Klió 2010/3.

19. évfolyam

KÖZÉPKOR ÉS KORA ÚJKOR

Korszakolás és eredetbehatárolás a történelemben

A történelem, több mint a múlt eseményeinek sorbaállítása azok elmaradhatatlan következményeivel. Chris Wickham, az Oxfordi Egyetem Középkori Történelem Tanszékének professzora In the Medieval Moment címmel írt vitaindító cikkében azt mérlegeli, hogy a történészeknek kell-e, érdemes-e korszakolni, illetve a főbb események eredetét behatárolni. Minden történész igyekszik elhatárolodni attól, hogy egy-egy eseményhez kapcsoljon korszakhatárokat. A középkorral foglalkozó szakemberekre ez határozottabban jellemző.

Chris Wickham azt vitatja, hogy egy-egy korszak eredetét meddig vezethetjük vissza. Cikkében a történész-író Tom Holland azon állítását igyekszik cáfolni, miszerint a modernitás (lényegében az újkor) eredete 1077–1099 közöttre nyúlik vissza. Azaz IV. Henrik császár Canossa-járása VII. Gergely pápa előtt, illetve az első keresztes hadjárat Tom Holland szerint olyan folyamatokat indított el, amely Európát újfajta fejlődés útjára állította. Ám Wickham nem látja VII Gergelyt olyan személynek, aki forradalmi változást idézett volna elő. Elismeri ugyan érdemeit a pápaság császárság ellen vívott harcaiban, illetve a gregorián reformokban, ám a régi sebek újra feltépődtek a XVI. században a reformáció és ellenreformáció idején. Azonkívül a modernitás gyökerei bármely időszakban fellelhetőek. A Karolingok ugyanolyan politikai szereplők voltak, mint a pápai reformerek. A IX. század tele volt értelmiségi vitákkal a helyes politikai vezetésről, néhány esetben nagyobb intenzitással, mint a XII. században, igazolván bizonytalan magatartásukat, amit az értelmiségiek mindig tanúsítanak a politikában. De Wickham nem áll meg itt, mert például a vizigótoknak a VII. században is hasonló politikai kultúrájuk és énképük volt, és már vissza is tudunk menni politika-kultúrában nagyobb törés nélkül a kései ókorba. A korai középkorral foglakozó Wickham szkeptikus azzal kapcsolatosan, hogy a XI. századtól kezdve a dolgok radikálisan megváltoztak volna, vagy igazi történelmi fejlődést eredményeztek volna. Inkább az események hosszú sorozatában hisz. A teleológiájában – az események értékelésében azok végeredménye által – viszont nem. Ha valaki a múltat kutatja, azt annak saját korszakában kell néznie, megértenie annak lényeges jellemvonásait. Ez lényegesebb, mint jó pontokat ítélni attól függően, hogy az mennyire előre tekintő, vagy az a történelmi fejlődés felbukkanhat e visszamenőlegesen.

Ebből a szemszögből az V., VII., IX., XI., XIII., század egyformán érdemes tanulmányozásra azok saját korszakaiban. Ugyanilyen okból például a 1980-as évtized többféle megközelítéssel ugyanolyan furcsának tűnhet, mint a 980-as évtized. Wickham ezzel nem azt mondja, hogy az eredetkutatás értéktelen, mert mondjuk, ha az ipari forradalmat analizáljuk, kutathatjuk mélyen a múltban annak gyökereit, de nézhetjük csak kevésbé visszamenőlegesen is, a közvetlenül kiváltó okokat.

Azonban ne essünk abba a hibába, hogy ez az egyetlen aspektus, amelyből a múltat analizálhatjuk. Wickham elsődleges célja a történetírásban annak feltárása, hogy az adott esemény miért volt jelentős, hogyan és miért történt. Természetesen szálakra is le lehet bontani, el is lehet mesélni a dolgokat, de semmiképp sem érdemes részeket és okokat – a melyek az adott eseményhez vezettek – korszakukban csak önmagukban vizsgálni.

Chris Wickham: In the Medieval Moment (A középkori pillanatban). In: History Today, History Today Ltd., London, UK, 2009. június, 20–21. o.

Erdős Levente