Klió 1992/1.

1. évfolyam

BEKÖSZÖNTŐ

Új folyóirat első számát veszi kézbe az olvasó. Újabb történeti folyóiratét – s ezt talán érdemes indokolni. Folyóiratunknak egyetlen célja van, az, hogy olvasóinkkal, történelemtanárokkal, a történelem kutatóival, a művelt érdeklődővel megismertesse a történettudomány legújabb eredményeit. Kimondottan referensz jellegű folyóiratot szeretnénk megjelentetni, amelynek egyetlen célja az, hogy a különféle jellegű újdonságokra felhívja a figyelmet. Arra is, ha egy olyan tanulmány vagy monográfia lát napvilágot, amelyben új ismereteket talál az olvasó, s arra is, ha egy módszertani, vagy tönénetszemléleti szempontból új munkára bukkanunk.

Folyóiratunk a Debrecen–Nyíregyháza régió történetíróira kíván támaszkodni elsősorban, de nem kizárólagosan. Mindenki támogatását, közreműködését várjuk, aki egyetért célkitűzésünkkel, s hajlandó ahhoz hozzájárulni.

Első számunk a figyelem felkeltését hivatott szolgálni, csupán ízelítő a jóval gazdagabb, sokszínűbb kínálatból. Sikere vagy bukása dönti el, képesek vagyunk-e folytatni a folyóirat megjelentetését vagy sem. Úgy tervezzük, hogy kezdetben évente két számot jelentetnénk meg, s esetleg később évi három számot.

Sorsunk tehát az Önök kezében van. Reméljük, jó kezekben...

Gunst Péter, Niederhauser Emil

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Ki európai?

Az egyesült Európa vágyálomként lebeg a szemünk előtt. Szeretnénk, ha hamarosan valóra válna, és úgy beszélünk róla, mint valami biztosan bekövetkező, közeli dologról. Ugyanakkor nagyon hosszú út áll előttünk. Az európaiság fogalma igen tág, nehezen értelmezhető. Azonos kulturális jelek rendszere, amelyek segítségével hasonló módon adjuk át egymásnak a legfontosabb emberi értékeket. Mi, európaiak. De hol végződik az az Európa, amelyben hasonló kulturális jelekkel kommunikálunk? Ennek megállapításához félre kell tennünk korábbi földrajzi ismereteinket, és szembe kell néznünk a következő ténnyel: ha az európaiság sajátos kulturális jelek rendszere, azaz hasonló történelmi tapasztalatok összessége úgy önmagában véve nem érték, csak az értékek kifejezésének bizonyos módja. Ebből következik, hogy minél pontosabban határozzuk meg a fogalmát, annál szűkebbek lesznek kontinensünk földrajzi határai, ugyanakkor minél több nemzetet ölel át, annál szegényebb lesz konkrét tartalma.

Az európaiság tudatának kialakulása fokozatosan ment végbe, főként a kontinens nyugati részén. Európa – ezek mi vagyunk, no és még néhányan. Így aztán az általunk lakott kontinens bizonyos részei kevésbé európainak nyilváníttattak, attól függően, milyen mértékben ismertük el sajátunknak az ott tapasztalhatókat. Hol van az európaiság epicentruma? A Forum Romanumon, a Champs Elysée-n, Brüsszelben, Greenwichben vagy Strasbourgban? Állítsuk össze az európaiság fogalmát létrehozó tapasztalatok listáját. Mit jelentett ez a fogalom az egyes történelmi korokban?

Európa tagadhatatlanul a földközi-tengeri kultúra örököse. de annak nemcsak római, hanem bizánci formájában is. Számunkra természetesen az előző lenne a szimpatikusabb, hiszen szívesen látjuk magunkat az emberi jogok „szerzőinek" örököseiként, s utasítjuk el az ókori és újkori rabszolgaság összes formáját, mint számunkra idegen, „ázsiai” terméket. E felfogás szerint Bulgária és Oroszország nem tartozna Európához.

