RÓMAI TÖRTÉNELEM

HAVAS LÁSZLÓ: Kiegészítések „A római történetírásra vonatkozó legújabb eredmények és módszerek (1975–1985)” (Világtörténet, 1989. 3. sz. 83–111.) című kutatási beszámolóhoz.

Amikor a múlt század végén, illetve szádunk elején napvilágot láttak H. PETER munkái a római történetírásról (Die geschichtliche Literatur über die römische Kaiserzeit bis Theodosius 1 und ihre Quellen, Leipzig 1897, I–II – újra kiadva: 1967 –; Wahrheit und Kunst. Geschichtsschreibung und Plagiat im klassischen Altertum, Leipzig, 1911), úgy tűnt fel, hogy sikerült e területen minden lényeges kérdést tisztázni. A szerző hatalmas anyaggal bizonyította, hogy a római historiográfia nem mai értelemben vett egzakt tudomány volt, hanem a retorika egy sajátos ága. A PETER által előtárt anyag annál inkább végleges érvényűnek mutatkozott, mert szerzője vizsgálatait egyfelől az ún. „nagy" római történetírók közelmúltban elkészített, szinte mindenkorra lényegében lezártnak tekintett szövegkiadásaira alapozta, másfelől saját maga tette közzé az elveszett történetírók töredékeinek példaszerűen gondos és csaknem felülmúlhatatlannak ítélt összeállításait (HRR = Historicorum Romanomm Reliquiae, I–II. Leipzig, 12, 1914; II, 1906; HRF = Historicorum Romanorum Fragmente).

PETER teóriája annál szilárdabbnak tűnt, mivel hasonló eredményre jutottak azok a kutatók is, akik a római történetírás egy-egy speciális formáját vizsgálták meg, így az életrajzokat, az epitomákat (kivonatokat) stb. (vö. pl. Fr. LEO, Die griechischrömische Biographie. Leipzig, 1901; G. MISCH, Geschichte der Autobiographie. I. Das Altertum, Frankfurt am-Bern, 1949–503 – angolul is megjelent E. W. DICKES fordításában: London, 1950; M. GALDI, L'epitome nella letteratura latina, Napoli, 1922. Általában az antik historiografiai kutatások utóbbi másfél évszázadához tájékoztató jelleggel 1. V. PÖSCHL kitűnő tanulmány-összeállítását: Römische Geschichtsschreibimg, Wege der Forschimg 90. Darmstadt, 1962).

