Klió 2010/3.
19. évfolyam
ÓKOR
A
cicerói önkép és a Pro
Milone ránk maradt
változata
52. január 18-án Bovillae-ben összecsapásra került sor az optimata és a néppárti politika két emblematikus alakja, Milo és Clodius között, aminek eredményeként Milo kíséretének tagjai megölték Clodiust. Milo védelmét Cicero vállalta, a záró tárgyalásra április 8-án kerül sor, ami egyúttal Cicero pályafutásának talán leggyengébb szereplését is jelentette: mind a Clodiana multitudo, mind Pompeius katonasága zavarólag hatott rá, a lárma és a közbekiabálások megakasztották, elbizonytalanították, mi több, megfélemlítették, az előkészített beszédet nem tudta a tervezett constantiával elmondani, összeszedetlenül, kapkodva beszélt. Elhangzott beszédét szokás szerint gyorsírással jegyezték, és ezt, illetve a bekiabálásokat is tartalmazó jegyzőkönyvet Pedianus Asconius, akitől az eseményekről meglehetősen pontos beszámolót kapunk, még olvashatta; vitathatatlan tény tehát, hogy a később kiadott Pro Milone – természetesen bizonyos gondolati átfedésektől eltekintve – nem azonos az 52. április 8-án elhangzott oratióval.[1] Aislinn Melchior a Classical Philology hasábjain 2008-ban megjelent tanulmányában e beszédet két aspektusból elemzi: a Pro Milonéban megjelenő cicerói önkép alakulása, valamint a beszéd ránk átdolgozott formájának közzététele szempontjából. Szokásunktól eltérően, hogy e folyóiratban csak monográfiákat és tanulmányköteteket mutatunk be, szükségesnek látjuk, hogy – Melchior munkájának főbb téziseit ismertetve – további összefüggésekre is rámutassunk Cicero pályafutásának e kiemelkedően fontos oratiója kapcsán.
Először vázoljuk röviden az oratio történeti hátterét és a per lefolyását! A Rómában garázdálkodó, magánhadseregként bevetett – egyrészt Clodius, másrészt Milo által vezetett – fegyveres bandák terrorja 58-tól 52-ig egyre nagyobb fenyegetést jelentett nem csupán a közbiztonság, hanem a köztársasági államrend számára is. Clodius a triumvirek felbujtására állította fel saját „hadseregét”, hogy 58-ban elérje Cicero száműzetését és a triumvirátus számára kellemetlen egyének kirekesztését a közéletből. Clodius ekkortájt Róma tényleges urának érezhette magát, s fegyveres hordáival igyekezett minden lehetséges ellenállást elfojtani. Nemcsak Pompeiust provokálta – a Pompeius által fogolyként Rómába hozott Tigranesnek segített a menekülésben,[2] s a Pompeius rendelkezése szerint Deiotarus király területéhez tartozó szentélyt nagy összegért eladta Brogitarusnak, akinek önkényesen még királyi címet is adományozott[3] –, aki immáron nem érezvén magát biztonságban nem mutatkozott a nyilvánosság előtt,[4] hanem az őt hatalomba segítő Caesarral is szembefordult, olyannyira hogy tribunusi működése végén már a caesari törvények és rendelkezések érvényességét is megkérdőjelezte. A Clodiust hatalomba segítők számára ekkor vált végleg világossá, hogy védencük támogatásával milyen végzetes hibát követtek el. Clodius alkalmatlan volt politikai szövetségesnek, s az optimatáknak ekkor lehetőségük nyílott volna arra, hogy politikai egységet kovácsolva a káosz és a terror által fenyegetett Pompeiust – a Clodiust a néptribunusi tisztséghez juttató Caesarról leválasztva – saját oldalukra állítsák. Az optimaták azonban nem kicsinyes belviszályokban őrölték fel erőiket, s az egykori szövetségesek, Pompeius és Crassus sem tudtak megegyezésre jutni, így az optimaták klikkjei, Pompeius, Crassus, a Cicero-hívek, Clodius és a söpredék mind különutas megoldásokon töprengett, nem tudván, hogy a hosszú távú politikai irányokat Caesar galliai táborában határozzák meg.
Mintegy Clodius dühöngését ellensúlyozandó Pompeius felbujtotta Milót, hogy szintén állítson és fegyverezzen fel egy magánhadseregként használható bandát, s innentől éveken át immáron két, egymás ellen küzdő horda veszélyeztette a belbiztonságot egészen 52. január 18-ig, amikor Rómától hozzávetőleg húsz km-re a Via Appián dúló harcban Clodiust megölték. A közélet viszonyai már 53-ban tarthatatlanná váltak, ugyanis Pompeius rendkívüli imperiumra akarván szert tenni gondoskodott arról, hogy júliusig magistratusok nélkül maradjon az államszervezet. A következő év consulatusára Milo mellett P. Plautius Hypsaeus és Q. Caecilius Metellus Pius Scipio Nasica pályáztak. Az optimata érdekeket követő Milót Pompeius nem támogatta, ám vesztegetéssel és terrorral Clodius is küzdött ellene – így állhatott elő az a helyzet, hogy 52. január 1-jén egyetlen consul sem léphetett hivatalba.
