Klió 2010/3.
19. évfolyam
ÚJKOR
ÉS JELENKOR
Az
árja Jézus. Keresztény teológusok és a Biblia a nemzetiszocialista
Németországban
A berlini fal leomlása és Európa mesterséges (ideológiai) megosztottságának megszűnése új lehetőségeket teremtett a véres XX. század történetének elmélyültebb és újszerű, az addig szinte hozzáférhetetlen dokumentumokra alapozott tanulmányozása terén is.[1] Ennek egyik legbeszédesebb bizonyítéka S. Heschel most megjelent monográfiája. A szerző ugyanis elsőként kutathatta annak a nácik által Eisenachban (Türingia) létrehozott – és egyházi tulajdonban levő villában elhelyezett[2] – teológiai kutatóintézetnek a levéltári anyagát, amely Intézet elsődleges feladata a német egyházi életben érvényesülő zsidó befolyás tanulmányozása és gyökeres kiirtása volt (Institut zur Erforschung und Beseitigung des jüdischen Einflusses auf das deutsche kirchliche Leben / Institute for the Study and Eradication of Jewish Influence on German Church Life). A sokáig elveszettnek hitt anyag mindig is megvolt; a II. világháborút követően csupán zár alá helyezték – és így hozzáférhetetlenné vált – a Német Demokratikus Köztársaságban. Az sem mellékes, hogy az intézet néhány tagja az 1990-es évek elején még élt. Ily módon a szerző személyesen is találkozott velük, és meginterjúvolta őket.
S. Heschel nem elégedett meg az Intézet tulajdonképpeni levéltári anyagának kutatásával, hanem emellett gyakorlatilag szinte minden más fellelhető, és az érdeklődése középpontjában álló témához kapcsolódó egyházi, állami és egyetemi levéltári anyagot is feldolgozott: Németországban (Kiel, Oldenburg, Heidelberg, Bonn, Weimar, Giessen, Tübingen, illetve a Jénai Egyetem, ahol az intézet három legaktívabb tagja teológiai professzor volt), Ausztriában és Svédországban. Ennek köszönhetően nem csupán az intézet tevékenységét (a kiadványai ma már ritkaságszámba mennek), hanem annak kihatásait is sikerült feltárnia. Ebben elsősorban az segített, hogy néhány kivételtől eltekintve nem került sor iratmegsemmisítésre, illetve szelektív átrostálásra; pedig a téma nagyon érzékeny, hiszen teológusok és lelkészek náci elköteleződését érinti. Nem véletlen, hogy több egyháztörténész – még a kutatás megkezdése előtt – igyekezett elbagatellizálni az intézet jelentőségét. Azt csupán marginális jelenségként értékelte, mintegy sugallva, hogy értelmetlen időt és energiát fektetni a kutatásába. Ezzel szemben a szerző sikertörténetet igyekszik művében felvázolni (jelentős számú tagság,[3] felfokozott kiadói tevékenység és konferenciaszervezés), amelynek elsődleges magyarázata a nemzetiszocialista rendszer egyik meghatározó eszméjében, az antiszemitizmusban rejlik.
A hat fejezetből álló monográfia bevezetőjében S. Heschel a teológia és a faj kérdését taglalja (Introduction: Theology and Race, 1–25. o.). Könyve értelemszerűen az Intézet hivatalos és ünnepélyes megnyitójának bemutatásával kezdődik, amelyre 1939. május 6-án, egy szombati nap déli órájában, Wartburg várában, került sor. Az Intézetnek elsősorban újszerű bibliai értelmezést és liturgikus anyagot kellett kidolgoznia, mindenekelőtt az Egyház zsidótlanítása és a kereszténységnek német árja vallásként való újra-meghatározása érdekében. Érthető, hogy náci értelmezésben Jézust már semmiképpen nem tekintették zsidónak. Egy olyan személyt láttak benne, aki a judaizmus megsemmisítésének szándékával lépett fel, és ennek a küzdelemnek áldozataként bukott el. A németeknek ebben a küzdelemben – amelynek lényegében ők a folytatói – most azért kellett (volna) győzedelmeskedniük, mert a nácik meggyőződése szerint a zsidók Németország elpusztítására törekedtek.
