Klió 2010/3.

19. évfolyam

ÚJKOR ÉS JELENKOR

Olaszország az egyesüléstől napjainkig

Az egységes Itália megszületése sokakat meglepett, magát II. Viktor Emanuel királyt is: a vártnál gyorsabban történt mindaz, amiben csak kevesen reménykedtek, de amiért sokan harcoltak – írják könyvük első bekezdésében a szerzők. A király volt minden szárazföldi és tengeri haderő és az állam legfőbb vezetője, és ez a szoros kapcsolat a hadsereg és a következő uralkodók alatt is megmaradt. A király mint az állam legfelsőbb hatalmi vezetője összehívhatta és feloszlathatta a kamarákat, tevékenységét átruházhatta a kormányra, amely ezután nem tartozott beszámolói kötelességgel a parlamentnek. Sajnos, alighogy az ország egysége megvalósult, máris láthatóvá váltak a belső ellentmondások, ellenállások, így pl. a baloldal részéről. A lehetséges új államformák közül legelőször a föderációt vetették el, majd a decentralizációt, hogy végül is a központi hatalom mellett voksoljanak mind a demokraták, mind a mérsékeltek. Megszülettek az egységes szavazási törvények (csak a férfiak szavazhattak!), a politika liberális alapelvekre épült, amelyek a függetlenséget és a szabadságot a magántulajdonhoz kötötték, és előnyben részesítették a „középrétegek szakmai kategóriáit”; azonban még így is az akkori Itália népességének mindössze kb. 1,9 százalékának volt szavazati joga! Nem csoda, hogy a parlamentben az olasz népet vajmi kevesen képviselték…

Polgárság helyett inkább polgárságokat találunk, a különböző régiók polgárságainak egyesítése pedig inkább csak komplikációkhoz vezetett. Külön problémát jelentett a mezzogiorno, a sokak számára ismeretlen Itália, amelyről Cavour egyik barátja – miután egyszer odautazott – „Afrikának”, „más, mint Itáliának” nevezett; csak 1861 után kezdtek a politikusok a „Dél” kérdésével foglalkozni, de az ide küldött északi katonák és tisztviselők nyersen és keserűen nyilatkoztak az itteni állapotokról, és ezeket a megnyilvánulásokat méginkább negatív irányba terelte a „brigantizmus”, amelynek gyökereit nem ismerték és nem is nagyon igyekeztek megismerni a hatalom képviselői: a földproblémát, a munkanélküliséget stb… Végül nagyszámú katonaságot vezényeltek a térségbe, a katonák azonban a bűnözők által elkövetett kegyetlenségekre hasonló kegyetlenségekkel válaszoltak. Másik probléma volt az Egyház ellenállása a „haladással és a liberalizmussal” szemben; a pozitivizmus megjelenése Itáliában az Egyház törekvéseit gátolta. Végül a kormány lemondott arról, hogy Rómát tegye meg az egyesült Itália fővárosává – így az ezek után Firenze lett, s ezzel befejeződött az új állam „adminisztrációs és törvényhozói egyesítése”.

1866-ban Bismarck elkerülhetetlennek tartotta a háborút Ausztriával Veneto ürügyén, ami fölött Ferenc József és az osztrák udvar uralkodott, de az olaszok is magukénak akarták. Megkezdődtek a bonyolult diplomáciai lépések Itália és az Osztrák–Magyar Monarchia között. Végül Poroszország Itáliával egyetemben mégis háborút indított Ausztria ellen. Az olasz csapatoknak veszteségeik miatt vissza kellett vonulniuk, Bismarck azonban megverte az osztrákokat, így Veneto tartományt Itáliához csatolhatták. Az egyesült Itáliának hiányzott egy igazi közös nyelv, hiszen addig minden egyes régió a saját nyelvét beszélte; most az új adminisztráció bevezetése lett fontos tényező egy ilyen nyelv megszületésében, ezt követnie kellett az oktatás nagyarányú fejlesztésének; a hadsereg vált e két irányú fejlesztés egyik alapvető mozgatórugójává. Gazdasági téren a pénzügyek rendezése, a pénzügyi egyensúly megszilárdítása állt a középpontban. Az adók kivetése nem hozta meg a kívánt eredményeket, viszont növelte az elégedetlenséget, a kényszerárfolyam alkalmazása a központi bank papírpénzével szemben a fémpénz bevezetését stipulálta, ami gyorsította a nemzet monetáris egységét is. A pénzügyi nehézségek megoldására az Egyház vagyonát is bevonták.

