Klió 2010/3.

19. évfolyam

ÓKOR

Antik történetek emberevőkről

Különös könyv a Ki fél a kannibáltól? A klasszikus ókor olyan arcát mutatja meg az olvasónak, amiről nem szokás beszélni, mert nehezen egyeztethető össze a demokrácia és a civilizáció bölcsőjeként meghatározott görög- és Rómaképpel, hát még a kereszténységgel. Görög, római vagy keresztény kannibálok? Léteznek-e egyáltalán rájuk vonatkozó források, és ha igen, mit akartak mondani számunkra? És a forrásokból kirajzolódó, hátborzongató szokást vajon valóban gyakorolták? Ha valaki Nagy Ágnes könyvét végigolvassa, mindezekre a kérdésekre választ talál. A szerző Debrecenben végezte el az egyetemet, majd 2006-ban Genfben doktorált, és jelenleg is ott kutat. Ugyancsak Debrecenben jelent meg 2000-ben első könyve, a Les repas de Thyeste (Thyestés lakomái), amely a keresztények elleni vérvád problémájával foglalkozva röviden felvázolja annak antik pogány illetve zsidó előképeit. További hat, nemzetközi folyóiratokban és tanulmánykötetekben közzétett részlettanulmány után született meg az a doktori disszertáció, amelynek könyv formáját most kezünkben tarthatjuk.

Nagy Ágnes négy nagyobb fejezetben, szisztematikusan tárgyalja az ókori kannibáltörténeteket. Az első fejezet a mítoszok korába vezet minket, és Kronos (a római Saturnus) alakjának kettősségét elemzi: az isten uralma időszakát aranykornak tekintjük, de azt is megtudjuk róla, hogy felfalta saját gyermekeit. A mítoszok emberevői két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport tagjai nem tudták, mit tesznek (mint pl. Thyestés, akinek Atreus feltálalta megölt gyermekei húsát, de levágott fejüket csak a lakoma után mutatta meg az apának), a másik, az emberi és isteni törvények ellen tudatosan vétkező csoport tagjai viszont ember voltukkal fizettek tettükért és vadállattá váltak, pl. farkassá, mint a gyermekeit feláldozó és Zeusnak feltálaló Lykaón.

A második fejezet Dionysos történetét állítja a középpontba. Az istent széttépték és felfalták a titánok, tehát ő maga is emberevés áldozata lett. Követői, az őrjöngő mainászok puszta kézzel tépték szét a vadállatokat, és húsukat nyersen fogyasztották el. Volt azonban olyan anya is, aki saját gyermekét szaggatta szét és ette meg. Ez minden esetben büntetésként fordult elő, olyanoknál, akik nem akartak behódolni az isten kultuszának, és miután Dionysos mégis rákényszerítette őket, elkövették rettenetes tettüket. Dionysos az emberiség két nagy félelmének szimbóluma: hogy kannibálok áldozatává válunk, vagy hogy kannibállá leszünk. A kultusz beavatottjai mindenesetre szorgalmasan fogyasztották Dionysost, aki maga volt a bor. Ez azonban nem ember-, hanem istenevés (theophagia) volt, vagyis a kultusz része.

A harmadik fejezet címe A másik. Ez az antik történeti és néprajzi irodalom kannibáljait veszi számba. Hérodotosnál pl. több olyan néppel is találkozunk (valamennyien az ismert világ peremén élnek), akik ilyen vagy olyan formában embervért isznak, embereket esznek, esetleg saját elhunyt szüleiket falják fel egy lakoma, temetés során. Az ilyen történetek célja az itt és ott, a mi és ők, a görög és a barbár közti különbség definiálása, vagyis egyszerre húzzák meg a „mi”-nek tekintett közösség, és az azzal (valamint az emberi törvényekkel, a civilizációval) szembenállók határát. A barbárokon kívül kegyetlen zsarnokokról, tyrannosokról, összeesküvőkről, lázadókról és bűnözőkről állítják, hogy egyéb szörnyűségek elkövetői mellett kannibálok is voltak. Akadtak olyan vallási közösségek vagy varázslóknak tekintett csoportok is, akik szintén kannibalizmussal stigmatizálódtak.

A negyedik fejezet a Mendemondák zsidókról és keresztényekről címet viseli. A zsidókkal szemben megfogalmazott vérvád még a XIX–XX. században is elő-előkerült az antiszemita propagandában, noha egy ortodox zsidó még a háziállatokat sem vághatja le saját maga, hanem hívatja a saktert. Az Ószövetség mindenesetre több helyen említi az ember- illetve gyermekevést (teknophagia). A Leviták 26: 29 („Megeszitek fiaitok húsát, és megeszitek lányaitok húsát”), illetve a Második Törvénykönyv 28: 53 („Megeszed magzatodat, fiaidnak és lányaidnak a húsát, akiket az Úr, a te Istened ad neked a szorongatással teli ostrom alatt, amelyet ellenséged indít ellened”) szerint ez egyértelműen az Úrral kötött szövetség megszegését megtorló büntetésképpen volt kilátásba helyezve (ugyanígy Ezékiel 5: 9–10). Mindez Szamaria ostromakor be is következett (2 Királyok 6: 28–29). Az isteni büntetés részeként megjelenő gyermekevés teljesen más, mint az a vérvád, amivel a zsidókat a nem zsidók vádolták. Ennek ősképét egy Apión nevű antiszemita szerző írásában találjuk meg, aki szerint a zsidók a jeruzsálemi templomban egy elfogott görögöt hízlaltak, hogy egy meghatározott napon feláldozzák, húsából egyenek, és örök ellenségeskedést fogadjanak a görögökkel szemben. Apión vádjaira válaszul írta meg Flavius Iosephus az Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról című könyvét, amelyben ezt a rágalmat is tárgyalja (2, 8). A vád azonban termékeny talajra hullott, ezért Cassius Dio már természetesnek veszi, hogy a 115-ben Kyrénében fellázadt zsidók megölték és felfalták a fogságukba esett görögöket és rómaiakat (68, 32, 1–2).