A legutóbbi mintegy 30-40 év kutatásai azonban erősen megváltoztatták ezt a felfogást. Egyfelől szinte alig van olyan jelentősebb római történetíró, akinek szövegét ne helyezték volna újabb megvilágításba a korábbiaknál lényegesen szélesebb szöveghagyományokra épülő kiadások, másfelől elkészültek azok a szótárak, lexikonok, konkordanciák, speciális grammatikai munkák, amelyek az ókori történetírók sokkal tüzetesebb és rendszeresebb elemzését tették lehetővé. Tisztázódott továbbá az is, hogy a latin historiográfia nem szűkíthető le pusztán a retorikára, mert kapcsolatrendszere azon messze túlmutat, így a költészet irányában (vö. L. FERRERO, Rerum scriptor. Saggi sulla storiografia romana, Trieste, 1962), de a filozófia és a különféle narratív és demonstratív műnemek, műfajok felé is. Ezzel áll összefüggésben az a körülmény, hogy a romai történetírók jó része nem csupán a história területén működött és alkotott, hanem ilyen irányú tevékenységük többnyire egy sokirányú és sokoldalú munkásság része. Maga a híres Cato (a Censor) nem csupán a történeti tárgyú Origines („Városok – államok? – születése") szerzője, hanem mezőgazdasági szakíró, sőt enciklopédista is. Sallustius oeuvre-jének ugyancsak egy része a történetírás és a retorika, melyhez még hozzákapcsolódott a filozófiai költészet (Empedoclea – Empedocles tanításai) és a levélformában megírt állambölcseleti értekezés. Atticus életművében szerves egységet mint a moralizáló költészet és a történeti kronológia kimunkálása, miként Cwneiius Nepos többágú (biográfia, világtörténeti kronológia) historiográfiai munkássága is kiegészült a geográfiával és a könnyűhangú versírással. Valójában Varro polihisztori művében is ugyanúgy csak egy komponens a történetírói ténykedés (vö.pl. De vita populi Romani – A római nép életeről), mint ahogy sok más római szerző szerényebb színképű munkásságában viszont a historigráfiai alkotások mellett fontos szerep jut még más műfajok és műformák ápolásának is. Még a Kr. u. II. század Tacitus utáni par excellence latin nyelvű történetírója, Floms is igazából költőként kezdi pályáját, minden bizonnyal Rómának Dacia felett aratott katonai sikereit énekelve meg. Később talán a tacitusi Germania-hoz hasonlóan ír értekezést Galliáról, majd hispaniai Tarracóban letelepedve, Vergiliusról készít retorikai dialógust, azt a kérdést boncolgatva, hogy a nagy római költő csak költő volt-e, avagy szónokként is megállja-e a helyét. Florus ugyanakkor folytathatta költői tevékenységét is, bökverset írva a sokat utazó és a versekben kedvét lelő Hadrianus császárról, akivel egyébként személyes kapcsolatban állt. Florus minden bizonnyal csak e kiterjedt szépirodalmi tevékenységgel a háta mögött készítette el Kr. u. 147 tájékán, vagyis Róma alapításának 900. évfordulójára azt a rövid történeti összefoglalást, amely nevét igazán megőrizte az utókor számára, s amely a római történelemről élő közfelfogást a IX. és a XIX. század között mindig erősen befolyásolta.

A római történetírásnak ez, a retorikán messze túlmutató jellege érthetővé teszi a történetfilozófiai kérdések fölvetését is, amelyek többnek mutatják be a romai történetírást, mint csupán moralizáló exemplumok gazdag tárházát, holott mindináig kísért egy ilyen közelítés a latin historicusokhoz, legyen sző akár Liviusról, de esetenként magáról Tacitusról is. Érthető tehát, ha korábbi kutatói beszámolómban döntően éppen a római historiográfia történetfilozófiai aspektusaira igyekeztem felhívni a figyelmet, különösen nagy teret szentelve annak az organikus történelemértelmezésnek, mely ugyan a görög civilizációban bontakozott ki filozófiai síkon (Platón, Aristotelés, Dikaiarchos stb.), ám igazi történeti rendszerező elvvé, valódi történelemszemléletté csak a római történetírásban lett, méghozzá úgy, hogy a korai keresztény szerzőkre gyakorolt hatása révén, főleg Augustinus (Szt. Ágoston) közvetítésével termékenyen befolyásolta az egész középkor, reneszánsz és barokk történelemfelfogását (1. e kérdésről: T. STRUVE, Die Entwicklung der organologischen Staatsauffassung im Mittelalter, Stuttgart, 1978).

Ezek előrebocsátása után pedig számba veszünk néhány fontosabb újabb kutatási irányt és eredményt a már jelzett vizsgálati területekről, részben kiegészítve vele korábbi összefoglalásunkat.

Az emberi természet mint a történelem mozgatója

A címben jelzett tényezőt a XX. századi tudományosság tette valóban kísérleti vizsgálat tárgyává. Maga a fogalom, vagyis az emberi természet mint történelemalakító erő, azonban már a Kr. e. V. században megjelent a görög gondolkodásban, s ettől kezdve az egész antikvitás során posztulátumként ott szerepel a történeti események hátterében, gyakran a végső ok funkcióját töltve be az egyes auctorok értelmezésében. Ezt a kérdéskört taglalja részletesebben MREWHOLD, Human nature as cause an ancient historiography, In: J. W. EADIE–J. OBER (kiadók) The craft of the ancient historian. Essays in honor of C. G. Starr, 1985 (21–40).