A modern államnak új utakra és vasúti hálózatra is szüksége volt, ezek megépítésének egy részét magáncégekre bízták. Az új főváros kijelölésére Garibaldi csapatai léptek közbe – sikertelenül. A második francia császárság bukása után III. Napoleon kivonta Rómából az odavezényelt francia hadsereget, helyébe az olasz hadsereg lépett, megostromolta és elfoglalta Rómát, ami így végre az új olasz állam fővárosává válhatott, és kicsúszott az Egyház hatalma alól.

A politikai egyensúly megszilárdítása a különböző „szélsőségesek forradalmi potenciáljának megszüntetése” révén mehetett csak végbe, majd fontos „vitaindító elemeket” produkált a Párizsi Kommün, ami „magát a modern civilizációt” veszélyeztette, de ami az olasz politikai elit vezetését arra kényszerítette, szélesítse ki társadalmi alapjait; emellett a legégetőbb probléma továbbra is a pénzügyi egyensúly fenntartása maradt, ami viszont negatív hatással volt a Mezzogiorno fejlődésére, hiszen onnan vontak el megint pénzforrásokat.

1878 fontos év volt az olaszok számára: januárban meghalt II. Viktor Emanuel, februárban IX. Pius pápa, de ebben az évben jelenhetett meg Itália első ízben a nemzetközi színtéren, mégpedig a Bismarck által összehívott Berlini Konferencián. Az ország belső feszültségei azonban nem szűntek meg: a parlamentbe bekerültek (választások eredményeként) a szélsőségesek, valamint az első szocialista képviselő; majd újra nemzetközi vonatkozásban: Tunézia francia protektorátus alá került, és ez súlyos csapást jelentett az ott élő olasz kolóniák és kereskedők számára. A nagyhatalmak gyarmatosítási politikája Itáliában „terjeszkedő nacionalizmust” szült, az új miniszterelnök, Crispi megerősítette hatalmát, és hozzáfogott az államigazgatási apparátus modernizálásához a miniszterelnöki tisztség megerősítése révén; törekvése azonban nem sok sikerrel járt, viszont az 1870-es és 1880-as években a politikai vezetők végre megismerhették az olasz nép nyomorát, amelyen az anarchisták javítani akartak. Giolitti roppant nehéz körülmények között vette át az ország irányítását, amelyek között Rómában kirobbant ingatlanspekulációs botrányok, nemzetközi bankösszeomlások szerepeltek. Ekkor sokan – közöttük a király is – újra Crispihez fordultak megoldásért, már csak azért is, mert soha nem látott szakadék jött létre az Észak és a Dél között: „két Itáliáról”, „két civilizációról” beszéltek. Crispi azonban belebukott „imperialista szándékaiba”, ami viszont az állam tevékenységének reformját is megakadályozta, és mindehhez hozzájött az 1898-ban kitört spanyol – amerikai háborúnak az olasz gabona árára gyakorolt kedvezőtlen hatása. A XIX. század történelmének mintegy befejező aktusa volt I. Umberto meggyilkolása 1900. július 29-én…

