Klió 2010/3.
19. évfolyam
ÚJKOR
ÉS JELENKOR
Egy
évszázad eseményei a német–kuvaiti kapcsolatok történetében
A gyarmati ambíciókat dédelgető Németország röviddel létrejötte után keresni kezdte a terjeszkedési lehetőségeket elsősorban a britek és a franciák rovására. Az 1880-as évektől emiatt aktív külpolitikát folytattak a Közel-Kelet irányába is, ahol különösen a kiváló kereskedelmi tulajdonságokkal rendelkező Kuvaitot tüntették ki figyelmükkel. Behatolási kísérleteik ekkorra már több mint egy évszázados előzményekre tekintettek vissza. Carsten Niebuhr még 1772-ben feltérképezte a mindössze húsz évvel korábban megalapított „kis erődöt”.[1] Részletes leírásokat készítettek róla a később arra utazó olyan német felfedezők vagy geográfusok, mint Ulrich Jasper Seetzen, Karl Ritter vagy Max Freiherr von Oppenheim. Beszámolóikból nemcsak a feltörekvő kis sejkség korabeli gazdasági, hanem annak társadalmi helyzete is körvonalazható. Számos olyan érdekes részlet is felbukkan emellett lejegyzett tapasztalataik között, mint például a lakosságot megosztó vallási konfliktusok, az egyik legfőbb megélhetési forrást jelentő gyöngyhalászat, a térséget behálózó kereskedelmi útvonalak árucikkei és állomásai, vagy az egyiptomiak által kétszer is elűzött és ide menekült Szaúd-család megmenekülésének története.
Kuvait a Szuezi-csatorna 1869-es átadása után különösen fontossá vált a britek számára, akik az anyaország és annak ázsiai érdekeltségei közötti biztonságos összeköttetés megteremtésére fokozatosan befolyásuk alá vonták a régiót. Hamarosan azonban megjelentek mellettük a térség kereskedelemi előnyeiből részesedni akaró további nagyhatalmak, akik közül különösen a második ipari forradalom nyertesének számító Egyesült Államok és Németország folytatott dinamikus politikát. Utóbbi abból a feltételezésből indult ki, hogy a németek, az oszmánok és az arabok „azonos érdekekkel rendelkező természetes szövetségesek” a brit imperializmus ellen vívott harcban. Ennek szellemében 1884-ben megnyitotta konzulátusát az Oszmán Birodalom egyik kormányzati és kereskedelmi központjának is számító Bagdadban, majd tizenöt évvel később beindította rendszeres hajójáratát a Hamburg és a Mediterráneum között húzódó német levantei útvonalon. Diplomáciai aktivitása mellett Berlin különösen nagy sikerrel alkalmazott kereskedelmi eszközöket is az Oszmán Birodalomba való gazdasági behatolásra. Ennek legfőbb eredménye a Közép-Európát és a Közel-Keletet összekötő Berlin–Bagdad vasútvonal megépítésére vonatkozó megállapodás lett, amit az elképzelések szerint egészen a kuvaiti kikötőig, Kazimáig akartak kiépíteni. A szerződés azonnali cselekvésre kényszerítette a kizárólagos indiai pozícióját féltő Nagy-Britanniát és 1899-ben titkos egyezményt kötött az oszmánoktól függetlenedni akaró kuvaiti uralkodóval, Mubarak sejkkel. A kis öbölsejkség ezt követően évtizedekre közvetett angol irányítás alá került, mivel uralkodójának minden lényeges döntés meghozatala előtt konzultálnia kellett az ott működő brit politikai ügyvivővel. Az antant 1907-es létrejötte után újabb lendületet vett a németek közel-keleti mozgásterének korlátozása: a Kuvaittal szomszédos Iránt a britek és az oroszok felosztották maguk között, majd az angolok rövidesen létrehozták az Angol–Iráni Olajtársaságot, ami pár éven belül kizárólagos jogokat kapott a feltételezett kuvaiti olajmezők felkutatására és kiaknázására. A németek Kuvaittal kapcsolatos maradék reményei az 1913-as brit–oszmán egyezmény után szertefoszlottak. Annak értelmében ugyanis a sejkség megkapta a régóta áhított autonómiát, amivel lehetetlenné vált, hogy Isztambulon keresztül nyomást tudjanak rá gyakorolni.
