Klió 2010/3.

19. évfolyam

KÖZÉPKOR ÉS KORA ÚJKOR

Történelmet írni

A Textures of Time három, a világ élvonalába tartozó kutató második közös vállalkozása. Velcheru Narayana Rao az USA egyik legnagyobb presztízsű állami egyeteme, a University of Wisconsin indiai születésű professzora, aki munkája középpontjába a dél-indiai telugu és tamil szerelmi költészetet, valamint a gyarmatosítás időszakának irodalomtörténeti lenyomatát helyezte.

David Shulman a jeruzsálemi Hebrew University dél-indiai nyelvészetre, vallásokra és zenére szakosodott professzora, emellett emberi jogi aktivista. A Delhiből induló Sanjay Subrahmanyam lényegében új iskolát teremtett a koraújkori India értelmezésében azzal, hogy az indiai gazdaság fejlődésének kutatását összekapcsolta az ún. post-colonial studies alaptéziseivel. A szintézis legplasztikusabban a The Career and Legend of Vasco da Gama címmel 1997-ben megjelent, s még abban az évben második kiadást és két fordítást megért monográfiájában rajzolódott ki. Munkáiban – az indiai értelmiségre jellemzően – magától értetődő természetességgel kapcsolódik össze a szöveg iránti érzékenység, a széleskörű nyelvtudás valamint a nyugati társadalomtudomány átfogó, precíz és kritikai ismerete. A Textures of Time központi tézise szerint alapvetően hibás az a – jelentős részben Mircea Eliade munkásságának nyomán – mára közhellyé vált nézet miszerint Dél-Indiában a brit gyarmatosítás előtt nem létezett történelmi tudat, mint ahogy történetírók sem. Ennek belátásához akkor juthatunk el, ha egyrészt észrevesszük, hogy a historiográfiai céllal írott szövegek műfaja gyakran változik az időben és az általános irodalmi divatok függvényében, másrészt elég figyelmet fordítunk a nyelvre, a valóságot rekonstruálni kívánó és a fiktív elbeszélés közötti nyelvi különbségre.

A kötet direkt módon az Indiával foglalkozó európai történeti hagyomány újragondolására, kontextusba helyezésére késztet, de olvasás közben megkerülhetetlen az is, hogy többször feltegyük a kérdést: mit is jelent történelmet írni? A könyv a téziseit két XVIII. századi háborús epizódot leíró szövegek elemzésén és két történeti szövegeket létrehozó csoport motivációinak értelmezésén keresztül támasztja alá. A második fejezet Bobbili francia csapatok részvételével zajló 1757-es pusztító ostromával kapcsolatos műveket elemez, míg a negyedik és ötödik fejezet tárgya a mogulok formális uralma alatt kormányzó arcoti nawab ellen lázadó, legendás Tedzs Singh halálával végződő 1714-es senji csata szöveges utóélete. (Bobbili városa a mai Andhra Pradesh északkeleti részén, Orissa állam határához közel, míg a Senji erőd romjai Pondicherrytől északra, Tamil Nadu állam területén fekszenek.) A két rész közé ékelődött „Karanams and Kings” fejezet a mítoszoknak látszó szövegekben kifejeződő történeti emlékezet formáit, valamint az állami bürokrácia posztjait a koraújkori Vijayanagara Birodalomban betöltő karanam közösség ezen tudat kialakulásában játszott szerepét vizsgálja.

A könyv szerkesztése tehát nem kronologikus rendet követ. A történeti művekről kifejtett tézisekkel összhangban a részek közötti szervező erőt az ok-okozati összefüggések magyarázatai és a szöveget vezérlő kulcsmotívumok állandósága és következetessége jelentik. A Bobbili védőinek és lakóinak haláláról szóló történetet a három indiai szöveg igen hasonló sarokkövekre építi fel, valójában azonban alapvetően különböző nézőpontból.