A keresztényeket a rómaiak sokáig nem tudták vagy nem akarták megkülönböztetni a zsidóktól, azok egyik szektájának tekintették őket. Így szinte törvényszerű, hogy a vérvád is átragadt a korai keresztény közösségekre. A 161–169 közötti lugdunumi (Lyon) keresztényüldözések során „azzal vádoltak meg hamisan minket, hogy thyestési lakomákat, oidipusi vérfertőzéseket és olyan dolgokat művelünk, amit sem kimondanunk, sem elképzelnünk nem szabad, de el sem hisszük, hogy ember valaha is ilyet tett” (Eusebios: Egyháztörténet. 5, 1, 14. ford. Baán István). A keresztény apologetikában Tertullianus a gyűlölködő zsidókat, a pénzéhes katonákat és a keresztények pogány szolgáit nevezi meg e vádak koholóiként (Védőbeszéd. 7, 3). De a vádat hamar visszafordították a vádaskodók ellen. Minucius Felix így ír Octavius című védőiratában: „Most már azonban szeretnék találkozni azzal, aki azt mondja, hogy minket egy lemészárolt kisded vérével avatnak be vallásunkba. Lehetségesnek tartod, hogy annak a gyenge, kicsinyke testnek valaki halálos döfést adjon? Hogy bárki is feláldozza, kiontsa, elvegye egy újszülött, egy éppen hogy megszületett ember nyers vérét? Ilyesmit senki sem hihet el, hacsak nem az, aki maga vetemedne arra, hogy megtegye. Látom ugyanis, hogy újszülött gyermekeiteket hol vadállatok, hol madarak zsákmányául teszitek ki, hol megfojtjátok őket, fájdalmas halált osztva ki rájuk, s hogy vannak, akik mérgek és italok segítségével még a méhen belül oltják ki a jövendő ember életét, s gyilkolnak, mielőtt szülnének. És ezek valóban isteneitekről szóló tanításból származnak. Mert Saturnus nem tette ki fiait, hanem lenyelte őket...” (30, 1–3. ford. Károsi Sándor).

Az utolsó, nem számozott fejezet címe: Következtetések levonása helyett. A gondolatmenet középpontjában Iuvenalis 15. szatírájának elemzése áll. A költő leírja, hogy szemtanúja volt Egyiptomban annak, hogy két város, Ombos és Tentyra lakói összeverekedtek, és az egyik menekülő tentyrait elfogták, darabokra tépték és felfalták az ombosiak. Még tüzet sem gyújtottak, hogy megsüssék a húst. Iuvenalis mitológiai és történelmi példákkal veti össze az ombosiak tettét, és kijelenti, hogy az éhező ostromlottak emberevése, bár rettenetes, de érthető volt, az egyiptomiakéra azonban nincs sem magyarázat, sem pedig bocsánat. Még a kígyók vagy a vad oroszlánok sem esznek egymás húsából, hogy lehetne ezt éppen az emberek között eltűrni? Az embernek érző szívet adtak az istenek, oltalmaznunk kell egymást, nem megenni. Nagy Ágnes szerint, ha tipologizálni szeretnénk azokat a szövegeket, amelyek az emberevésről szólnak, három csoportot különböztethetünk meg egymástól: az önmeghatározás, az önjavítás és a kirekesztés eseteit. Az önmeghatározás azt mutatja meg, mi nem teszünk ilyet, de ők, a másik csoport tagjai, igen. A kirekesztés olyan megbélyegzés, amikor egy másik csoportot különféle rettenetes bűnökkel – köztük emberevéssel – vádolunk meg, hogy megindokolhassuk irántuk érzett ellenszenvünket. Az önjavítás – és Iuvenalis költeménye ezt testesíti meg – a rettenetes történet elbeszélését arra használja fel, hogy megmutassa az emberi erényeket, és felhívja olvasói figyelmét azok követésére. Vagyis, és ez a lényeg, a forrásokban tárgyalt esetek túlnyomó többsége a tudatlanság, a rosszindulat és a puszta képzelődés terméke, nem pedig valós események megörökítése. Ez nem jelenti azt, hogy az ókorban sohasem fordulhatott elő emberevés, de bizonyára elhanyagolható mértékben, és a forrásainkból kirajzolódó kép inkább az ellenfelek lejáratására szolgáló eszközt, nem pedig az akkori valóságot jeleníti meg.

Az elegáns kiállítású kötet valójában csak egy nehezen megválaszolható kérdést támaszt olvasóiban: a címlapon miért szerepelnek indiánok, amikor azokat a könyv meg sem említi? Igaz, éppen embert esznek.

Agnès A. Nagy: Qui a peur du cannibale? Récits antiques d‘anthropophages aux frontières de l‘humanité (Ki fél a kannibáltól? Ókori elbeszélések az emberevésről az emberiség határain). Brepols, Turnhout, 2009. 301 old.

Németh György