A XX. századi valóság negatív irányba mozdult el, hiszen botrányok, pénzügyi válság, a parlamenti viták korlátozása jellemezték. Mindenesetre az 1903-tól 1913-ig tartó időszakot joggal nevezi a történelem „Giolitti-korszaknak”, hiszen őrá bízták az új kormány vezetését, az új politikai irányvonal kidolgozását. Giolitti a realitások embere volt, reformelképzelései mégis csődöt mondtak, többek között az olasz társadalom bonyolult és tarka megosztottsága miatt. Egyik fontos újítása volt a szocialisták bevonása a parlament munkájába, akik várták, mikor érkezik el a „forradalom pillanata”. Miniszterelnökségét és reformista tevékenységét két alkalommal szakította meg új kabinet: ezek az interregnumok sem akadályozták meg azonban abban, hogy a tömegeket bevonja az olasz történelem befolyásolásába, s elősegítse az ipar és a gazdaság fellendítését. Ilyen irányú erőfeszítései révén is a XX. század elején Olaszország a fejlett gazdasággal rendelkező országok sorába lépett; igaz, hogy e fejlődés húzóerejét továbbra is Észak-Olaszország jelentette. A nép életszínvonala azonban nem emelkedett jelentősen, a szegénység nem tűnt el az éhezéssel mint egyik legfontosabb jellemzőjével, s ez a betegségek terjedésének is oka volt a szegényebb néprétegekben. Hamarosan új jelenségek ütötték fel fejüket a politikában: a nacionalisták kihívóan dicsőítették a háborút, ami szerintük az igazi hazaszeretet bizonyítéka lenne; Giolitti magáévá is tette ezt a nézetet oly módon kiegészítve azt, hogy az igazi háborúnak „gyarmatosító háborúnak” kell lennie – ami meg is valósult a líbiai hadjáratban; a nacionalisták számára az itt elszenvedett emberáldozat kicsinek számított, és további háborúkra buzdítottak –, ez is megvalósult az I. világháborúban! Ennek okait vizsgálva a szerzők nem tartják kielégítőnek egyik eddigi magyarázatot sem: „egy olyan katasztrófának, mint a Nagy Háború, nagyrészt megmagyarázhatatlan oka van” – állítják.

Tény, hogy az országon belül jelentős számú politikus, sőt közember, polgár, művész támogatta a háborúba lépést, annak folyamán és utána is sok entellektüel mítosszá emelte a háborút ilyen vagy olyan magyarázattal (mint pl. az „újjáélesztő vérfürdő”, „a nemzetet megtisztító áldozat”, stb…). A háborút követő két év (1919 és 1920) a „vörös biennálé” időszaka volt, elsősorban a szocialisták számára; más kérdés, hogy a mindennapi életre már nem lehetett alkalmazni a kifejezést. Némely politikusok bolsevik forradalomtól tartottak – nem így Mussolini, aki a háború utáni egyedüli forradalmat robbantotta ki Olaszországban azzal a céllal, hogy visszatérjenek a múlthoz, a múlt értékeihez. A „Római menetelést” tulajdonképpen D’Annunzio lépése előzte meg, aki néhány ezer emberrel Fiumét Olaszországhoz csatolta, törést okozva a demokrácia menetében. A Mussolini-vezette olasz fasiszták antikapitalista gazdasági – társadalmi programmal indultak, igazi politikai erővé azonban a rohamosztagok megszervezése révén váltak, különösen a Pó-síkságon. Maga Mussolini „két asztalon játszott”: támogatást ígért a vállalkozói polgárságnak és a kispolgárságnak, miközben a maximalisták és a kommunisták által szerinte képviselt forradalmiság rémképével fenyegetőzött.

„Államcsínye” után azonban be kellett látnia, hogy csak a kormányt, és nem magát az államot buktatta meg, sőt, a legnevesebb nagyiparosokat (Pirelli, Conti…) sem sikerült maga mellé állítania, totaliarizáló törekvéseit az Egyház akadályozta. Maga a fasiszta állam egyébként „rendőrállam” volt „fekete parlamenttel”, s a Mussolini által kiképzett fiatalsággal, amelyet az Egyháztól csalt át, az állami represszió főleg a kimondottan „rendszerellenes” erőkre csapott le: anarchistákra, kommunistákra, antifasisztákra. A fasiszta vezér erősségét, sikereit az a „nemzeti – népi mítosz” adta, amelyet maga körül kialakított, mindig kiemelve saját népi származását, s azt, hogy pártja segítségével kiemelkedhetett születési környezetéből. Egyébként támogatói között számos entellektüel is volt (Pirandello!...), az ő nevéhez kötődik a híres Enciclopedia italiana kiadása, a Velencei Filmfesztivál elindítása is. Külpolitikájában a geopolitikai érdekeket alárendelte az idelógiaiaknak, s ezt a közvélemény is jó néven vette.