Teológiai vonatkozásban az Intézet sikerrel teljesítette a neki kiszabott feladatot, hiszen néhány éves fennállása alatt jelentős zsidóellenes propagandaanyagot termelt. Miközben ugyanis a náci fajelmélet a német vér és test tisztaságát igyekezett megőrizni, addig az Intézet teológiája az árja szellem egészségét volt hivatott fenntartani. Arról nem is beszélve, hogy pl. W. Grundmann (1906–1976) igazgató, a Jénai Egyetem Újszövetség professzora, ezt az egész tevékenységet úttörő teológiai teljesítményként értékelte, amelynek végre sikerül pontosan meghúznia a határt az őskereszténység és a judaizmus között.[4] Megnyitó beszédében a korabeli német vallási helyzet legsürgetőbb és legalapvetőbb kérdésének a zsidó befolyás haladéktalan megszüntetését tekintette. Ennek egyik elengedhetetlen feltételét természetesen a Biblia „megtisztítása” jelentette. Ugyanakkor szükségesnek ítélte tisztázni a judaizmus befolyását is a modern filozófiára. Hiszen, állítása szerint, a zsidók tönkretették a német népi (völkisch) gondolkodást, és a bolsevizmus segítségével világuralomra törekednek (Weltherrschaft des Judentums). Ezért, megítélése szerint, a zsidók elleni háború nem pusztán katonai, hanem egyben spirituális küzdelem is. Ebből kifolyólag a nemzetiszocializmussal szemben kifejtett mindennemű egyházi ellenállás lényegében a zsidó befolyásból eredeztethető.
Történeti szempontból az Intézet létrejötte a kb. 600 000 tagot (közöttük pl. püspökök, lelkészek, teológiai tanárok) számláló – és teljes mértékben náci elköteleződésű – Német Keresztények (Deutsche Christen) elnevezésű mozgalom kiteljesedésének is tekinthető. Ennek elsődleges célkitűzése a katolikus és protestáns megosztottságot túlhaladó német nemzeti egyház létrehozása volt. Első lépésként természetesen a német protestáns (lutheránus) egyházat igyekeztek átalakítani (ahol jelentős befolyással bírtak), ellenben keresték a kapcsolatokat mind a katolikusokkal, mind pedig az újpogányokkal.[5]
Mindennek megértéséhez természetesen szükséges szem előtt tartani azt a tényt, hogy a náci ideológia faji antiszemitizmusa találkozott a keresztény teológiai diskurzus antijudaizmusával; és kölcsönösen átitatták egymást.
Ez a találkozás azonban nem a nemzetiszocializmus kizárólagos hozadéka. Németországban ugyanis már az 1890-es években felütötte fejét az a sajátságos szellemiség, melyet a demokrácia-ellenesség és a rasszizmus jellemzett. Célkitűzései között szerepelt a német „faj” felsőbbrendűségének az alátámasztása, többek között a régi pogány időknek, hagyományoknak és értékeknek a dicsőítése révén. Lényegében véve két fő irányvonala körvonalazódott, melyek mindegyike erőteljes zsidóellenességet mutatott. Az egyik irányzat a kereszténység germanizálását hirdette, javasolta az Ószövetség elvetését, és Pál apostolt okolta a kereszténység ún. „zsidó elemeiért”. Ugyanakkor megkérdőjelezte Jézus zsidóságát és árja származást igyekezett számára kimutatni. A másik irányzat egy új (pogány) német hit és vallás szükségességét hangsúlyozta, és a kereszténység egyértelmű elvetése mellett foglalt állást.[6]
Jóllehet a keresztényellenesség folyamatosan fellelhető a náci pártvezetés köreiben (pl. M. Bormann), a gyakorlatot mégsem az üldözés, hanem az egyházi intézmények ellenőrzésének és a rendszer szolgálatába való állításának a szándéka határozta meg. Ily módon a kereszténység módszeres aláásásának nemzetiszocialista tervét elsősorban a német protestáns egyház tevőleges közreműködésével igyekeztek megvalósítani: a kereszténység és a nemzetiszocializmus összemosása, az egyházi tekintély és tanítás elvetése, a német felsőbbrendűség és a zsidó elkorcsosulás hirdetése, valamint a Biblia abszurd revíziója révén. Mindez természetesen részét képezte az Intézet tevékenységének, amely intellektuálisan működött közre a náci rendszer „mobilizációs mítoszának”,[7] az intézményesített antiszemitizmusnak a kidolgozásához és propagálásához, éppen azokban az években, amikor Európa szerte a zsidóság módszeresen megszervezett kiirtása zajlott. Ennek ellenére, a háború befejeztével, az Intézet teológusai határozottan visszautasították, hogy nekik bármiféle felelősségük is lenne a holokausztban, hiszen munkásságukat kizárólag teológiai és akadémiai jellegűnek minősítették. A protestáns egyházi vezetés pedig – forráshiányra hivatkozva – igyekezett a lehető leggyorsabban felszámolni azt az Intézetet, amelynek teológusai azon fáradoztak, hogy a nemzetiszocializmusnak vallási és erkölcsi tekintélyt biztosítsanak; azt mintegy ethoszként határozzák meg. Mindez természetesen arra ösztönöz, hogy újragondoljuk és felülvizsgáljuk azt a hivatalos egyházi nézetet, miszerint a keresztény teológiai antijudaizmus és a szekuláris, faji antiszemitizmus között nincs összefüggés.
