Az angol individualizmus történeti szerepe

A szerző figyelmét a XIII–XIX. századi angol társadalmi-gazdasági fejlődésre irányította néhány tapasztalata: 1. a középkori Angliában sokkal több az egy főre jutó vagyon, mint más európai államokban; 2. mások itt a boszorkányhiedelmek, mint a kontinens országaiban; 3. Angliában a XIV. század közepétől már nincsenek ciklikus népesedési válságok, míg ezek a kontinensen a legkorábban, három évszázaddal később szűnnek meg; 4. két egyházközség dokumentumai azt mutatják, hogy ezek nem zárt, integrált faluközösségek voltak, hanem fluktuáló, állandóan változó vagyonelosztású, demográfiai struktúrájú, technológiájú mikrotársadalmak. E szembetűnő vonások alapján a szerző a következő kérdésekre keresi a választ: 1. Miért éppen Angliában volt először ipari forradalom? 2. Mikor kezd Anglia fejlődése különbözni Európa más országaiétól? 3. Miben áll ez a különbség? 4. Mennyiben hasznosíthatók a tanulságok ma a harmadik világ országai számára?

Macfarlane abból indul ki, általánosan elfogadott megállapítás, hogy Anglia – és Európa egésze is – a XIX. századig paraszti társadalomnak számított. A „paraszti” helyett mondhatnánk: háztartási termelési múltú társadalom, a szerző azonban a rövidség kedvéért a „paraszti” szót használja. Mit jelent tehát ez a kifejezés: „paraszti társadalom"?

A fogalom legfőbb kritériumai lehetnek: a birtoklás egysége, jellege a itínnctes és az elosztás jellege. A paraszti társadalomban az egység a paraszti háztartás. A család közösen birtokol, közösen végzi a munkát, és közösen, együttesen fogyasztja el a megtermelt javakat. Alig van munkamegosztás, nincs készpénzforgalom, nincs szerepe annak. A pénz inkább a vagyon egyik formájának számít, nem fizetőeszköznek. A földnek szimbolikus értéke van, nem árucikk. A paraszti társadalom földrajzilag mozdulatlan társadalom.

A családfő kétszeresen hatóság az ilyen társadalmakban: mint családfő, és mint a termelő egység vezetője. A társadalmi viszonyok közül a házasság az, amely pontosan jelzi, hogy paraszti társadalomról van szó: 1. a házasságkötés a lányoknál nagyon korai életkorban történik; 2. a házasságot „összehozzák", nem szerelemből kötik; 3. a házasság általános: a nők majdnem 100 százaléka férjhezmegy. További jellemzők: a parasztságon belül viszonylagos egyenlőség tapasztalható; nagy szakadék választja el viszont más társadalmi osztályoktól; alig van kapcsolat a falusi és a városi kultúra között; a kis faluközösségek annyira ragaszkodnak a saját szokásaikhoz, hogy az ilyen – felülről nézve homogénnek tűnő – paraszti társadalmak inkább partikulárisak, mintsem univerzálisak. Végül egy fontos különbség az ún. „klasszikus” paraszti társadalmak és a nyugat-európai paraszti társadalmak modellje között; az előbbiben minden családtag egyformán társtulajdonos, az utóbbiban csak egy (fiú)örökös társtulajdonos az apa mellett.

Ahogy a szerző már utalt rá, mind a történészek, mind a szociológusok és antropológusok körében elfogadott tény, hogy Anglia paraszti ország volt egészen az ipari forradalom idejéig. Úgy tartják, hogy egy alapvetően „feudális-paraszti" rendszerből „kapitalista-paraszti" szakaszon áthaladó, „kapitalista-modern" rendszerhez vezető fejlődés játszódott le a következő időrend szerint: feudális-paraszti 1066; kapitalista-paraszti 1450–1650; kapitalista-modern 1750–1850.