A Clodius halálával végződő, Bovillae melletti összecsapás – ami nagyban felgyorsította az eseményeket, a szenátus és Pompeius közti kiegyezést s ezzel a polgárháború kirobbanását – a következőképpen zajlott le. Milo Lanuviumba igyekezett, Clodius pedig a Bovillae és Lanuvium között fekvő Ariciából tartott hazafelé. Milo és felesége, Fausta kocsiját számos rabszolga követte, köztük gladiátorok is, a lovon közeledő Clodiust hozzávetőleg harminc rabszolga és három római polgár kísérte. Milo két gladiátora összetűzésbe keveredett Clodius rabszolgáival, Clodius a zajt hallván hátrafordult, és a vállán sebet kapott. Nagyobb küzdelem kerekedett, a sebesült Clodiust egy közeli fogadóba vitték. Milo mindezt látván megrohamoztatta a fogadót, Clodiust előrángatták rejtekhelyéről, és számos tőrszúrással végeztek vele. A holttestet otthagyták az úton, s azt egy Rómába tartó szenátor találta meg, és vitette be a városba.
Clodius halála hatalmas zavargásokat eredményezett Rómában, hívei a Curiába vitték a holttestet, s ott máglyán elégették – ennek során a Curia épülete és a szomszédos Basilica Porcia is a lángok martaléka lett. A szenátus erre a senatus consultum ultimummal elrendelte a „szükségállapotot”, az interrex – vagyis a szenátus kijelölt tagja, aki a consuli hivatal betöltetlensége idején öt napig ellátta annak feladatát –, a néptribunusok és Pompeius mint proconsul kapták a feladatot, hogy az állam biztonságáról gondoskodjanak, illetve Pompeius felhatalmazást kapott, hogy egész Itáliában sorozást tartson. Pompeius tárgyalásokat kezdett M. Cato Porciusszal, a szenátori párt prominens képviselőjével és Caesarral, hogy valamiféle kivételes, a politikai helyzet indokolta imperiumot kapjon, s hozzávetőleg hatvan nappal később elnyerte az addig ismeretlen és közjogilag definiálhatatlan consul sine collega tisztséget, vagyis egyfajta dictatori felhatalmazásra tett szert.
Pompeius megválasztása után néhány nappal két törvényjavaslattal állt elő, amelyek közül az egyik a Milo felelősségre vonására szolgáló lex Pompeia de vi nevet viselte. A személyre szabott, kivételesen szigorú eljárási rendet is előirányzó törvényjavaslat ellen mind a szenátus, mind pedig M. Caelius Rufus, Milo párthíve tiltakozott, Pompeius azonban a népgyűlésnél keresztülvitte a törvényt, s a Milo felett ítélkező esküdtbíróság elnökévé (quaesitor) kinevezték L. Domitius Ahenobarbust. Vádlóként a meggyilkolt Clodius két unokaöccse, a későbbi triumvir, Marcus Antonius és P. Valerius Nepos lépett fel. A védelmet – lévén, hogy többek között Milónak köszönhette, hogy hazatérhetett száműzetéséből – Cicero vállalta, s ezzel nagyban veszélybe sodorta Pompeiushoz és Caesarhoz fűződő viszonylag kiegyensúlyozott, ám igencsak törékeny viszonyát, valamint magára vonta Clodius híveinek, köztük három néptribunus, T. Munacius Plancus, Q. Pompeius Rufus és (az utóbb történetíróként hírnevet szerzett) C. Sallustius Crispus támadásait.