A római történetírás és a görög filozófia

Már előző összefoglalásomban is elég részletesen taglaltam az idevágó újabb eredményeket, de épp az ott felvonultatott gazdag anyag talán elfedi azt a még ma is élő, oly gyakran kísértő közhiedelmet, hogy a római történetírásból és gondolkodásból hiányzott a mélyebb filozófiai megalapozás, s ezért a modem kutatók is gyakran csak felületes filozófiai kiszínezéssel számolnak még a leginkább oknyomozó latin szerzők esetében is. Újabban azonban mind többen hívják fel a figyelmet arra, hogy a rómaiak elég számottevő mennyiségű és minőségű görög filozófiai szövegnek voltak a birtokában, s ezeket a politika elméleti szintjén történeti összefüggésekben valóban hasznosították is, miként annak pl. Cicerónál szintén tanúi lehetünk. Idevág D.M. TSITSIKLI tanulmánya (Dicéarque dans la correspondance de Cicéron, Hellenica, 35, 1984, 239-260 -újgörögül és francia összefoglalással), aki a római szónok-politikusnak Atticusszal folytatott levelezése alapján kimutatja, hogy Cicero széleskörű forrásanyagot kapott Dikaiarchostól Athén,Korinthos és Pelléné „alkotmányára” Vonatkozólag, s ezért állambölcselete nemcsak szavakban utal időnként a görög tanításokra, hanem valóban mélyebb szövegismeretre épül.

A római történetírás görög filozófiai ihletése persze nem vihet túlzásokba. Esetenként ugyanis ebben a vonatkozásban kísérletek történtek a filozófiai túlmagyarázásokra. Ez esett meg pl. a görögül író római historicusszal, Cassius Dióval is, akinek a principatusról Maecenas szájába adott értékelését egyesek az epikureista Philodémosnak a „jó királyról” kialakított teóriájával szokták kapcsolatba hozni. A tárgyilagos elemzés azonban valójában semmi olyat nem tud kimutatni a Cassius Diónál olvasható állítólagos Maecenas-beszédből, ami valóban bizonyíthatóan és minden kétséget kizáróan epikureista lenne, mi több: Philodémostól lenne eredeztethető. A szóban forgó rész Cassius Dio munkájában történeti hitelességét tekintve egyenesen olyannyira vitatható hitelességű, hogy rajta keresztül még Maecenas személye és műve sem rekonstruálható autentikus módon [vö. T. DORANDI, Der „gute König” bei Philodem und die Rede des Maecenas vor Octavian (Cass. Dio LII. 14–40), Klio 67, 1985, 56–60]. = Bizonyos mértékig ugyanezt a felfogást erősítik meg J. M. RODDAZ vizsgálatai is (De César á Auguste – L'image de la monarchie chez un historien du siecle des Séveres. Réflexions sur l'oeuvre de Dion Cassius, á propos d' ouvrages récents. REA (= Revue des Études Anciennes), 85, 1983, 67–87), aki mások eredményeire is támaszkodva tisztázta, hogy az augustusi periódusra vonatkozólag Dio milyen kevéssé függ Liviustól, s így a monarchiára vonatkozó nézete sokkal inkább a Kr.u.3. századi, vagyis az egykorú válságból magyarázható, nem pedig a Kr. e. és a Kr. u. I. század fordulójának viszonyait tükrözi.