1938: ebben az évben szilárdult meg véglegesen Mussolini és Hitler barátsága, ellátogattak egymás hazájába, és mindegyikőjüket csodálatba ejtette valami a másik fél országában! A II. világháború azonban közeledett, s Olaszországban várakozóan tekintettek a Vatikánra s annak lapjára, a L’Osservatore Romanora. A Szentszék igyekezett erőfeszítéseket tenni a háború elkerülésére és annak bizonyítására, mi a különbség „egy képzeletbeli és egy igazi háború között”. Maga Mussolini tisztában volt a helyzettel, kizárta a háború gyors befejezésének lehetőségét, valamint azt, hogy a franciák – különböző okok miatt – nem kezdik a támadást a németek ellen. A szerzők szerint Mussolini egyedül hozta meg a háborúba lépést, de úgy, hogy maga mögött tudhatta az ország közvéleményének beleegyezését. 1942 őszén világossá vált az olaszok számára, hogy nem válhatnak „katonai nagyhatalommá”, 1943. júliusában pedig maga a fasiszta – monarchikus rendszer dőlt meg, hogy másfél évvel később felváltsa a köztársaság… Az átmenet nem volt zökkenőmentes, ugyanis egyrészt a fasiszta diktatúra mély nyomokat hagyott az emberekben, másrészt a kommunista és a szocialista párttagok nagy része „népi” vagy „haladó demokráciát” akart, ezért szembekerültek a liberális demokrácia elveivel és képviselőivel, míg a kereszténydemokraták az angolszász társadalmi modelltől idegenkedtek. Végül a köztársaság létrejötte „forradalmi esemény” volt, mely „békés formában” ment végbe, a baloldal és De Gasperi győzelmét hozva, míg az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a kereszténydemokraták győztek, és széles körű támogatottságot kaptak a képviseletre. A háború utáni években az amerikai elnök, Truman által megfogalmazott doktrínán alapultak a demokratikus társadalmak, így az olasz is, mindamellett, hogy a Sztálin által felállított Komintern is jelen volt Luigi Longo személyében. A kereszténydemokrácia fölénye Olaszországban az 1948. áprilisi választásokon vált nyilvánvalóvá, ami azt is jelentette, hogy szembe kellett néznie az országban uralkodó nyomorral, a nagyon alacsony életszínvonallal. Az ún. „gazdasági csoda” és a társadalom „motorizálása” időben kb. 1951-től 1963-ig tartott, ekkor alakultak át a szabadidő felhasználásának módjai. 1963-ban a kereszténydemokrata Aldo Moro lett miniszterelnök, aki felvetette egy középbal kormány felállítását, ennek megvalósítása azonban mind a kereszténydemokraták, mind a szocialisták körében ellenállásba ütközött; a következő évben Moronak távoznia kellett…

… És jött 1968! A szerzők az „individualizmus robbanásáról” beszélnek e dátum kapcsán, és azt állítják, ekkor erősödött meg a „modern társadalom a hagyományos közösséggel szemben”. Nem nevezik fogyasztóitársadalom-ellenesnek, a fiatalok szerepét is kicsinyítik, bár később beismerik: „1968 az iskolákból indult, az egyetemisták közül a kis- és középpolgárságból származó diákok vettek részt benne”. Általában azt mondhatjuk, az 1968-as események megítélése, perspektívába helyezése bizony kicsit ingatag talajon áll!