S. Heschel monográfiája lényegében az Intézet tágabb kontextusba ágyazott történetét ismerteti. Ennek fényében az első fejezet értelemszerűen Jézus zsidóságának a tagadásával foglalkozik,[8] azokat a szerzőket és elgondolásokat taglalva (pl. F. M. Müller, E. Renan, H. S. Chamberlain, F. Andersen), amelyek együttesen megalapozták ezt a meggyőződést (Draining Jesus of Jewishness, 26–66. o.). Itt természetesen Indiának, mint a bibliai narratíva alternatívájának, a XIX. századi német szellemiségre gyakorolt hatását kell kiemelni (árja és sémi megkülönböztetés, illetve szembeállítás).[9] Mindez azt is mutatja, hogy az Intézet munkatársai már jelentős felhalmozott tudásanyagból meríthettek ihletet.
A második fejezet az Intézet működésének első időszakát taglalja (The Institut for the Study and Eradication of Jewish Influence on German Church Life, 1939 to 1942, 67–105. o.). Ez azért érdekes, mert hatása nem korlátozódott Németországra, hanem kihatott Románia (W. Staedel nagyszebeni püspök) és Skandinávia (pl. H. Odeberg, lundi teológiai professzor) irányába is. Ugyanakkor az is világos, hogy létrejöttében egyrészt a német társadalmat (és egyházat) uraló, a „zsidótlanítás” szükségességét meggyőződéssel valló közszellem, valamint az azt következetesen és folyamatosan szorgalmazó hivatalos közbeszéd, másrészt pedig a Német Keresztények szervezettsége és befolyása, illetve a rendszernek való megfelelési óhaja játszott szerepet. Nem véletlen, hogy a kezdeményezés egyházi körökből indult. H. Pich (1882– ?), nyugat-poroszországi szuperintendens („Amt für Entjudung der Kirche”), és W. Grundmann, jénai teológia professzor („Planung für die Schaffung und Arbeit einer Zentralabteilung zur Entjudung des religiösen und kirchlichen Lebens”), 1937–1938-ban már terveket is készítettek.[10]
Az intézet felállítását megelőzte a Német Keresztények vezetőinek Bad Godesberg-i (Bonn) Nyilatkozata (1939 március), amely kijelentette, hogy a kereszténység és a judaizmus között áthidalhatatlan vallási ellentét feszül. Ez természetesen csak tovább mélyítette az evangélikus egyház belső megosztottságát. Tény azonban, hogy az Intézet időközönként elhagyta a megnevezéséből a „gyökeres kiirtás” (Beseitigung) kifejezést. Ezért a háború befejeztével W. Grundmann[11] határozottan állította, hogy ez semleges és tudományos kutatóintézet volt. Ezzel mintegy megkísérelte elhatárolni az általa vezetett Intézetet azoktól a Harmadik Birodalomban gomba módra elszaporodott pszeudo-kutatóintézetektől, amelyeknek elsődleges feladata az antiszemita propagandatermelés volt. Ebben a tekintetben azonban az eisenachi Intézet nem jelentett kivételt. Azt hirdette ugyanis, hogy Jézus tanítása lényegében megegyezik a teuton mítoszokkal, illetve hogy a kereszténység lényege árja, germán vallás.