A „római imperializmus” az antik történetírásban

A kiemelt jelentőségű problémával már előző áttekintésemben is eléggé részletesen foglalkoztam. Az ott ismertetett megállapításokból azonban esetleg az a kép alakulhatott ki, hogy valójában itt spontán történeti folyamat utólagos elméleti megalapozásáról van csupán szó. Ujabban azonban egyre több olyan kutatással találkozunk, amely a spontaneitás mellett egyre határozottabban körvonalazza az ezzel összefüggésben elég korán jelentkező római tudatosságot. Az urbs-nak mint a kibontakozó világhatalom magjának ebben a tekintetben már igen hamar kialakult egy strukturált elképzelése, ahogy arra Cicero, Caesar, Sallustius és Livius munkáinak elemzése figyelmeztet (1. ehhez: P. JAL, L'impérialisme romain. Observations sw les témoignages littéraires latms de Sa fin de la République romaine, Ktéma, 7, 1982, 143-150). A kiváló francia klasszikus-filológus és ókortörténész, aki jelenleg az Association G. Budé latin sorozatának szerkesztője, meggyőzően kimutatja, hogy a köztársaságvégi római hadvezérek tisztikara nem egyszerűen csak improvizált a területhódító politika gyakorlati megvalósítása során.

A béke (pax) és a római történetírás

Az imperium Romanum hódító jellegéből 'következik, hogy mind magában az antik történetírásban, mind pedig a modern szakirodalomban nagy hangsúly esik az ún. "római imperializmus" kérdésére, holott a római politikai gondolkodás mindig kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a békének is (vö. pax Romana), és nem pusztán propagandisztikus céllal. Már a Kr. u. II. század első felének történetírója, a korábban említett Florus, valójában az ősi amialista irodalmi hagyományokkal összhangban, Rómának háborúban és békében (pace qelloque} végrehajtott tetteit egyaránt meg kívánta örökíteni, mert a tevékeny békében látta a Római Birodalom fennmaradásának és megújulásának igazi zálogát. Mindezek után érthető, ha napjainkban az érdeklődés egyre jobban a római pax-eszme irányába fordul. Nemrég I. LANA a cicerói béke-koncepciót elemezte (La concezione ciceroniana della pace, Ciceronianalis. 7, 1990, 45–59), szóvá téve azokat a hiányosságokat is, melyek az antik béke-felfogásra vonatkozó kutatásokat korábban jellemezték. E törekvés jegyében értékelhetjük L. POLVERINI munkáját is, aki a Kistona Augusta Probus-életrajzának egy híres részét kommentálva, a pax fogalmának egykorú ideológiai tartalmát elemzi, rámutatva annak gazdagságára és változatos, kiterjedt vonatkozási rendszerére mind személyes síkon (L'utopia delia pace nella Vita Probi, CISA (= Contributi dell'Istituto di Storia Aníica deli'Universitá Caítolica del Santo Cuore, Milano), 11, 1985, 230–245 – a dolgozat a vita Probi 20–23-mal foglalkozik behatóan).

Ehhez a témához kapcsolódik M. A. LEVI tanulmánya is (Pax romana e imperialismo – uo. 203–210), aki arra hívja fel a figyelmet, hogy Augustus kettős értelemben hasznátta a pax Romana fogalmát: egyfelől a megbékéltetett polgárok közti békét értette rajta a polgárháborúkat követően, ahogy arról a híres Béke-oltár (Ara Pacis) tanúskodik: másfelől pedig a pax a princeps számára a birodalom, illetve a Mediterraneum különféle területei közti harmóniát is, amelyet nem zavarnak meg sem a kalózok, sem az inváziók, sem a különféle fosztogaíások. A pax Romana-nak ez az utóbbi értelmezése a Res gestae divi Augusti-ban, vagyis az Augustus tetteit taglaló feliratos emlékiratban jelenik meg.

Nyelvészet és történetírás

Korábbi dolgozatom sajnálatos módon nem érinti ezt a kérdéskört, holott - lévén a latin immár holt nyelv - különleges jelentősége van az antik historiográfia nyelvi jellegű vizsgálatainak. Annak, hogy a latin történetírás alapvetően szépirodalmi jellegű, természeténél fogva szinte elkerülhetetlen volt, hogy ne gyakorolt volna rá jelentős hatást a hivatalos és a jogi nyelvhasználat. Meglepő azonban, hogy e vonatkozásban bizonyos köztársaságkori nyelvi jelenségek még a császárkorban is hatnak, miként az pl. Ammianus Marcellinusnál is megfigyelhető. E kérdéskörbe vág A. HELTTULA dolgozata: Post depositum militiae munus, Official phraseology in Ammianus Marcellinus. In: Studia Kajanto.

