Klió 2010/3.
19. évfolyam
ÚJKOR
ÉS JELENKOR
A
Labour Party és a
külpolitika
A szerző egyik első történeti fejezete mindjárt a kezdeteket, a Labour Party (Munkáspárt – ezentul LP) születésétől kezdve tekinti át ezt az irdatlan hatalmas témakört, amelyre ezúttal ebben a kritikai ismertetésemben külön nem térek ki. A második nagy fejezetre, amely már az I. világháború korszakába vezeti el az olvasót, annál inkább. E helyütt már sok kritikai észrevételem van. John Callaghan ezúttal a régi nagyon hagyományos módszert választotta. Felidézi a II. Internacionálé híres, 1907. évi stuttgarti kongresszusának háborúellenes határozatát – megjegyezvén, hogy ezt Lenin és Luxemburg terjesztette be, ami így megint hagyományos és téves, mert hiszen a határozati javaslatot hárman terjesztették be: Lenin, Luxemburg és Martov, ám az utóbbit nagyon sokan el szokták felejteni, így e szerző is.
Callaghan ezt azzal folytatta, hogy a határozatot az 1910. évi koppenhágai kongresszus megerősítette, úgy tüntette fel, mintha ez simán történt volna és a kongresszuson, előtte és utána, nem folytak volna viták és az Internacionáléban nem akadtak volna olyanok, akik már kérdéseket tettek volna fel a lehetséges ellenakciók sikerét illetően. Vagyis az előtörténet bonyolultabb és összetettebb volt annál, mint ahogy azt a szerző láttatja, akinél azután az
1914. augusztusi összeomlás is teljesebb és egy pillanat műve. Így ez sem igaz. A könyvből úgy tűnik, mintha a német szociáldemokrata parlamenti frakcióban teljes lett volna az összhang a hadi hitelek megszavazásának vitájánál. Ismeretes, hogy tizennégyen tartózkodtak, és a pártban voltak hangos ellenvélemények – ennek nagy irodalma van. Miként az LP-ben is voltak más vélemények, így Keir Hardie-é és magáé az ILP-é (Független Munkáspárt). A francia szocialista pártot illetően is erősen egyszerűsít a szerző. Így nála egészében véve a kontraszt sokkal nagyobb, ha úgy tetszik, a bűnbeesés is, és Callaghan ebben az esetben szinte teljesen a lenini nyomdokokon halad. (25–26. old.)
Ám a szerzőnek némi elégtétellel kell, hogy szolgáljak. A következő oldalakon jelzi, hogy a parlamenti frakció elnökeként James Ramsay MacDonald háborúellenes fenntartásai miatt lemondott e posztjáról és azt is, hogy a pártvezetőség több tagja valamint néhány liberális és persze ILP-sek már a háború második hetében létrehozták a híres UDC-t (Union of Democratic Control), amely egyértelműen egyfajta háborúellenes, a külpolitikát ellenőrző szervezetként létesült. (26. old.) Ámde Callaghan e tények megállapítása után mégis azzal folytatja, hogy az UDC és a hozzá hasonló emberek a háború első hónapjaiban mindinkább elszigetelődtek s a háború igenlése vált általánossá, így Angliában a befolyásos szakszervezetiek körében is (a valóság e tekintetben is összetettebb – mindenütt a szakszervezeti vezetők körében is volt markáns háborúellenes érzület, amelynek voltak hangadói is).
A szerző ezután mégis kitér az ILP háborúellenes határozott állásfoglalásaira, majd megállapítja, hogy az országban csak az ILP hetilapjában, a Labour Leaderben folyt világos, a háborút elítélő „kampány”. A hetilapot ezúttal annak szerkesztőjeként Fenner Brockway személyével azonosítja – és egyszerűsíti le, hiszen e lapba mások is írtak, többek között Hardie. A szerző ezt követően tér ki a BSP (British Socialist Party – Brit Szocialista Párt) helyzetére és arra, hogy e pártban miként kerekedtek felül a háborúellenes erők és miként kényszerítették a párt két régi, prominens vezetőjét, Henry M. Hyndmant, illetve Robert Blatchfordot a lemondásra és a vezetésből való kiválásra. (27. old.) Callaghan ehhez hozzátette, hogy a kiváltak ekkor létrehoztak egy háborút igenlő Nemzeti Szocialista Pártot. (Itt a szerző nem húzza alá, hogy az NSP rendkívül gyenge, halovány szervezet volt.) Majd rátér arra, hogy milyen álláspontra helyezkedett a Fabian Society (Fábiánus Társaság). Ezzel kapcsolatban a szerző megállapítja, hogy a fábiánusoknál szakadás történt, de azután úgy folytatja, mintha a befolyásos „öreg gárda” hazafias honvédő álláspontra helyezkedett volna.