Az európai kultúra keresztény gyökerekből fakad – ez szintén nyilvánvaló. Kevésbé nyilvánvaló azonban, hogy ez nem kizárólag a nyugati, hanem egyben a keleti kereszténységet is jelenti. A felfogástól függ, hová soroljuk a bolgár, grúz, orosz, örmény, román, szerb és egy sor egyéb kultúrát.

Nehéz elképzelni Európát középkori katedrálisok, kolostorok, várak és falakkal erősített városok, a keresztes hadjáratok emlékei nélkül. A középkori christianitás sokszínű kulturális hagyományaival rendkívüli mértékben járult hozzá az európaiság fogalmának kialakításához. De akkor hová tartozik Észak-Európa Svédországon kívül eső és Kelet-Európa Lengyelországon, Magyarországon és Szlovákián túli része?

A fogalom kialakításában jó ötszáz éve komoly szerep jutott az Újvilággal való kapcsolatnak. A gyarmatosítás erkölcsileg igen vitatható folyamatában, amely hihetetlen mértékben gazdagította Európát, az angolok, franciák, hollandok, olaszok, portugálok és spanyolok vállalták a főszerepet. A belgák és németek sokkal később kapcsolódtak be. És mi van a többiekkel? Nekik szintén voltak Európán kívüli kapcsolataik. Csak ez éppen egy erős és agresszív nem-Európával való kontaktust jelentett. Nem sokkal Kolumbusz felfedezését követően, Európa attól, hogy a török Budáig hatolt előre, és a Balkán után a kontinens délkeleti részét elfoglalva, az egész európai kereszténységet veszélyeztette. Mai elnevezéssel élve, e küzdelemben először a görögök, bolgárok, macedónok, albánok, szerbek, bosnyákok és románok, majd a horvátok, magyarok, szlovákok és ukránok, végül az osztrákok és lengyelek vettek részt. Kétszáz év szakadatlan harc következett, amelyben a változó szerencsével megáldott nemzeteket a kereszténység védőbástyája cím mellett az „Internale Europe” elnevezéssel is kitüntethetjük. E tapasztalatokat, amelyek korántsem fejlődésünket segítenék elő, szintén az „európaiság építőelemének” tarthatjuk?

Az újkor Európa nyugati felén a töretlen gazdasági fejlődés korszakát jelentette. Bár e lendület részben a gyarmatosításnak köszönhető, mégis fontos szereppel bírt az európai tudat kialakításában. A fellendülés élén Anglia állt, míg a többiek szélsőségesen különböző helyzetekben találták magukat. A nagyhatalmak XVIII. századi európai közössége bekapcsolta a kontinentális vérkeringésbe Oroszországot, ugyanakkor letörölte a térképről az elég nagy Lengyelországot, és nem ismerte el számos kisebb nemzet függetlenségi jogait. Ennek következtében száz-százötven éven át e népek idegen államok fennhatósága alalt éltek.

A XVIII. század végén Európában az emberi szabadság eszméje vált egyre erősebbé. Az eszme az egész kontinens közös kincse, de a történelmi tapasztalatok függvényében más és más módon vált valóra. Ha saját házában él a nemzet, a harc a gondolat és a szó szabadságáért, valamint a legszegényebbek sorsának javításáért folyt. Másutt a nemzeti függetlenség és a hit szabadsága került a küzdelem zászlajára. Az egyházak – különösen a katolikus egyház – nem tudtak megfelelően reagálni a gondolati és szociális szabadság posztulátumaira. A nemzetek érezték ezt, s válaszukat Dawson nyomán az újkori dekrisztianizálódás európaiságot alkotó tapasztalatának nevezhetjük. E tapasztalatban nem osztoztak az elnyomásban élő népek. Ott, ahol az emberi szabadság egyet jelentett a nemzeti önrendelkezés kivívásával, az egyház rögtön a harc mellé állt. Kivételt csak Csehország jelentett, ahol az egyház a Habsburgokat támogatva, népellenessé váll,