A fenti koncepció és kronológia uralja az utóbbi másfél száz év történeti gondolkodóinak munkáit. Közülük hármat emel ki s elemez a szerző: Macaulayt Marxot és Webert. Macaulay nézetei megtalálhatók az 1848-ban megjelent Anglia történelme című munkájának híres harmadik fejezetében. Szerinte Anglia népe 1685-ig barbár, vad, műveletlen volt, mezőgazdasága durva és kezdetleges, az arisztokrácia és a dzsentri is faragatlan, részeges, a klérus hasonlóképpen tudatlan és brutális. Az országutak megdöbbentő állapotban, járhatatlanok, s csakúgy hemzsegtek az útonállóktól. A vidék egyetlen kiterjedt nyomornegyed volt. Azonban „Anglia történelme hangsúlyozottan a haladás története:” ... „Hét évszázad folyamán a nyomorúságos és lealacsonyodott népfaj a legnagyobb és legműveltebb néppé lett a világon, kiterjesztve uralmát mindenfelé a földgolyón..." Ez a változás 1848-ra már kiteljesedett – hirdeti Macaulay. És bár munkásságának értékei kétségesek, olykor még ma is érezhető történelemfilozófiájának hatása.

Karl Marx azért választotta kutatási területéül Angliát, mert ez a legjobban dokumentált ország, és mert itt ment végbe a legkorábban az egyik termelési módról, a feudálisról egy másikra, a kapitalizmusra való átmenet. Marxnak a kapitalizmus kialakulására vonatkozó nézetei közismertek (ezért itt azok részletes tárgyalására nem térünk ki). Az átalakulás a XV. század utolsó harmadában és a XVI. században ment végbe – állapítja meg Marx –, mégpedig a parasztság földtől való megfosztása, a bérmunkás tömegek létrejötte, a pénzgazdálkodás fellendülése, a tőkefelhalmozódás megindulása, a modern magántulajdon létrejötte révén. Marx meg volt győződve arról, hogy „a kapitalista társadalom gazdasági struktúrája a feudális társadalom gazdasági struktúrájából nőtt ki”. Azt tartotta, hogy az abszolút magántulajdon lényeges eleme a kapitalizmusnak, és „az a jogi felfogás..., hogy a földtulajdonos azt teheti a földjével, amit minden tulajdonos megtehet a tulajdonában lévő árucikkekkel.... ez a felfogás... csak a modern világban, a kapitalista termelés kialakulásával együtt... bukkan fel”. Marx tehát úgy véli, hogy birtoklási forradalom ment végbe a XV. század végén s a XVI. század folyamán, melynek során „a feudális földtulajdon, a közösségi tulajdon, a kisparaszti tulajdon” átalakult „modern, egyéni tulajdonná”. Addig viszont, azaz a XV. század végéig Marx „naturális, mezőgazdasági jellegű” országnak tartotta Angliát. Marx annak magyarázatában kevéssé meggyőző, hogy miért is kellett az egyik termelési módnak átváltoznia egy másikká, és miért kellett éppen Angliában összeomlania a parasztságnak.

Max Weber nagyjából elfogadta, hogy a régi társadalmi-gazdasági rendszer felbomlása és az új kialakulása úgy ment végbe, ahogyan azt Marx megrajzolta. Őt magát azonban sokkal inkább érdekelte az, hogy miért történt mindez Európának bizonyos területein, nem pedig a világ más részein.

Weber szerint a fordulópont a XVI. század volt. Ekkorra Angliában is elválik a család és az üzlet, a háztartás már csak a fogyasztás egysége, létrejön a földnélküli, „szabad” munkásosztály, és változás következik be a felhalmozódással kapcsolatos magatartásban. Ez utóbbi viszont csak Északnyugat-Európában következett be, nem itt hatott az a jellegzetes „etika”, amely a fáradhatatlan, soha véget nem érő szerzést hangsúlyozza.