(27. old.) Lévén, hogy a Webbek mellett a legbefolyásosabb fábiánus G. B. Shaw volt, és ő határozottan nem ezt tette, így ez a beállítás eleve téves. Callaghan megemlíti, hogy Sylvia Pankhurst és a „nők” szintén másként gondolkodtak – de ez is nagyon kevés. Jól ismert, hogy Betrice Webb „ifjai” – mind egyetemet végzettek, mind tehetségesek – közül többen ugyancsak jeles háborúellenesek lettek (G. D. H. és M. Cole, P. Arnot és P. Dutt).
Callaghan új bekezdést nyitott a szakszervezetiek számára. Ennek során érdekesen válogatott. Megemlíti a későbbiekben jelentős szerepet játszó bányászvezért, William Lawthert, aki a háború idején erősen háborúellenes volt, valamint a szinte mindenki számára ismerős Ernest Bevin alakját, aki ebben az időben egyaránt fenntartással viseltetett a háborúpártiak és a háborúellenesek iránt – de sok akkor igen befolyásos szakszervezeti vezetőről, sőt ezek híres 1915., 1916. évi sztrájkakcióiról nem esik szó. Külön kérdés persze éppen a shop steward (üzemi bizalmiak) mozgalmának beindulása is. A szerző hangsúlyozza, hogy a háborúval szemben állók, illetőleg a szkeptikusok száma összehasonlíthatatlanul kisebb volt, mint azoké, akik a honvédelemre lelkesen rábólintottak.
Callaghannél ezután érdekes és meglepő megállapításra bukkanhat az olvasó, ugyanis megjegyzi, hogy Keir Hardie[1] és Ramsay MacDonald a háborúval kapcsolatos kezdeti fenntartásaikat félretéve, később szintén rábólintottak a háborús erőfeszítések támogatására. Ez mindenképpen tévedés, még Mac-Donald esetében is, Hardie állásfoglalásaiból pedig az ellenkezője ismeretes. Ez utóbbinak sok dokumentuma maradt fenn, és ezt ma Hardie minden életrajzírója hangsúlyozza is. (27. old.) Callaghan ezt elsősorban a háború első két hónapjára rögzíti, majd 1913 októberét kiemelve, amikor az LP megtartotta első konferenciáját, már aláhúzza, hogy az LP hivatalos állásfoglalásában megjelent az a visszatérő önigazoló állítás, hogy a háború bekövetkeztéért Németország a felelős, s ezért kell küzdeni a győzelmes végéért. A hivatalos állásfoglalásban persze megjelent Belgium megvédelmezése, továbbá az az ismert tétel, hogy a demokráciát kell megvédeni a német militarizmus ellen.
Noha ezután az LP szokásos évi konferenciáit elnapolták, az ILP 1915. tavaszi konferenciáját megtartotta és ott megismételte a háborúval szembeni állásfoglalását – ezt rögzítve azonban Callaghan megállapitja, hogy az ILP sok tagját elveszítette és meggyengült. Ez az állítás is kérdéses, hiszen az ILP éppen ebben az időben sok befolyásos értelmiségivel erősödött, többek között volt liberális parlamenti képviselőkkel, olyanokkal, mint Charles Trevelyan és Arthur Ponsonby, akik véleményüknek a parlamentben is hangot tudtak adni. Az ILP „lekezelését” túl erősnek érzem. (28. old.) A fentiek leírása után a szerző visszatér az LP belső helyzetének elemzésére, megállapítja, hogy az LP-n belül a háborúpártiak és a kritikus ellenzékiek között a „szakadék” szélesedett, de szerinte nem volt kérdéses, hogy az előbbiek voltak döntő többségben. (28. old.)
Áttérve az LP befolyásos szakszervezeti vezetőire, külön kiemeli az egyik hajdani nagy úttörő, Ben Tillett2[2] szerepét, aki ezekben a napokban abszolút háborúpárti lett, s ebben a minőségében a kormány utaztatta a frontvonalra a katonák lelkesítésére. Ugyancsak kiemeli ebben az összefüggésben az 1889-es nagy sztrájkmozgalom másik hősének, Will Thorne-nak3[3] példáját, aki ugyancsak meggyőződéses háborúpárti, az egykori szóhasználattal szociálsoviniszta lett, amennyiben a háborús erőfeszítések mellett a munkások szociális követeléseiért is szót emelt. (28. old.) Ez utóbbi összefüggést a szerző kevésbé hangsúlyozza.