A szókincs, szókészlet megválasztásának fontos szerepe jutott pl. a propaganda szempontjából is. E téren különösen számolnunk kell az emlékiratokban megmutatkozó torzítással. Ennek a kérdésnek a taglalásához járul hozzá többek közt E. ODELMAN tanulmánya (Aspects du vocabulaire de César, REA (= Revue des Études Anciennes), 83, 1985, 147–154), aki feltárja Caesarnak a szókészlet alkalmazásában megmutatkozó ama finom megoldásait, amelyekkel egyfelől igazolja saját jogi szempontból vitatható cselekedeteit, másfelől pedig leleplezi az ellenség brutalitását és álnokságát, noha a valóságban itt az ellenfeleknek gyakran nagyon is indokolt fellépéséről, magatartásáról volt szó. Ilyen módon Caesar nem pusztán a kontextus megváltoztatásával él ebből a célból, hogy a valóságot meghamisítsa.

Az antik történetírást általában előkelő, megkülönböztetett műfajként szokás számontartani, s többnyire úgy is tekintenek rá Rómában, mint senatori műfajra. E megállapítás azonban legföljebb globálisan, vagyis a nagy egészre nézve igaz mert már néhány köztársasági szerzőt sem tarthatnak úgy számon, mint akinek kétséget kizárólag igazolni lehetne senatori rangját. Ilyenek Valerius Antias, Claudius Quadrigarius, akik inkább csak egy-egy előkelő nemzetség-család clientela-jához tartozhattak. Továbbá: a Kr. u. II. századtól kezdve, Florustól számíthatóan mind inkább a lovagok kezdenek fontos szerepet vinni a történetírásban. Ettől kezdve a historiográfia egy jelentős vonulata mind inkább vulgarizálódik, ami a nyelvi megformálásban is nyomon kísérhető. Különösen érvényes ez a korai középkorra. Így pl. Iordanes is a vulgáris latin hatására gyakran áthágja a klasszikus latin normákat, forrásaitól függően a Getica-ban gyakrabban, mint a Romana-ban (vö. R. JORDACHE, L'infmitif dans les oeuvres de Jordanes, Linguistica [Ljubljana], 24, 1984, 121–157).

Bizonyos nyelvészeti megfigyelések alkalmanként ugyancsak hozzásegíthetnek egy-egy kiemelkedő mű rejtettebb koncepcionális elemeinek tisztázásához. Feltűnő pl., hogy Livius történeti alkotásának híres praefatio-jában milyen nagy szerepet játszik az Augustus császár nevére utaló augere 'növel, gyarapít' ige és számos származék, vö. augustiora, auctores, auctum. Mindez a princeps személyének konkrét megnevezése nélkül is felidézi az augustusi ideológiát, mely a római nép szent küldetését és világtörténeti elhivatottságát hangsúlyozta, összekapcsolva azt Augustus alakjának isteni jellegével (a kérdés gondos és szakszerű elemzéséhez 1.: M. COPPOLA, Augusto nella pruefatio Liviana, AFLN (= Annali della Facoltá di Lettere e Filosofia della Universitá di Napoli), 26, 1983–84, 67–70).