Közismert, hogy Weber azt gondolta, ez az etika a kálvinizmushoz kapcsolódik, bár nem valami egyszerű ok és okozat keretében. Weber tanulmányaiból kiderül, hogy véleménye szerint „a puritanizmus késői képződmény volt, amely felerősítette azokat a tendenciákat, melyek oly régóta megkülönböztették az európai társadalmakat". Világos, hogy a nagy változás a XV. század végén és a XVI. században történt. Weber kísérletet tesz arra, hogy megmagyarázza, miért járták be bizonyos észak-európai területek a fejlődésnek azt az útját, mely eltért más agrár civilizációkéitól. Az általa megjelölt főbb okok közül kettő az „ésszerű” gazdasági felhalmozás előtt álló akadályok elmozdítására vonatkozott. Ez akadályok egyike a „mágia” volt, amely a kora keresztény rendszerből maradt itt, s épült be a középkori katolicizmusba. A puritánok „elutasítottak minden varázslatos manipulációba vetett bizodalmat”. Ehelyett az életvitelhez szükséges racionális erkölccsel vértezték fel magukat. A másik fontos változás „a társadalom családtalanítása” volt: Weber felvázolt egy általános evolúciós modellt, amely szerint a társadalmak, olyan helyzetből kiindulva, melyben a rokoni kapcsolatok uralják az élet minden szféráját, egy átmeneti szakasz után eljutnak a modem társadalmakig, ahol a család és a rokonsági kötelékek nem uralják többé a gazdasági és a társadalmi életet. A protestantizmusnak – Weber szerint – igen fontos szerepe volt a családi kötelékek megsemmisítésében, mivel helyettük a hiten és a közös etikán alapuló életmód felsőbbrendű közösségét kínálta. E folyamat végére szétvált a család és az üzlet, és az egyén gazdasági szempontból izolálódott.

Macfarlane ezek után arra keresi a választ: vajon Anglia „paraszti társadalom” volt-e a XVI–XVII. században akár a „klasszikus”, akár a „nyugat-európai” értelemben. Fontos forrása egy Raiph Josselin nevű ember 1644-1683 között írt naplója. Josselin pap és farmer volt egy kis essexi faluban. Az ötfflete teljesen ellentéte volt a fentebb leírt paraszti modellnek, mert: földje kizárólagosan magánbirtok volt. Josselin kitagadta a saját fiát a földből, és nem a szokásjog, hanem a végrendelete volt a döntő. A termelésnek, fogyasztásnak sem volt alapegysége a család. Josselin egyedül dolgozott, fiai 50 km-rel távolabb éltek, más úrnál dolgoztak.

Nincs tehát erős kapcsolat a család és a farm, a társadalmi és a gazdasági egység között; nem a családra épül a tulajdon, a termelés és a fogyasztás; óriási a mobilitás mind a személyek körében (költöznek, bérmunkásnak állnak, bérmunkást alkalmaznak), mind a földet illetően (adják-veszik, tetszőlegesen örökítik, bérbe adják); Josselin piacra termel (évi 80 font a jövedelme ebből).

A szerző ezután nagy mennyiségű dokumentumot vizsgál meg, visszanyúlva egészen a XIII. századig: naplókat, számadáskönyveket, manoriális feljegyzéseket, lakossági nyilvántartásokat, végrendeleteket, hagyatéki leltárakat, bírósági feljegyzéseket. Térben is kiterjeszti vizsgálódását: Közép- és Észak-Angliára, Skóciára, London környékére. Emellett bizonyítékul hívja a demográfusok által használt leszármaztatási módszereket, a nyelvből a rokonok megnevezési megoldásait; további tanúi azok a korabeli utazók, akik Angliából a kontinensre, és a kontinensről a szigetországba látogattak, és feljegyzéseket hagytak hátra, mint Montesquieu, De Tocquevill és mások. Ők éppúgy észrevették a különbségeket, Anglia „másságát", mint némely történész, pl. Maitland, Marc Bloch.