Callaghan ebben az összefüggésben kronológiailag előre is szalad, amikor a kirívó példákat felsorolva megállapítja, hogy Thorne-t 1917-ben Oroszországba is küldte a kormány, hogy Oroszországot, illetve a munkásdelegáltakat rábírja a háborús erőfeszítések folytatására. A volt gázmunkás Thorne után a befolyásos vas-gépipari munkás, George Barnes esetét említi, kiemelve, hogy Barnes ráadásul ILP-s volt, de éppen háborús honvédő magatartása miatt válhatott 1916 végétől a brit kabinet tagjává, és maradhatott az még akkor is, amikor 1917-ben Hendersonnak onnan óriási politikai összecsapások közepette távoznia kellett. Callaghan itt egész névsort ad azokról a szakszervezeti vezetőkről, akik több esetben nemcsak az LP hanem az ILP tagjai és vezetői is voltak, és akik ekkor, 19l6–17-ben is befolyásos helyeken nyomatékosan támogatták a háborús kormány politikáját. (28. old.)
E tények ismertetése után a szerző ugyanekkor rávilágít, hogy az 1915. tavaszi, úgynevezett „antant-szocialista” konferencián, noha a konferencia határozatai, állásfoglalásai persze ugyancsak honvédőek voltak, mégis erősen kiütköztek a régebbi általánosabb megítélések; így az, hogy a háborús borzalmakért a kapitalizmus maga is felelős, sőt mindezért minden kormány valamelyest szintén felelős, miként e kormányok gyarmatosító politikája, a kolonializmus is.[4] Noha e konferencia szintén megismételte, hogy Németország katonai győzelme a demokrácia veresége lenne Európában, egyúttal azt is érzékeltették, hogy az antant katonai győzelme majdan nem jelentheti Németország „összezúzását” – és itt erőteljes különbséget tettek a háborúért felelős német és osztrák kormány és a német és osztrák nép között. Ezen a konferencián is persze elhangzott Belgium és valamennyi fegyverrel meghódított ország és nép felszabadítása és nemzeti önrendelkezése elismerésének követelése.
A szerző ezek után új alfejezetben összegezi a háború első két évének tanulságait. Leszögezi, hogy Nagy-Britanniában 2,7 millió ember vonult be önkéntesnek a hadseregbe, és 1915–16-ban az emberek zöme, beleértve az LP tagjainak többségét is, kitartott a kormány és a háborús erőfeszítések mellett. (29. old.)
Callaghan ezután azt hangsúlyozza, hogy 1915-ben a brit kormányzat már szintén rákényszerült arra, hogy magyarázza a nép számára, miért is kell áldozatokat vállalnia, és e magyarázatoknál visszatérő elem Belgium megsegítése, de mind nagyobb helyet foglalt el az érvelésekben az az új elem, hogy az emberek és a katonák a demokráciáért harcolnak, és hogy ez a demokrácia a háború nyomán és után ki is fog teljesedni. A szerző ugyanitt éles fénnyel rávilágít, hogy ezen érvelés és propaganda gyengéje volt, hogy az emberek egy idő után rájöhettek, az adott háborús kormány a valóságban más célokat követ, és akkor a szép szavak éppen ellenkező hatást gyakorolhatnak és gyakoroltak is. Éppen ezen a ponton derült ki, hogy valamennyi hadviselő kormány, így a brit is, milyen konkrét imperialista célokért küzdött. Ezen a ponton nézetek és érvelések összekeveredtek, avagy ütközhettek. Callaghan ehelyütt idézi fel H. G. Wells híres mondatait arról (még 1914-ből), hogy „ez a háború vet majd véget minden háborúnak”, míg a másik oldalon a liberális szellemű Dickinson szinte még a háború ezen szakaszában veti fel az új Népszövetség megteremtésének szükségességét – ami már persze túlmutatott a háborún. (Mindketten persze csak nagyon lazán kapcsolódtak nemcsak az LP-hez, hanem az LP szellemiségéhez is. (J. J.) (29. old.)