Ennek függvényében kerül sor, a harmadik fejezetben, az Intézet projektjeinek a bemutatására, amelyek valójában korábbi próbálkozások kikristályosodásai (Projects of the Institute, 106–165. o.). Ezek a projektek természetesen szellemi, teológiai természetűek voltak, és már megnevezésükben sokat mondóak. Az Isten üzenete (Die Botschaft Gottes, Otto Wigand, Leipzig, 1940) jelentette a zsidó elemektől megtisztított új, árja Újszövetséget.[12] Az ezt kidolgozó munkacsoport egyetlen összefüggő narratívába olvasztotta az evangéliumokat, és módszeresen átrostálta a páli leveleket. A munka eredményeképpen olyan szöveg született, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a kereszténység tulajdonképpen a judaizmus elutasító tagadása. Fogadtatása természetesen felemásnak mondható. A Német Keresztények pozitívan viszonyultak hozzá, ellenben a Hitvalló Egyház (a katolikusokkal egyetemben) elutasította. H. von Soden, a Marburgi Egyetem Újszövetség professzora, egyenesen „farizeusi” (vagyis az Írásokban mazsolázgató) magatartással vádolta a szerzőket. Ez nagyszerűen tükrözi azt az uralkodó német közszellemiséget, amely a zsidókat egyértelműen a negatívummal azonosította.
Az Intézet azonban egy másik területen is igyekezett eredményeket felmutatni, figyelembe véve a háborús helyzetet és a katonai szükségleteket. Ez az egyéni és liturgikus használatra egyaránt alkalmas himnuszok és imádságok megalkotását célozta meg (Grosser Gott, Wir Loben Dich, Georg Wigand, Weimar, 1941). Az itt felvázolt szellemi tevékenység természetesen egybeesett a német (és európai) zsidóság tényleges kiirtásával. A deportálások és tömeggyilkosságok közepette pedig a teológusok az Ószövetségről és Pál apostolról értekeztek: mi az, ami egyáltalán megtartható! A háború azonban az Intézetet is elérte. 1943 márciusában W. Grundmannt behívták katonai szolgálatra. A bombatámadások és a sorozatos katonai vereségek ellenére – vagy éppen azok okán – a zsidóság okolása tovább folytatódott. W. Grundmann 1944-ben közölte pl. a keleti frontról írt, birodalomvédelmező írását (Das Reich der Deutschen), amelyben a „Zsidó”-t az „Antikrisztus”-sal azonosította. Antiszemita propagandistaként lényegében ez volt az utolsó megnyilatkozása. A Harmadik Birodalom összeomlása után ugyanis teljesen újraértelmezte náci múltját: önmagát a rendszer áldozatának és az egyház védelmezőjének állította be.
Az igazgató azonban nem volt egyedül, jóllehet mindenképpen a legmeghatározóbb személyiségnek tekinthető. Műve negyedik fejezetében ezért a szerző azokat a – széles spektrumból rekrutálódott – személyeket veszi górcső alá (professzorok, lelkészek, vallástanárok, teológiai hallgatók), akik az Intézet tagjainak számítottak (The Making of Nazi Theologians, 166–200. o.). Itt ugyanis lehetőségük nyílt arra, hogy a teológiai anti-judaizmust összekapcsolják a nácik által propagált faji antiszemitizmussal. Ugyanakkor az sem elhanyagolható – ismerve az értelmiségi, egyetemi oktatói hiúságot –, hogy az intézet keretei között publikálhattak, eszméiket konferenciákon előadhatták, kollegiális összejöveteleket tarthattak, és mindezek mellett természetesen tudatosíthatták önmaguk fontosságát. A fiatalokat kétségtelenül a szakmai- és karrierperspektívák csábították. Mindezek előrebocsátása után a szerző elsősorban a fontosabb intézeti tagoknak szentel különösebb figyelmet. Ilyen volt pl. H. Preisker (1862–1952), a Breslaui Egyetem Újszövetség professzora, aki dékánként (1936 és 1945 között) nagyban hozzájárult a teológiai fakultás náciasításához, G. Delling (1905–1986), J. Leipoldt (1880–1965), K. Euler (1909–1960), G. Biundo (1892–1988), J. Hempel (1891–1964), 1937 és 1945 között a berlini Institutum Judaicum igazgatója, Th. Odenwald (1889–1970) M. Redeker (1900–1970), G. Bertram (1896–1979) – az Intézet utolsó igazgatója –, Th. Ellwein (1897–1962). A háború befejeztével ezek az emberek továbbra is igyekeztek segíteni (állás és karrier tekintetében), és főképpen felmenteni egymást. Annál is inkább, mivel önmagukat a judaizmus szakértőinek tekintették, teljesen megfeledkezve az addig használatos antiszemita kitételektől és felhangoktól.