Az I. világháború kirobbanása után a németek és a kuvaitiak szembekerültek egymással. A harcok előrehaladtával a németek egyre elkeseredettebben szemlélték a szövetséges Oszmán Birodalom lassú széthullását és a britek oldalán álló szaúdiak, kuvaitiak, valamint a lázadást kirobbantó Husszein mekkai seriff sikereit. Hiába próbálták a folyamatot lelassítani a törökök és az arabok összefogását sürgető iszlamista háborús propagandával. Kudarcot vallott az antant érdekszférájába tartozó gyarmatok muszlim lakosainak fellázítása is. Kuvait esetében mindenesetre pozitív változásként jelentkezett, hogy az állam Mubarak sejk halála után felújította kereskedelmét az oszmánokkal, valamint menedéket nyújtott mindkét fél harcosai számára. A konkrét harci cselekményekbe nem kapcsolódtak be, figyelmüket inkább az uralkodó ellen lázadozó helyi törzsekre és a határvitákra összpontosították. A versailles-i béke után Németország radikálisan leértékelte külpolitikájában a Közel-Kelet fontosságát, miközben a britek mandátori hatalmat szereztek Palesztina és Irak felett, valamint korlátozott függetlenséget adtak a védelmüket élvező Kuvaitnak. Utóbbinak viszont ezt követően számos kül- és belpolitikai problémával kellett szembesülnie. Az 1922-es ukairi konferencián a britek nyomására le kellett mondania területének kétharmadáról a szaúdiak javára, sorozatosan kudarcot vallottak a törvényhozás megreformálására és a belpolitikai élet demokratizálására irányuló kísérletek, a Rijáddal elhidegült kapcsolatok mélypontjaként a szaúdiak 1923–1937 között bojkottot vezettek be ellenük, valamint itt is komolyan éreztette negatív hatásait a nagy gazdasági világválság. A stagnálás időszakának a Kuvaiti Olajtársaság 1934-es megalapítása vetett véget, majd négy évvel később felfedezték az első kőolajmezőt Burkannál.
Ugyanezekben az években Berlin sorra építette ki diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatait Irakkal, Szaúd-Arábiával és Iránnal. Az Európára összpontosító németek szemében ennek ellenére a Közel-Kelet jelentősége továbbra is másodlagos maradt. Noha egyes térségbeli államokkal még fegyverkereskedelemről is folytak megbeszélések, a kapcsolatok többnyire kimerültek a felek kölcsönös információcseréjében. Ennek legfőbb oka a német faj felsőbbrendűségét hirdető Hitler volt, aki nem bízott az általa alsóbbrendű népek közé sorolt arabokban. Antiszemitizmusa ugyanakkor új dimenziót is adott az arabokkal kialakított viszonynak, mivel zsidóellenes nézetei rövid idő alatt rendkívül népszerűvé váltak az arab elit körökben.
Különösen Amin al-Husszeini jeruzsálemi főmuftival jött létre szoros együttműködés. A főmufti hatalomra kerülésüktől kezdve támogatta a nácikat, terjesztette ideológiájukat az arab régióban, baráti szervezeteket hozott létre, valamint vállalta a kommunizmus elleni harcot, a zsidó termékek bojkottját és terrorcselekmények végrehajtását. Mindezért cserébe a németek elismerték az arab függetlenségi mozgalom vezetőjének, valamint ellátták a harchoz szükséges fegyverekkel.
Habár Hitler mindvégig tisztában volt az ellenség hátországában keltett elégedetlenség jelentőségével, a Moszkva alatt elszenvedett kudarcig nem tett különösebb erőfeszítést annak szítására a Közel-Keleten. Ezt követően elvetélt kísérletet tett a brit ellenes iraki puccs támogatására, ami a kedvezőtlen körülmények következményeként rövid idő alatt elbukott. Vezetői Husszeini vezetésével Berlinbe menekültek, ahol a főmufti szent háborút hirdetett az angolok, a zsidók és 1942-től az amerikaiak ellen, valamint tapasztalatgyűjtés céljából behatóan tanulmányozták a végső megoldás mechanizmusát.
1942-ben a németek háborús terveiket kiterjesztették Arábiára és a Perzsa-öbölre is. A Szovjetunió gyors elestében bízva harapófogóba akarták zárni a térséget az Egyiptomból és a Kaukázusból egyszerre megindított hadműveletekkel, miközben bíztak az angol- és kommunistaellenes törzsek lázadásában. A siker érdekében ügynökhálózatot telepítettek Iránba azzal az utasítással, hogy tegyen meg mindent egy nácibarát rendszer hatalomra juttatására. Nem feledkeztek meg természetesen szövetségeseikről sem és beleegyezésüket adták Kuvait iraki megszállásának a végső győzelem után. Elképzeléseik végrehajtásáig azonban a német vezetés alapvetően két részre oszlott a szükségesnek vélt közel-keleti politikával kapcsolatban. Az első csoport elengedhetetlennek tartotta az ott található olaj megszerzését a német hadigépezet és az eljövendő birodalom hatékony működtetéséhez, ezért minél hamarabb, lehetőleg sértetlenül szerette volna megkaparintani. Az ellentábor tagjai ezzel szemben az itt található kutakat a szövetségesek utánpótlási forrásának tartották, ezért célpontnak tekintették. Az 1942 második felében bekövetkezett világháborús fordulat azonban feleslegessé tette a Közel-Kelettel kapcsolatos addigi vitákat és elképzeléseket. A szövetségesek észak-afrikai partraszállása, illetve a szovjetek sztálingrádi és kaukázusi győzelme után ugyanis irreálissá vált Hitler és arab szövetségeseinek az egyesített arab állam létrehozására, illetve az ott élő zsidó lakosok megsemmisítésére vonatkozó terve.