Callaghan nagyon erőteljesen hangsúlyozza, hogy az ilyen érvelések, sőt, ahogy ő maga írja, a háborút apologetikusan védelmező propaganda már 1914 augusztusának elejétől megkezdődött és felerősödött, de a háborús évek ezen a téren is megtették a maguk hatását és ehelyütt éppen H. G. Wells példájára hivatkozik. H. G. Wellsről ismeretes, hogy 1914-ben ultra háborús-lelkes volt, 1916-ra azonban az ő lelkesedése is lelohadt, szembe kellett néznie a tényekkel és dolgokkal; ennek tanulsága volt ezután új könyve, a Mr. Britling Sees It Through – amely már új hangvételről tanúskodott.[5]
Callaghan ugyancsak megemlékezik arról, hogy az ellenzéki kritikusok ekkoriban már arról beszéltek, hogy a kormányzat Nagy-Britanniában is „porosz módszereket” alkalmaz, megkezdődtek a megtorlások és üldözések, bizonyos ellenzékiekkel szemben perek, erősödött a cenzúra és nagy nyomatékot fektettek a „háborús titkok” megőrzésére. Ekkor vezették be az új Realm Act háborús törvényt, amelynek keretében azután szocialistákat és pacifista értelmiségieket fogtak perbe illetőleg börtönöztek be. (Köztük volt az ILP egyik vezető skót egyetemi előadója, James Maxton valamint a híres cambridge-i egyetemi matematika- és filozófiaprofesszor és szocialista orgánumokban publikáló Bertrand Russell.[6]
Ám letartóztattak és bebörtönöztek a katonaságot megtagadó szakszervezeti vezetőket is. A Habeas corpust felfüggesztették, amely a brit jogrend egyik alapelve volt, és a titkos rendőrségi megfigyelések gyakorlata felerősödött. (Ennek J. R. MacDonald is egyik áldozata lett.)
Callaghan könyvében ezután nagyon érdekes sorokat olvashatunk arról, hogy az 1914 előtti pacifista szervezetek, így a quakerek, avagy a Békeszövetség (Peace Society) mind egymás után hogyan hódolt be 1914 augusztusa után a háborúnak (30. old.), de arra is fényt vet a szerző, hogy a háborús megpróbáltatások nyomán miként születtek új, „disszidens” ellenzéki szervezetek, amelyek között nagyobb befolyásra tett szert a már említett UDC, illetőleg az 1915-től létrejövő shop steward (üzemi bizalmiak) mozgalma és szervezetei. Callaghan kitért persze arra is, hogy miként mindenütt, így Nagy-Britanniában is az anglikán egyház is teljes támogatást adott a hadviselő kormánynak. A másik oldalon az új ellenzéki szervezetek között megemlítendő még, hogy létrejött a „katonaságot megtagadók szövetsége” (No-Conscription Fellowship), és nem szabad megfeledkezni arról, hogy a nők különféle szervezetei (mind labour, mind szakszervezeti szövetségek) jeles szerepet játszottak a pacifista mozgalomban.
A disszidens pacifista vélemények számbavételénél Callaghan megemlíti, hogy John Burns[7] a hajdani 1889-es nagy sztrájkmozgalom hős pionírja, aki munkásként először válhatott az országban miniszterré, 1914 augusztusában háborúellenes fenntartásai miatt mondott le miniszteri posztjáról. Majd Callaghan ehelyütt sorolja fel azokat a liberális értelmiségieket, részben parlamenti képviselőket, akik látványosan és hangosan szembefordultak a háborúval mindjárt 1914 nyarán, s az UDC hangadóivá váltak. Ehelyütt említi Charles Trevelyan, Arthur Ponsonby valamint Norman Angell és B. D. Morel nevét.[8] Az UDC egyik igen befolyásos embere és közgazdásza J. A. Hobson volt, míg az egyik legkiválóbb brit ILP-s publicista, H. N. Brailsford,[9] aki a nemzetközi kérdésekben igen járatos volt, szintén az UDC erősségévé vált.
Callaghan kitér arra is, hogy az LP olyan befolyásos embere, aki a háború alatt az LP leadere is lett, és mint ilyen, a háborús koalíciós kormány kabinet-tagja is – itt persze Arthur Hendersonról[10] van szó – aki mindkét minőségében rábólintott a háborús erőfeszítésekre, ám ugyanakkor sok mindent megőrzött régi gondolataiból, a nemzetközi szolidaritásból – amelynek alapján azután éppen 1917-ben országos politikai botrányok és válságok követték egymást. (Ennek óriási irodalma és dokumentációja született.) (30–31. old.) Megjegyzendő, hogy a szerző jó érzékkel világít rá arra, hogy néhány pacifista szervezet, amelyet az említett értelmiségiek még 1915-ben hoztak létre, hosszú ideig nagyon gyenge maradt, 1917-re a megváltozott nemzetközi légkörben hirtelen megerősödött és hangot kapott.