Vitathatatlan, hogy ebben a történetben W. Grundmann a kulcsszereplő. Ő volt az Intézet mozgatója és menedzsere (pénzzel és hatalommal, illetve lehetőség kínálási képességekkel a kezében); egyetemi karrierje pedig szétválaszthatatlan náci politikai elköteleződésétől és tevékenységétől. Hiszen ennek köszönhetően lett jénai teológiai professzor, jóllehet soha nem habilitált. Nem véletlen tehát, hogy a Jénai Egyetem Teológiai Fakultása és az Intézet, a személyes átfedések révén, nagymértékben összefonódott. Lényegében erről szól a könyv ötödik fejezete (The Faculty of Theology at the University of Jena, 201–241. o.). Ebből az olvasó megtudhatja, hogy a nemzetiszocialista hallgatói szervezet, németországi viszonylatban, a jénai teológián már 1926-ban a legerősebbnek számított. Mindez természetesen csak fokozódott a nácik hatalomra kerülését követően.[13] Annál is inkább, mivel az egyetemen tanított (1930 és 1935 között) H. F. K. Günther, a fajelmélet egyik legismertebb teoretikusa. Egyes személyek pedig elsősorban politikai vonalon kerültek egyetemi pozícióba. Ilyen volt pl. a lelkes náci W. Meyer-Erlach (1891–1982), aki gyakorlatilag tudományos fokozat nélkül lett teológiai tanár.
Kik tanítottak még a jénai teológián? Pl. az SA és NSV (Nationalsozialistische Volkswohlfahrt) tagsággal rendelkező G. von Rad (1901–1971), aki a nemzetiszocialista időszakban leveleit „Heil Hitler” felkiáltással szignálta, az Ószövetséget pedig az Újszövetségnél mindenképpen alacsonyabb rendűnek ítélte; az NSDAP tag H. E. Eisenhuth (1903–1983) – 1943-ban hat hónapig ő volt az Intézet igazgatója –, illetve K. Heussi[14] (1877–1961), aki később pártfogolta náci kollégáit.[15] Érthető tehát, hogy ebben a szellemi környezetben olyan doktori értekezések születtek, mint pl. a faji alapú vallástörténet lényege és módszere (H. Hunger, Essence and Method of a Racial History of Religion / Wesen und Methode einer rassekundlichen Religionsgeschichte), a népi ébredés kihatása a német vallásos életre (H.-J. Thilo, The Influence of Völkisch Awakening on German Religious Life), vagy H. S. Chamberlain felfogása az ókereszténységről (H. von Hintzenstern, Chamberlain’s Portrayal of Early Christianity). Szinte elvárás volt, hogy a doktori disszertációk végkövetkeztetése antiszemita kicsengésekkel legyen telített.
A szerző, dicséretes módon, nem elégedett meg az Intézet történetének és a szereplőknek az elemzésével és ismertetésével, hanem figyelmet fordított arra is, hogy a háború után mi lett ezekkel a „kutatók”-kal. Műve hatodik fejezetében tehát a tudós életpályák alakulását vázolja (The Postwar Years, 242–278. o.). Jóllehet Türingiát, 1945 áprilisában, az amerikai csapatok foglalták el, már július 3-án átengedték a felügyeletet a szovjeteknek. Időközben az Intézet igazgatója, G. Bertram, erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy működésüket a helyi protestáns egyház továbbra is finanszírozza. Azzal érvelt, hogy a nemzetiszocialista rendszerben az Intézet tulajdonképpen a kereszténységet védelmezte A. Rosenberg náci ideológus támadásaival szemben, aki a kereszténységet egyszerűen zsidó propagandának tekintette. Az volt az elképzelése, hogy ez az apolitikus kutatóintézet a jövőben a lelkipásztorok filológiai (görög és latin) képzését, a germán lelkiség történetének kutatását, illetve új liturgikus anyagok kidolgozását szolgálhatná.