Az első, április 4-én tartott tárgyaláson keletkezett zavargások után Pompeius csapatai szállták meg a forumot, április 7-én azonban a Clodius-párti néptribunus, Munatius Plancus felszólította híveit, hogy a jelenjenek meg teljes létszámban a másnapi, a pert bezáró tárgyaláson. Április 8-án Róma minden üzlete zárva tartott, a katonaság ellenőrzése alá vonta a forumot és környékét, s az idő rövidsége miatt Cicero egyedüli védőként ragadta meg a szót, azonban az ellenpárt idegőrlő lármája és fenyegető demonstrációja miatt összezavarodott, és mondandóját összefüggéstelenül és meggyőző erő nélkül adta elő. A per Cicero egyik legnagyobb törvényszéki vereségével zárult, az ötvenegy esküdtbíró közül harmincnyolcan voksoltak Milo bűnössége mellett, aki rögvest önkéntes száműzetésbe vonult Massiliába. Az oratio bevezetése már azt a benyomást kelti, mintha 52. április 8-án hangzott volna el, azonban a későbbi, a helyzetet nem ismerő olvasó számára is érzékelhetővé teszi a forumon uralkodó hangulatot.[5] Szinte magunk előtt láthatjuk a szónokot, a vádlottat, a bírákat, a katonaságot, a felfegyverzett bandát, Pompeiust és Clodius híveit. A szónok azonnal mintegy magát igyekszik meggyőzni, hogy a katonaság csupán a rend fenntartását szolgálja, Clodius híveivel, az agresszív kisebbséggel szemben pedig kellő határozottsággal kell fellépni. Saját félelmének elismerése egyúttal a hallgatósághoz intézett felhívás,[6] miszerint Milo tettét inkább elismerés, semmint gáncs illeti, hiszen ezáltal súlyos szorongatottságból mentette meg az államot, ám erre a szónok csak azt követően kíván kitérni, hogyjogilag tisztázta Milót: jogos védelmi helyzetben cselekedett.[7]
Érdemes némi figyelmet szentelni azon kérdésnek, hogy Cicero vajon miért tette közzé átírt és átszerkesztett változatban a Pro Milonét. Mindez annál is figyelemre méltóbb, mert Cicerónak nem volt szokása vesztett perekben tartott oratióit publikálni.[8] A Pro Milone e szempontból kivétel: a vádlottat elítélték, Cicero azonban publikálta a beszéd átdolgozott verzióját. A Milo-pert megelőző tíz évben Cicero csak nyertes ügyeket vitt, a Pro Milone e tekintetben, akárcsak a publikálás ténye tekintetében, kivételt képez.[9] A Pro Milone publikálását Stroh pedagógiai okokkal magyarázza, vagyis Cicero szándéka arra irányult, hogy exemplumot állítson az ifjú rétorok elé.[10] Ugyanakkor nem sok értelme lehetett annak, hogy Cicero egy vesztes per beszédét állítsa a tanulók elé példaként, legfeljebb az képzelhető el e magyarázat alapján, hogy az átdolgozott változattal azt akarhatta demonstrálni, hogy milyen beszédet kellett volna tartania ahhoz, hogy a pert megnyerje. Azonban még az átdolgozott Pro Milone is – hiába elégíthette ki a szónok-művész Cicero igényeit – a politikus Cicero kudarcát dokumentálta volna a nagy nyilvánosság előtt. A Pro Milone közzétételének mindezeket tekintetbe véve elsősorban – akárcsak a második Philippica esetében – politikai okai lehettek.[11]
Az alábbiakban nem látszik feleslegesnek végigkövetni Aislinn Melchior gondolatmenetét, amely meggyőzően bizonyítja, hogy Cicero a Pro Milone ránk maradt változatában Milo ábrázolásában következetesen érvényesíti azon tendenciát, hogy védencét és annak a res publica érdekében véghezvitt tetteit saját, a Catilina-összeesküvés elfojtása során szerzett érdemeihez hasonlítsa, illetve kettejük személyét azonosítsa. Mindez elsődlegesen egy adott politikai célt szolgálhatott: ahogy saját sorsa példázza a jogtalan száműzetésből való visszatérés-visszahívás lehetőségét, Milo esetében is annak visszahívásában reménykedik, illetve az oratio publikálásával is ezt kívánja előmozdítani.[12]
A két személy, Cicero és Milo azonosításának kulcspontjai a következők: mindketten nemes szolgálatot tettek az államnak, hiszen megszabadították a közösséget a zsarnoktól, ám a hálátlan tömeg mindkettejüket száműzetésbe kényszerítette. Ezen hasonlóságoknak logikus következményként kellene maguk után vonniuk: ha Cicero diadallal térhetett vissza száműzetéséből, akkor Milónak is haza kell térnie. Cicero és Milo ellensége azonos princípiumot testesít meg: az azonosítás során Cicero Clodiust második Catilinaként jeleníti meg, ám e kép nem a Pro Milonéban fordul elő először – száműzetéséből való hazatérése után többször felbukkan ezen azonosítás, így például a De domo suában Clodius mint felix Catilina jelenik meg.[13] A Pro Milonében a Clodius–Catilina azonosítás inkább bizonyos appositiók alkalmazásával, mintsem név szerint történik meg. Ehhez érdemes a Pro Milone szóhasználatát a Catilina elleni beszédekével összevetni. Mind Catilina, mind pedig az összeesküvők főbb jellemzői a furor[14] és az au dacia,[15] ők maguk latróként,[16] insidiatorként[17] és parricidaként jelennek meg.[18] Clodiusra és híveire ugyancsak a furor[19] és az audacia[20] jellemző, a latro,[21] az insidiator[22] és a parricida minősítés pedig nemkülönben.[23] A Catilina–Clodius azonosítás a legvilágosabban azon a ponton bontakozik ki, ahol a szónok saját száműzetésének okairól beszél,[24] s ennek kapcsán Clodiust mintegy az államot felforgató Catilina „jogutódját” jellemzi.