Callaghan természetesen érinti az örök nagy problémát, az ír oppozíciót is, és részletesebben szól arról, hogy a „hadviselést megtagadó szervezet”, amely még 1914 nyarán és őszén született meg és amelynek egyik nagyja Fenner Brockway[11] volt, mellette nagy visszhangot váltott ki az országban már nagyon elismert Bertrand Russell támogatása és ekkor az ellenzékiségben előkelő szerepet játszott Clifford Allen[12] is. A katonaságot tudatosan megtagadók szervezetéhez – miként Callaghan összegezi – végül is 1916-ra a mozgalom megerősödésének idejére is mindössze csak 16 500-an csatlakoztak. (Ám ha meggondoljuk, hogy Nagy-Britannián és az amerikai quakereken kívül hol lehettek volna másutt ennyien tudatosan katonaságot megtagadók, akkor aligha lehetne találni egy másik országot.) Callaghan hangsúlyozza, hogy a háború ellenzőinek hangja 1916-ra, de még inkább, miként Európában általánosan, 1917-re erősödött fel. Ebben a szerzőnek nyilvánvalóan igaza van, ámde mégis megemlítendő, sőt a könyv hiányaként említhető, hogy a nevezetes 1915. tavaszi első nemzetközi antimilitarista, kifejezetten háborúellenes és internacionalista nőkonferenciának angol részvevői is voltak, és ehelyütt az LP-ben is megbecsült Marion Philips nevének említését és szerepének megrajzolását hiányolhatjuk. (Miként voltak más támogatói is.) Ugyanígy a szerző, úgy tűnik, átsiklik a híres zimmerwaldi mozgalom[13] szárnybontásán, aminek 1915-ben az ILP szerves részét képezte, miként a BSP is. Ennek pedig mind a Labour Leader mind a The Call folyamatosan hangot is adott – és ez már 1915-ben történt, de ennek a könyvben nincs nyoma.
A recenzens, miután hosszú éveken át foglalkozott ugyanezzel a korszakkal és persze a brit munkásmozgalom és ezen belül az LP és ILF történetével, így érthetően különleges érdeklődéssel nyúlt a könyvhöz és elmerült mindjárt a háború első korszakának összefüggéseiben, mármint hogy a brit munkásmozgalom miként rezonált háborúra minden fordulónál. Így azután már nem tudjuk részletesen végigkövetni a terjedelem adta korlátok között azt, hogy kritikus a 1917-es évben, amikor az LP különleges szerepet játszott mind a brit politikai életben, mind a nemzetközi munkásmozgalomban, amire igazán illő lenne kitérni, ám ehhez legalább további 3–4 oldalra lenne szükség, hiszen akkor ki kellene térni már arra is, hogy az LP miként reagált az 1917. évi oroszországi februári–márciusi forradalomra. Majd következnének az olyan problémakörök, hogy milyen szerepet játszott az LP az újabb, 1917., illetőleg 1918. évi antant-szocialista konferenciákon, hogyan viszonyult az USA hadbalépéséhez, a wilsoni politika megjelenéséhez, az 1917. október–novemberi orosz forradalomhoz, milyen új politikát hirdetett meg már a háború utáni brit, illetőleg európai, sőt még szélesebben nemzetközi ügy a gyarmati világi átalakítására, megreformálására és egyebek között a Népszövetség megteremtésére vonatkozóan. E tervekben természetesen előkelő helyet kaptak a szociális munkavédelmi elképzelések – amelyekből azután ki is nőtt a háború után az ILO, de hogy a háború alatt mindennek már milyen előtörténete volt, az szintén nem írható le néhány sorban.
Mindezek után úgy is, mint aki e kérdésekkel foglalkozott, és aki Callaghan könyvében „elmerült”, teljes szívvel tudom ajánlani az érdeklődőknek e könyvet elolvasásra, mert Callaghan értően és gondos mérlegeléssel dolgozta fel ezt a nagy korszakot a megannyi részletproblémával – a tanulságokat is érzékeltetve.
John Callaghan: The Labour Party and Foreign Policy (A Labour Party és a külpolitika) Routledge,
London–New York, 2007. 346 pp.
Jemnitz
János