1973-ban Enrico Berlinguer felvetette a „történelmi kiegyezés” témáját és szándékát, ami a kommunisták és a kereszténydemokraták szövetségén nyugodott volna. A politika és konkrétan a társadalom egyes csoportjai azonban más utat, a terrorizmust és a tömegmészárlásokat választották. A XX. század utolsó két évtizedében felgyorsultak a társadalmi és gazdasági folyamatok, de ezek ugyanakkor tovább mélyítették a politikai és társadalmi válságot: ennek egyik tragikus eseménye volt Aldo Moro elrablása, majd meggyilkolása. A kommunista pártot anyagi veszteség érte, amennyiben a Szovjetunió felfüggesztette a számára addig nyújtott pénzügyi támogatást. A párt azonban tovább folytatta agitációs tevékenységét, egyebek között sztrájkok szervezésével. 1981-ben Giovanni Spadolini alakított új kormányt öt párt bevonásával: érdekessége volt ennek az új kormánynak, hogy a köztársaság létrejötte óta először vesztette el vezető szerepét a kereszténydemokrácia.

Ugyanebben az évben Berlinguer megszakította a kapcsolatokat a Szovjetunióval, és közeledett a szocialista párthoz, még ugyanebben az évben lezajlottak az európai uniós választások, melyeknek győztese a kommunista párt lett, ami a kereszténydemokrácia hosszú uralmának is véget vetett. Új politikai szervezet jött létre Lega Nord néven és Umberto Bossi vezetésével, aki Észak-Olaszországot külön kívánta kezelni a Dél kárára. A kommunista pártra a végső csapást a berlini fal ledöntése mérte, oly mértékben, hogy ilyen néven meg is szűnt létezni, és mint baloldali demokrata párt működött tovább.

Az 1990-es éveket a szerzők közelinek tartják ahhoz, hogy mértékadó elemzést adjanak róluk, így csak vázlatos bemutatásukra vállalkoznak. E szerint Olaszországban – igaz, „súlyos áldozatok árán”, de – növekedett a jólét, a „régi pártok válságát” a „mani pulite” („tiszta kezek”) néven ismert sorozatos bírói eljárások segítették elő, a fentebb említett Umberto Bossi 1992-ben kikiáltotta az „Északi Köztársaságot”, ami fenyegetést jelentett az államra mint intézményre, Silvio Berlusconi rövid idő alatt megalapította a Forza Italia nevű pártot, amiben az általa birtokolt és irányított media (tv, újságok, könyvkiadók) nagy szerepet játszottak, majd immár harmadszor választották meg miniszterelnöknek, ebből a második mandátumát végigvezette – ami a köztársaság kikiáltása óta először fordult elő Olaszország történelmében!...

Ami pedig a XXI. század első éveit illeti: a pártok lázasan keresik a megoldásokat az új problémákra, amelyekhez már az Európai Unióba történt belépés okozta nehézségek is csatlakoznak. Végül: 2008-ban a baloldali Prodi által vezetett kormány két évi „nehéz navigálás” után megbukott…

Jól megírt, tényszerű, részletes elemzéseket és főleg nagyon sok szám- és eseményadatot tartalmazó mű segítségével tekinthetünk be a tárgyalt időszak Olaszországának történetébe. Sajnos, megint sok, a könyvben tárgyalt kérdést nem érinthettünk, így pl. a nem szorosan Olaszország történelmét tárgyaló nemzetközi helyzetet és politikai eseményeket, a sok kormány, párt, politikus és mozgalom programjáról szóló fejezeteket – helyhiány!... Hiányoljuk viszont, hogy – az általános szokástól eltérően – a szerzők nem írtak bevezetőt, előszót könyvükhöz, amelyet egyébként részletes és bő irodalomjegyzékkel zártak.

Aurelio Lepre–Claudia Petraccone: Storia d’Italia dall’Unità a oggi (Olaszország története az egyesüléstől napjainkig). Bologna, Il Mulino, 2008. 436 o.

Kun Tibor