Az első vizsgált szöveg a klasszikus szanszkrit kavya műfaji követelményeit követi, habár telugu nyelven íródott. A keretet ennek megfelelően Indra és egy bölcs mennybéli beszélgetése adja, s a leírás a főszereplők személyiségének drámai ütköztetésére koncentrál. Az előrelátó, higgadtan döntő bobbili király, Ranga Rao áll szemben a sodródó Bussy, a pénzéhes Haider Dzsang és a Bobbili sikereire féltékeny Rama Raju, Vijayanagara királya által alkotott szövetséggel. A kialakuló pszichodrámában kulcsszerepbe a francia Bussy tábornok kerül, aki a két racionálisan viselkedő fél között végül irracionálisan, „valós ok nélkül” dönt a véres ostrom megkezdése mellett. A francia nem képes pontosan értelmezni az őt körülvevő helyzetet és jogi konstellációt, még szövetségese meggyilkolását sem. Valójában a háborúval stratégiai célok hiányában csak a pénz és hasonlóan pénzsóvár tanácsadója, Haider Dzsang mozgatja, a döntő fegyverek mégis az „idegen” kezében vannak. A hatalmi viszonyok, vagyis a központi mogul hatalom és annak két névleg alávetett királyság közötti egyensúly, a térség sorsának drasztikus átalakítása azon múlik, hogy az angolokkal szemben még éppen fölényben levő francia kormányzó tisztje megérti-e Bobbili urának érveit. A párbeszédek a korabeli diplomáciai viszonyok és a racionális Realpolitik adta valós lehetőségek és csapdák alapos ismeretéről tanúskodnak. Annak ellenére tehát, hogy a három közül ezt a szöveget veszi körül a hindu mitológiához kapcsolódó történet, a szerző igen érzékeny volt a gyarmati korszakba belépő dél-indiai politikai univerzum rezzenéseire.

A kavya stílusa ugyanilyen történetinek bizonyul a mintegy epilógusként a fejezethez csatolt négy évtizeddel későbbi történet, az akkori vijayanagari uralkodó, egy másik Rama Raju ellen a brit Kelet-India Társaság által vezetett 1794-es háború esetében. A szerző világosan érzékelteti, hogy a névleg a delhi moguljainak behódolt dél-indiai független államok világának vége szakadt a század végén.

A Bobbili ostromát a második, az előbbinél jóval rövidebb mű szintén név szerint ismert szerzője néhány éves távolságból –a kavya születésénél tehát korábban – írva empirikusan pontos leírását adja a hely topográfiájának, a seregek létszámának, mozgásának, a veszteségeknek és az ostrom eseményeinek. Magyarázata mindemellett a kavyánál jóval egyszerűbb, de világos: a tűzfegyverekkel rendelkező, határozatlan Bussy lényegében elveszett a rosszindulatú helyi intrikák között, s ez vezetett a tragédiához. A harmadik szöveg népi eposz, melyet a XIX. században jegyeztek le. A mozgatórugók a másik két verzióhoz képest megváltoznak: a központban a végzet beteljesítése, a hagyományból, magából a helynévből következő (nagy tigris) hősi halál eszménye áll. A kötet szerzői ezt nem tartják történeti céllal alkotott műnek azzal együtt, hogy az eseményhez kapcsolódó a helyi és nemzeti történeti képzeletet a mai napig ez határozza meg. A fejezet legmagasabb absztrakciós szintjét azzal éri el, ahogy a Robert Orme által megírt XVIII. század végi nyugati verzió alapvonalát összeveti a telugu szövegekkel: „In the end the European accounts seem to leave the Bobbili warriors with precisely the same dilemma they face in the Telugu texts: given the brutal and hopeless situation…what remains is to die as heroes, consistent with the local history of family, deity and self?” (p.61.) Az Orme írása és a telugu történetírói felfogás közötti koncepcionális hasonlóság bizonyításával ugyanis elérkezünk ahhoz a ponthoz, hogy a könyv olvasása során először belássuk: a legtisztábbnak ítélt történészi eszközök is képtelenek az emlékezet által felállított alapvető keretek áttörésére. Innen már csak egy lépés, hogy a modern Indiáról ismeretekkel rendelkező olvasó átkerüljön a poszt-koloniális elmélet terébe, hiszen az idézetben kiütközik az indiai politikatörténetről alkotott felvilágosodás korabeli és a viktoriánus brit keret közötti drasztikus különbség is. A felvilágosodás korának zavarát lassan felváltotta az a diskurzus, amelyben a birodalom természetessé, normalitássá vált, amelynek sikereit ünnepelni, sérülékenységét bizonyítani kellett.