Új nevet is javasolt: Eisenachi Teológiai Kutatóintézet (Theological Research Institut of Eisenach). Az egyházi vezetés (M. Mitzenheim püspök: 1945–1970) azonban nagyon gyorsan az Intézet bezárásáról döntött. A háborút követően ugyanis a győztes szövetségesek elkötelezett nácitlanítási szándékait mérsékelte az az óhaj, hogy a német spirituális és intellektuális eliteket bevonják az ország újjáépítésébe. Ebben a politikai közhangulatban pedig a Heidelbergi Egyetem befolyásos rektora, K. H. Bauer (1890–1978), az egyetemeket és az egyházakat olyan intézményekként mutatta be, mint amelyek mentesek maradtak a nemzetiszocialista ideológiától, és főképpen készek a szövetségesekkel való együttműködésre. A kitétel mögött természetesen egyrészt a pozíciószerzés, illetve annak megtartása, másrészt pedig a személyek védelmének szándéka húzódott meg. Hiszen maga K. H. Bauer is ellenérdekelt volt az esetleges vizsgálatokban. Mindez azt is jelentette, hogy az egyetemek és az egyházak, a saját berkeikben, többnyire maguk felügyelték és végezték a nácitlanítást.[16] Ez többnyire a pozíciók újraelosztását, illetve a múltra való fátyolborítást és az elfelejtést jelentette.[17] Erre nagyon jó példa maga a türingiai evangélikus egyház, ahol gyakorlatilag tabutéma lett mind az Intézet működésének, mind pedig a Német Keresztényeknek a kérdése. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy röviddel a háború befejezését követően (már 1946-ban) elindult W. Grundmann rehabilitációs folyamata. Ebben természetesen számíthatott többek támogatására. Az állami, hivatalos ellenőrzés pedig aránylag rövid idő alatt (1946 vége előtt) azt állapította meg róla, hogy lényegében „férfiasan küzdött” (mannhaften Kampf) a nemzetiszocialista ideológia ellen. Mindez, a későbbiekben, nagyban hozzájárult az egyházi vezetés vele szemben tanúsított kezdeti ellenállásának a leküzdéséhez. 1950-ben már újra lelkész, 1952-től a tanításhoz is visszatér, s 1954-ben már az eisenachi szeminárium rektora.[18] Ebben nem volt semmi rendkívüli, hiszen 1954 és 1962 között a kelet-németországi rektorok 60 százaléka volt egykori náci párttag. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy őket – a múltjuk miatt – könnyen kézben lehetett tartani. Mindez természetesen felveti azt a kérdést, hogy az értelmiségiek mennyiben tekinthetők az elvek és a meggyőződések, vagy pedig a személyes hatalmi és anyagi érdekek megtestesítőinek.
A többi intézeti szereplőt illetően azt lehet mondani, hogy hasonlóképpen szép karriert futottak be: H. E. Eisenhuth már 1946 januárjától egyházi szolgálatban állt, később pedig szuperintendens lett; M. Redeker 1954-től 1967-ig volt kereszténydemokrata (CDU) képviselő Schleswig-Holstein parlamentjében; W. Meyer-Erlach 1950-től keresztény szovjetellenes pályafutásba kezdett Nyugat-Németországban, s 1962 januárjában már szövetségi érdemkereszttel (Bundesverdienstkreuz) is kitüntették. De hasonlóan felívelő életpályák jellemzik az Intézet egyetemi hallgató tagjait is. H. von Hintzenstern pl. keletnémet kitüntetésekben részesült (1975-ben és 1986-ban); H.–J. Thilo pedig, 1991-ben, a német szövetségi érdemkeresztet kapta meg. Többen egyetemi vagy egyházi pályán érvényesültek.
Ennek fényében jobban érthető a háború utáni német teológia, amelynek rövid értékelő elemzésével S. Heschel a kiváló monográfiáját zárja (Crucified or Resurrected: Institute Theology in Postwar Germany, 279–289 o.). W. Meyer-Erlach pl., aki azelőtt az Ószövetség elvetése mellett tört lándzsát, 1947-ben a megszállt Németországot a pusztában vándorló Izrael fiaihoz hasonlította. De hozzá hasonlóan mások is igyekeztek ószövetségi párhuzamokat találni (pl. babiloni fogság) a német nép éppen időszerű helyzetére vonatkozóan. Az egyháztörténészek természetesen a teológusok felmentésében voltak érdekeltek, s valóságos mítoszt konstruáltak a Hitvalló Egyház állítólagos náciellenességéből (amely egyház szintén hallgatott a zsidóüldözések idején). Gyakorlatilag csak az 1980-as évektől kezdődően jelentek meg a kritikusabb hangok, amelyek most már az antiszemitizmus és a holokauszt kérdését is terítékre tették. Ennek hatására indult el egy újfajta teológiai és krisztológiai gondolkodás, amely az egyesült államokbeli újszövetségi kutatással (Jézus és Pál zsidó mivoltának hangsúlyozásával) is találkozva mindenképpen új fejlődési pályára állította a zsidó – keresztény kapcsolatokat.