Nyugat-Európában már a XX. század küszöbén a nagyvárosok polgárai játszották a vezető szerepet mind a politika, mind a tömegkultúra alakításában. Közép-Kelet-Európában, de főként keleten, azaz Oroszországban, a társadalom jelentős része falun élt. A vidék megkésve civilizálódott, ugyanakkor őrizte a hagyományos európai kultúrát. Az európai társadalom urbanizálódásának elmélete csak a kontinens bizonyos részeire igaz. Az utóbbi évtizedek hatalmas tapasztalata a Közép- és Kelet-Európát hatalma alá hajtó szovjet kommunizmus. Kétségtelen, hogy az ezt a társadalmi struktúrákat megsemmisítő politikai és gazdasági uralmat átélő társadalmak másképp fejlődtek, mint akiket ez elkerült. Az élmény nem járult hozzá a közös európai tudat alakításához, de emlékezetünkből sem törölhetjük ki.

Beszélünk továbbá a fogyasztói életszemléletről, mint közös európai tapasztalatról. De azért itt is pontosítanunk kell. Nehéz a fogyasztói társadalmat Litvánia vagy Románia példáján szemléltetni. A mai Európa a gazdag és a szegény nemzetek hazája. A fentiekben az európaiság számos ismérvét futottuk át. Közülük egy sem jellemző a kontinens valamennyi régiójára. Mi ebből a tanulság? Mivel mindennek dacára közös európaiságra törekszünk, a jövőben meg kell határoznunk azon kulturális vonások összességét, amelyek komplex módon válnak az egymást kiegészítő európai tapasztalatok részévé. Másrészt el kell fogadnunk az európaiság néha igen különböző megjelenési formáit.

A kommunizmust megjárt országok közül Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország tradícióiban a latin kultúrához és a nyugati típusú kereszténységhez kötődik. Leginkább a csehek emlékeztetnek a nyugati társadalmakra. A lengyelek, magyarok és szlovákok több hagyományt őriznek az antemurah christianitaüs et Europae szelleméből. Oroszországot a XVIII. század elejéig nem tartották európai államnak. Nem ismerte a középkort, a reneszánszt és barokkot. Hatalmi koncepciójában mindvégig az önkényuralomra és a pravoszlávra, mint egymást támogató erőre támaszkodott. A Nyugat felé való utazás Oroszországban a diszharmónia és a gyengeség jele. Kultúrájának nagysága bizánci gyökerekből táplálkozik, de ebből merít erőt az a nagyhatalmi törekvés is, amely kétszázötven éve jelen van az orosz politikában. Oroszország szomszédai szintén sajátos helyzetben vannak. Az ukránok, beloruszok, litvánok, lettek és észtek Oroszország nyugati, Lengyelország keleti expanziójának útvonalán élnek. Furcsa átmenetet alkotnak Kelet-Európában. A három balti nemzetet skandináv és lengyel vonásokkal keveredő hatások uralják. A szlávok számára hermetikusan zárt nyelvük hozzájárult a russzifikációval szembeni viszonylagos védettségükhöz. A beloruszuk és ukránok esetében keleti és nyugati vonások annyira összekeveredtek, hogy nehéz megállapítanunk, közülük melyek döntőek a még nem kikristályosodott nemzeti tudat alakításában. Ezen népek számára meghatározó élmény lesz az európaiság saját tudatának kifejlesztése.

A fentiekben Kelet-Európa hozzám közel álló területeiről tettem említést. A délkeleti részeket a régió szakértői nálam alaposabban mutathatnák be. Közös munkánkból derült majd ki, hogy Európa kulturális térképe mennyi vonást rejt magában, amelyek mind jelentősek a jövő európai integrációjának szempontjából.

A szerző Bohdan Cybulski a Forum ttemwralique Européen 1. Kongresszusán (Strasbourg, 1991. november 21–23.) tartott előadását a krakkói Tygdnik Powszechny című katolikus társadalmi-kulturális hetilap 1991/49. száma közölte.

Nagy László Kálmán