Subrahmanyam és társai a kötet első felében meggyőzően érvelnek amellett, hogy a kronológia köré szervezett narratíva nélkül is létezik a szó valódi értelmében vett historiográfia, s nem csak prózában lehet történeti művet létrehozni, hanem kavyaban is. “A single story can also pass from one genre to another as it moves from one social milieu to the other, each time reframing its point of view and repositioning the actors vis-à-vis one another.” (p.129.)

A karanam szó nem egy konkrét tisztség megnevezése, ma egy Andhra államban élő kasztot jelent. A koraújkorban írástudók azon csoportját jelölte, akik a Nayaka államok valamelyikének bürökráciájában kaptak fontos feladatokat. Szerepük szerint leginkább az európai kancellárral lenne azonosítható.

A karanamok által használt prózában az íráskép és a nyelvtani szerkezet egyaránt illeszkedik abba a történetfelfogásba, amely az eseményeket folyamnak, ok-okozati logikában összekapcsolódó hullámoknak látja. A karanamok történetfelfogását a kötet egyrészt a tanácsadó szerepét és az uralkodóhoz képest elfoglalt helyét bemutató parabolaszerű történetek változatainak összevetésével, másrészt a dél-indiai történelem egyik legsikeresebb karanamjának élettörténetét leíró mű elemzésével kísérli meg. A karanamok szerepfelfogása szerint az uralkodó sikere valójában az ő tehetségükön alapul, a vizsgált művek azonban túllépnek az önigazoláson, s végső soron a csoport határozott politika- és szuverenitásértelmezése világlik ki belőlük. Az első fejezethez hasonlóan itt is az európai és dél-indiai viszonyok összevetésében csúcsosodik ki az elemzés. A kötet szerzőinek érvelése szerint dél-indiai politikaelmélet nemcsak, hogy létezett a XVII. században, de az európainál kifinomultabbnak tekinthető. Amíg ugyanis a korabeli spanyol és portugál történetírás a nagy személyiségekre koncentrál, a karanamok bevezették az államépítés (state making) és a limitált, de konkrét hatalmi célokra fókuszáló politika fogalmát. A történelem intézményes, az állam életrajzát személyeken keresztül előadó formája helyett Dél-Indiában egy uralkodóktól nagyobb távolságot tartó, nem azok által inspirált történetírói hagyomány jött létre a XVII. század folyamán. A hősöket szkepszis veszi körül, a népi hagyománnyal ellentétben az ideáltipikus hős ironikus keretben korrumpálódik. A nyelvi irónia a szándék és a kimenet közötti különbségben ölt formát. Ezzel egyidőben a karanamok öntudatos prózája ebben az értékelésben inkább a XIX. századi Európa történészi önképére emlékeztet, mint a koraújkori kortársakra.

Habár a fejezetet összegző elemzés ilyen formában igen izgalmas, feltűnő, hogy az államelmélet említésekor a klasszikus Machiavelli, s egyáltalában a több tekintetben hasonló képet mutató itáliai kitekintés elmarad, a nyugati történetírás és politikaértelmezés kritikája összemosódik a spanyol és portugál szerzők korlátoltságának illusztrálásával.