S. Heschel művének közép-kelet-európai kontextusban való olvasata elgondolkodtató és felkavaró. Hiszen nagyszerűen érzékelteti azt a mindenki által közismert, de csak ritkán kutatott, valóságot, hogy a már pozícióban levő, vagy minden áron pozícióba kerülni vágyó ún. „értelmiségiek” rendkívül nagyfokú hajlandóságot mutatnak a mindenkori hatalom szolgalelkű kiszolgálására, különösen az ideológiagyártás és a közvélemény befolyásolása terén. Ez vélelmezhetően annak tudható be, hogy a diktatórikus hatalom számára ideológiát gyártó, illetve a hatalmat (s annak tetteit, hatalomgyakorlási technikáit) intellektuálisan legitimáló diplomások rendszeresen abban az illúzióban ringatják magukat, hogy nekik hatalmuk és befolyásuk van az önkényességet a maga szintjén korlátok nélkül gyakorló – többségében féltudású vagy alacsony iskolázottságú, de a saját kiválóságában meggyőződéssel hívő – politikai vezetésre. Valójában azonban csupán a hatalomnak kiszolgáltatott eszközök, akiknek a mozgástere kizárólag az egymással való leszámolásra, illetve a személyes bosszúállások többé-kevésbé sikeres kivitelezésére korlátozódik.[19] Ennek természetesen az a következménye, hogy a hihetetlenül hiú és narcisztikus „értelmiség” intellektuálisan és erkölcsileg lezüllik (idővel kontraszelektálódik), miközben továbbra is kénytelen az elvárt feladatokat teljesíteni: közvélemény-formálás, politikai megrendelésre és ideológiai kritériumok szerint elkészített tudásanyag.
Mindez azt bizonyítja – és lényegében véve ez S. Heschel monográfiájának alátámasztott csupasz igazsága –, hogy az értelmiségi vagy egyházi státusz önmagában véve nem ruházza fel az illető személyt semmiféle többlet erkölcsi magatartás-képességgel. Csupán arra teszi alkalmassá, hogy másokat a tekintélyelvűség alapján manipuláljon, mozgósítson – utána pedig mindennemű felelősséget elhárítson magától. Hiszen ő tevőlegesen semmivel sem piszkította be a kezét. Amennyiben tehát egy személy nem rendelkezik emberi tartással és értékrenddel, a státusz azokat nem pótolja; csupán hatalmat ad és lehetőségeket kínál számára, sokszor a büntet(hetet)lenség illúziójával.
S. Heschel kifejező fényképekkel illusztrált és alaposan dokumentált monográfiája – amely tartalmas szakirodalom jegyzékkel (291–325. o.), illetve név- és tárgymutatóval zárul – azért is fontos, mert miközben könyvtárnyi irodalma van a katolicizmus és a pápaság holokausztban játszott szerepének, felelősségének,20 addig a német evangélikusok (eszme)története a nemzetiszocializmus idején – és azt megelőzően – eléggé háttérbe szorult.
A szerző ebben a tekintetben kissé helyére teszi a dolgokat, hiszen a német evangélikus egyházban uralkodó közszellemnek és teológiai felfogásnak a holokauszt ideológiai előkészítését segítő és azt legitimáló szerepét és felelősségét tárja kendőzetlenül a nagyközönség elé. Talán ezért is minősíthető kiváló szemináriumi munkaanyagnak, amely kihívás elé állítja, és gondolkodásra kényszeríti a hallgatókat – már ahol van igény ilyen jellegű munkára a felsőoktatásban.
Susannah Heschel, The Aryan Jesus: Christian theologians and the Bible in Nazi
Germany (Az árja Jézus. Keresztény teológusok és a
Biblia a nemzetiszocialista Németországban). Princeton University Press,
Princeton – Oxford, 2008, XVII + 339. old.
Jakab Attila