Ennek megfelelően Cicero Milo szerepét azonosítja sajátjáéval, mindkettejüket a valódi hazaszeretet archetipikus megjelenítőjeként ábrázolva, akik az államot – Milo esetében – a zsarnok, vagyis Clodius megölésének, illetve – Cicero esetében – Catilina elkergetésének, valamint az összeesküvők kivégeztetése magasztos feladatának felvállalásával kvalifikálták e szerepre, akárcsak a hajdani idők nagyjai, a Spurius Maeliust megölő C. Servilius Ahala, a Tiberius Gracchusszal végző Publius Scipio Nasica, a senatus consultum ultimum adta lehetőségekkel élő és Caius Gracchusszal végző Lucius Opimius és a L. Saturninust ártalmatlanná tevő Caius Marius.[25] A Catilina elleni első beszédben a szónok pontosan ugyanezen férfiak példáját idézi hallgatósága elé, amikor Catilina ártalmatlanná tételét sürgeti.[26] Tekintettel arra, hogy a Catilina elleni beszédek a Pro Milone publikálása idején a római szónoki képzés kívülről megtanulandó exemplumait képezték, Cicero bizton számíthatott arra, hogy a perbeszéd olvasói egyértelműen felismerik a felsorolásban rejlő reminiszcenciát, és ebből levonják a szükséges következtetéseket Milo és Cicero szerepének párhuzamai tekintetében.[27]
Spurius Maelius és Tiberius Gracchus alakja visszatér a Pro Milone második sermocinatiójában, vagyis azon passzusban, ahol a szónok mintegy fiktív beszélőként Milót idézi meg, ami ismét a negyedik Catilinaria adott helyére vonatkoztatva egyfajta reminiszcenciaként értékelhető, ahol Cicero kifejti,[28] hogy Catilina az összes korábbi felforgató elemnél, a Gracchusoknál és L. Saturninusnál nagyobb veszedelmet jelent az államra.[29] Ezzel a szónok egyértelműen érzékelteti, hogy a Milo által ártalmatlanná tett Clodius szintén a korábbiaknál nagyobb, csupán Catilinához mérhető veszedelmet hordozott a res publicára nézvést. Ahogy Cicero is conservator civiumként említi magát, úgy Milo is conservator populivá válik.[30] Amikor Milo szájába adja azon kijelentést, hogy elhárította Clodius tőrét, amelyet az a polgárok torkának szegezett,[31] egyértelmű allusio a harmadik Catilinaria azon passzusára, ahol Cicero saját magáról mondja el ugyanezt Catilina fegyverei vonatkozásában.[32] Szintén párhuzamként jelenik meg Cicero és Milo között, hogy mindkettejük saját életük és biztonságuk kockáztatása árán mentették meg az államot és a polgárok békéjét.[33] (Ugyanakkor az azonosítást egyéb szempontokból is jól felhasználja a szónok: Milo bátorságát szembeállítja saját félelmével,[34] Milo márvánnyá merevült arcát és tekintetét pedig saját könnyeivel.[35])
Milónak önmagával történő azonosítása ugyanakkor további csábító lehetőséget rejt magában: a Clodiust megölő Milo személyében ő diadalmaskodhat a halott ősellenség felett.[36] Annak ellenére, hogy semmilyen közvetlen bizonyíték nem áll rendelkezésünkre arra nézve, hogy Cicero a beszéd közreadásával Milo száműzetésből történő hazahívását akarta elérni, mindezen párhuzamok és azonosítások azonban jó eséllyel engedik ezt vélelmezni.[37] Amikor a kiadott beszéd – amely valóban mind a retorika, mind a közéleti publicisztika irodalmának egyik mesterműve – egy példányát utóbb Cicero Milóhoz is eljuttatta, az állítólag csak annyit jegyzett meg, hogy ha Cicero akkoriban a bíróság előtt is így beszélt volna, akkor most nem ehetné a kizárólag Massiliában halászható kiváló halat.[38] Cicero nem tévedett – e kijelentés alapján érezhetjük: bizonyos értelemben Milo valóban sztoikus bölcs volt.
A. Melchior: Twinned Fortunes and the Publication of Cicero’s Pro Milone. (Megkettőzött sorsok és a cicerói Pro Milone közzététele.) Classical Philology, 103 (2008/3) 282–297 pp.
Nótári
Tamás