Tedzs Szingh halálának voltaképpen igen egyszerű története meglepően gazdag irodalmat termelt ki 1714 és a XIX. század eleje között. A Bobbili ostromán alapuló fejezettől eltérően ez a terjedelmes rész történeti szintézissel indít, a szerzők igyekeznek összegezni a Senji vár alatti csatával kapcsolatos tudást. A konfliktus voltaképpen abban merül ki, hogy az apró, Senjit és vidékét magában foglaló királyság fölött regnáló fiatal Tedzs Szingh megtagadja az adófizetést a delhi mogult képviselő arcoti nawabnak, arra hivatkozva, hogy ő direkt módon kíván függeni Delhitől, s ezt a jogát fermán erősíti meg. A nawab válaszul 1714 folyamán támadást indított a Mogul Birodalom hadserege alig két évtizeddel korábban bevett vár ellen, s a maratha seregével kitörő Tedzs Szingh a kibontakozó véres csatában végül lovával együtt elesett. Az először öt Tedzs Szinghnek kedvező, majd őt elítélő további három forráson keresztül a szerzők azt igyekeznek megvilágítani, hogy miért emelkedett ki ez az eset a kortársak és az utódok szemében a többi hasonló közül. A válasz eltérő aszerint, hogy a főhőssel vagy Arcottal szimpatizálnak a művek szerzői. Az első esetben a személyes kiteljesedés iránti igény, míg utóbbi esetben az irracionális döntések állnak a magyarázat középpontjában. Az elemzés Senji esetében is bizonyítja a könyv fő- és mindkét altézisét. A XVIII. században a gyarmatosítóktól teljesen függetlenül a historiográfia körébe egyértelműen besorolható, a fiktív elbeszélésmódtól távol álló szövegek tucatjai jöttek létre. Ezek azonban két különböző közönségnek, eltérő nyelveken és műfajokban keletkeztek.

A kötet talán legkomolyabb hiányossága éppen ebből következik: az egyes műfajokat értelmező mondatok száma túlságosan alacsony ahhoz, hogy a megértés ne okozzon gondot, az előzetes ismereteket a szerzők magától értetődőnek tekintették. A köztörténeti bevezetők hiánya korántsem ilyen zavaró, a legfontosabb keretek olvasás során hamar világossá válnak. A térképek, a pontosabb földrajzi információk azonban a helyszínváltások követéséhez hiányoznak. Az első fejezet tűnik a legkiforratlanabbnak, ezt az is jelzi, hogy a rész végén a szerzők szükségesnek érezték, hogy az elemzést alfejezetben összegezzék.

A kötet erősségei azonban sokkal szembetűnőbbek. A legnyilvánvalóbb ezek közül az, hogy a tézisek világosak és határozottak maradnak a szövegek elemzése során miközben azok a legmélyebb alapproblémákat: az emlékezet és a történész viszonyát, a nyelvközpontú kutatás lehetőségeit, valamint a post-colonial theory valóságát tárgyalják. Mindezt a szerzők rendkívül gyakorlatias módon, az elméleti tiszteletköröket és bevezetőt mellőzve teszik. A három szerző finom szerkesztői eszközökkel fogta össze a hosszú idézetek, egymástól időben és térben távoli témák, valamint a különböző szakmai és nyelvi hátérrel rendelkező kutatók együttműködése miatt szétesésre nagyon is hajlamos szöveget. Amint korábban már jeleztük, a fejezetek sorrendisége is bizonyítja az alaptézist: kiforrott történészi munkát létre lehet hozni a nyugati történetírói prózától merőben eltérő módokon, nemkronologikus rendezőelvekkel is. Az események ok-okozati jellegét magától értetődő természetességgel, nyelvi eszközökkel is sugalló mondatok, valamint a regionális politikai rendszer működésére vonatkozó magyarázat egymást ízig-vérig történeti munkává érlelik. A három szerkezeti egység csúcsán az európai és dél-indiai történeti forrásokat összevető bekezdések állnak, amelyek absztrakciós szintje a szöveg során folyamatosan emelkedik. Más szóval a Textures of Time maga is felfogható jól megírt XXI. századi karanam prózaként.

Velcheru Narayana Rao–David Shulman–Sanjay Subrahmanyam: Textures of Time: Writing History in South India, 1600–1800. (Az idők szövegei – Történelmet írni Dél-Indiában 1600–1800 között) Cultural Studies. New York: Other Press. 2003. 296 oldal.

Balogh Róbert