Kuvait 1961-ben, a második világháborút követő hidegháború egyik tetőpontján nyerte el teljes szuverenitását. Ugyanebben az évben épült meg a Kelet és Nyugat szembenállását szimbolizáló berlini fal is. Ebben a korszakban a Moszkva, illetve Washington politikájával következetesen azonosuló NDK és NSZK folyamatosan vetélkedett egymással a német nép kizárólagos képviseletének elismertetéséért. Ehhez mindkét állam természetes szövetségesként tekintett az arab országokra. Kuvait uralkodói viszont kínosan ügyeltek arra, hogy távol tartsák országuktól a hidegháborús versengést. Semlegességük fenntartására nyitottak mindkét oldallal irányába és a partnerkapcsolatok középpontjába az ideológia helyett a gazdasági érdekeket állították. Természetesen ezt csak annak köszönhetően tehették meg, hogy országuk eddigre már globális szinten is rendkívüli jelentőségűvé vált növekvő olajkitermelésének köszönhetően. Az 1960-as évek közepén viszont változás következett be, amikor a keletnémetek konzulátust nyithattak Kuvaitban, majd pedig a Kairóba látogató Walter Ulbricht hivatalosan is felvette a kapcsolatot a Palesztin Felszabadítási Szervezettel. Bonn ennek megtorlására törölte az Egyiptomnak szánt gazdasági segélyeket, és elismerte Izrael államot. Tíz arab állam – köztük Kuvait – válasza erre az NSZK-val kialakított kapcsolatok azonnali felfüggesztése volt. A helyzet az 1967-es arab–izraeli háború után tovább súlyosbodott, mivel a fenyegető olajembargó miatt a nyugat-németeknek alternatív energiaforrást kellett találniuk a közel-keleti olaj árának többszöröséért. Az NDK ugyanekkor fegyverekkel látta el az arabokat Izrael ellenes harcukhoz, majd annak látványos kudarca után több szocialista állammal összhangban megszakította kapcsolatait Tel-Avivval. A zsidó államot „imperialista erővé” nyilvánította, aminek egyik következményeként pár év alatt elmélyültek gazdasági kapcsolatai Kuvaittal, majd 1972 decemberében az NSZK-val egy időben diplomáciai kapcsolatot létesített vele.
A keletnémet–kuvaiti kapcsolatok 1982 végén újabb lendületet vettek. Egyfelől ugyanis az arab államra komoly fenyegetést jelentettek az iráni forradalom és az akkor javában zajló iraki–iráni háború következményei. Kelet-Berlin ugyanekkor új kőolaj beszerzési forrásokat keresett magának, miután a szovjetek az általuk exportált nyersanyag értékét a világpiaci árfolyamhoz igazították. Az Erich Honecker és Szaád Abdullah koronaherceg között lefolytatott megbeszélések egyik következményeként Kelet-Berlin szorosabbra fűzte kapcsolatait a Jasszer Arafat vezetése alatt álló PFSZ-szel is. Az NDK rövid időn belül különféle szíriai és palesztin szervezetek, valamint olyan európai terrorista csoportok legfőbb fegyverellátójává vált, amelyeket később számos, izraeli állampolgárok és egyéb zsidó vallású személyek ellen elkövetett merényetekért tettek felelőssé.
Az 1980-as évek végére Kuvait az NDK egyik legnagyobb hitelezője lett, amiért cserébe a keletnémetek különféle felszereléseket exportáltak és szakértőikkel segítették az arab állam oktatási rendszerének fejlesztését. Hozzá kell egyben ehhez azt is fűzni, hogy dinamikussága ellenére a két állam közötti áruforgalom mindössze negyede volt a kuvaiti–nyugatnémet kereskedelemnek, és hiábavalónak bizonyult minden közös vállalkozás alapítására irányuló erőfeszítés. Ezzel szemben rendkívül gyümölcsöző volt Kuvait és Bonn együttműködése, és az arab állam az ebből nyert hatalmas bevételeket olyan hatalmas nyugatnémet vállalatokba forgatta vissza, mint például a Volkswagen. Ennek köszönhetően az NSZK az Egyesült Államok és Nagy-Britannia után Kuvait harmadik legnagyobb kereskedelmi partnerévé nőtte ki magát a két állam sokszor viharos diplomáciai kapcsolata ellenére. 1990-ben azonban sorsdöntő változás következett be mindegyik fél oldalán: Kuvait több mint hat hónapra iraki megszállás alá került, illetve bekövetkezhetett a két német állam régóta várt egyesítése. Ezzel a német–kuvaiti kapcsolatok akkor már több mint egy évszázadra visszanyúló történetének újabb szakasza zárult le, hogy egy másik, a korábbiaknál messze sikeresebb fejezet vegye kezdetét a két állam viszonyában.
Wolfgang G. Schwanitz: German–Kuwaiti relations from their beginning
to the reunification
of Germany (Német–kuvaiti kapcsolatok a kezdetektől
Németország újraegyesítéséig). In: Middle East Review
of International Affairs, Vol.
XIII. No. 1 (March 2009)
95–106. o.
Prantner Zoltán