoknak (pl. etnikai és kulturális identitás, vagy gender) is alapvető támpontot nyújt.
Kurt A. Raaflaub–Hans
van Wees (szerk.): A Companion
to Archaic Greece (Kéziköny az ókori Görögországhoz).
Wiley-Blackwell Publishing, Malden
MA – Oxford, 2009. 792 o.
Forisek Péter