Kutatásainak eredménye: az angol társadalom már a XIII. században sem volt paraszti társadalom. Nagy földesúri birtokok voltak egy kézben, kisparaszti birtok alig volt; mindenki gazdasági haszonra termelt. A földnélküliek vagy mezőgazdasági alkalmi munkások, vagy városi textilipari munkások. Piacra, eladásra dolgoztak. A családok térben, időben mobilitást mutatnak: költöznek, nem ugyanott élik le az életüket, ahol születtek. A család nem együttesként mozog a társadalmi, gazdasági ranglétrán, hanem egy-egy családtag kiemelkedik, mások lemaradnak. A gyerekek korai életkorukban otthagyják a szülői házat, s máshoz szegődnek, szüleik pedig idegeneket alkalmaznak bérmunkásként. (Például Luptonban 1660–1669 között 20 fiúból 6, 23 lányból egyetlen egy sem maradt a szülőfalujában.) A házasodási szokások szintén nem utalnak paraszti társadalomra: nem volt cél a korai házasságkötés, sem a sok gyerek vállalása; sok volt az egyedülálló nő, a cél a pénzgyűjtés volt, hogy több földet és munkaerőt lehessen vásárolni. A föld elidegenítésének lehetősége megvolt, és éltek is vele: eladtak, vették, elajándékozták, végrendelettel örökítették, azaz modern magántulajdonként bántak vele férfiak, nők egyaránt. Élénk volt tehát a földpiac, a föld árucikknek számított. A földdel való üzletelés célja a gazdagodás volt, nem pedig a paraszti társadalmakra oly nagyon jellemző ragaszkodás a család nevén lévő birtokhoz.

A tulajdon az egyénhez, az individuumhoz kötődött Erősen fejlett volt a magántulajdonjog. Az angol társadalmi struktúrát tehát már régidők óta az egyén jogai és privilégiumai uralták, szemben az olyan társadalmakkal, melyekben a hangsúly a családon, a szélesebb körű csoportokon, vagy az állam jogain és kiváltságain van.

Összegezve a szerző véleményét: Anglia társadalma legalább a XIII. századtól fogva más, mint a szokványos paraszti társadalmak: míg a „klasszikus" parasztcsaládban minden családtag egyformán, együttesen tulajdonos, a nyugat-európai típusban egy gyermek társtulajdonos az apa mellett, addig Angliában a tulajdon az egyéné.

Macfarlane végül leszögezi: hibát követett el Marx és Weber, amikor a középkori Angliát paraszti társadalomnak tartották, és nagyon szerencsétlenül választották mintának, mert nem tipikus, hanem éppen egyedülálló, különleges példánál kötöttek ki.

A modern individualizmus eredetét Angliában nem lehet sem a középkorvégi gazdasági-piaci fejlődéssel, sem a protestantizmussal magyarázni. Ez az individualizmus megelőzte a XVI. századi változásokat. és maga alakította azokat. Tévedés tehát az angliai változást a XVI. századra tenni: a szerző szerint ez legalább a XIII. században bekövetkezett – ha változás volt egyáltalán.

Végül Macfarlane figyelmeztet: ha Anglia esete nem tipikus, akkor veszélyes lehet párhuzamot vonni közte és a harmadik világ országai között. Például, ha Angliának 6 évszázad kellett a változáshoz, akkor a mai fejlődő országoknál súlyos traumát okozhat a sietség. Továbbá, ha ezek az országok át akarják venni a nyugati fejlett technológiát, s ezzel együtt egy sereg individualista magatartási jegyet, jogot, családszerkezetet, földrajzi és társadalmi mobilitási mintát – akkor célszerű lesz előbb mérlegelniük, megéri-e a gazdasági haszon a magányosságot, elidegenedést, családi feszültségeket.

Alan Macfarlane: The Origins of English Individualism. The Family, Property and Social Transition (Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet kérdése). Basil Blackwell, Oxford, 1978. XVI + 216 oldal.

Az angol individualizmus történeti szerepe

Fodor Mihályné