Kereszténység és történetírás

A hazai és általában az ún. volt szocialista országok ókorkutatása valóban kevés figyelmet is szentelt az antik történetírás és a kereszténység kapcsolatának, figyelme középpontjában szinte teljesen az ún. pogány történetírás állt, holott a keresztény szemlélet e területen történő érvényre jutása nagyon is sok és fontos problémát hoz magával. Így tisztázni kell pl.: 1) szerves része-e a korai keresztény történelemfelfogás az antiknak; 2) vagy attól idegen, mely teljesen más interpretációval lép fel a történelem alapkérdéseit illetően; 3) esetleg úgy is, mint már a középkor történelemfelfogásának megelőlegezése; 4) illetve az is fölvetődik: mi a viszonya a keresztények saját történelemszemléletének a róluk kialakított egykorú nézetekhez? S a kérdéseket még lehetne sorjázni. Mindenesetre ma már nyilvánvaló, hogy a Kr. u. II. századtól kezdődően nemcsak az ún. pogány történelemfelfogás nem érthető meg a kereszténységgel való párbeszéd nélkül, de az utóbbi sem a pogánysággal való dialógus figyelmen kívül hagyásával. Ezért célszerű megvizsgálni a pogány történetírás képét a kereszténységről (a); másfelől pedig kifejezetten elemzés tárgyává tenni a keresztény történetírást és annak relációit az un. pogány szemlélettel (b).

a) Pogányság és kereszténység

E. D. HUNT egyik tanulmányában (Christians and Christianity in Ammianus Marcellinus, CIQ (= Classical Quarterly), 35, 1985, 186–200) azt fejtegeti, hogy miként alakította Ammianus Marcellinus szemléletét a kereszténységről saját személyes tapasztalatain kívül az a kép is, amelyet róla a kortársi történetírás fogalmazott meg (a témához 1. még: V. NERI, Ammiano e il cristianesimo. Religione e politica nelle Res gestae di Ammiano Marcellmo, Studi di Storia antica 11, Bologna, CLUEB, 1985). Természetesen a pogány történelemfelfogás a kereszténység vonatkozásában mindig is nagyon összetett és különféle álláspontokat képviselő volt, mert a méltányos magatartástól a teljes elutasításig igen széles a reagálások skálája. E tekintetben a Historia Augusta elég szélsőséges nézetet képvisel, hiszen talán az egész alkotás egy oiyan reakcióval magyarázható, amely annak a feltételezett keresztény álláspontnak a maradéktalan elutasítása, hogy Róma egész pogány múltját mint istentelen időszakot megvetéssel kell kezelni (vö. J. STRAUB, Il problema del carattere Letterario della Storia Augusta, AFLM (= Annaii della Facoltá di Lettere e Filosofía di Macerata), 17, 1984, 11–36), s egy enciklopedikus tudás birtokában kívánja a HA az olvasót vitára hívni a kereszténységgel. Nyilvánvaló a Ha pogány értékrendje is (1. ehhez: H. SZELEST, Virtus imd vitiuin in der Historia Augusta, Eos, 72, 1984, 367–373).

b) Keresztény törtenelemfelfogás

Ebben a tárgyban mindmáig Szt. Ágoston (Augustinus) az egyik legtöbbet boncolgatott és faggatott szerző annak ellenére, hogy tulajdonképpen sohasem írt a sző szorosabb értelmében vett történeti művet és a történelem voltaképp nem is tartozott bele fő érdeklődési körébe. Épp ezért leginkább történeti jellegű munkájának, a De civitate Dei-nek (Isten állama) is már sok alkalommal rámutattak a történeti ismeretek területén mutatkozó hiányosságaira. Mégis szellemiségével Augustinus erősen befolyásolta az egész késő antik és kora középkori, főleg organologikus jellegű történelemszemléletet, úgyhogy ilyen jellegű elképzeléseinek vizsgálata is elengedhetetlen (1. erről T. STRUVE, im.).

A kutatások nyomán egyre világosabbá válik, hogy Augustinus felfogása az államról és a történeti igazságról mélységesen benne gyökerezik a hagyományos antik, tehát eredetileg nem zsidó-keresztény szemléletben. Etikai vonatkozásban, pl. Augustinus lényegében újraéleszti a cicerói megközelítéseket, így a De officiis (Kötelességek) és a De re publica (Állam) bizonyos elképzeléseit, s ez nemcsak a De civitate Dei-ben jelentkezik, hanem leveleiben is (vö. J. DOIGNON, Thémes de l'éthique politique de Cicéron dans la Lettre 15 d'Augustin sur la gestion des affaires de ce monde, Orpheus, 6, 1985, 36–43). Ugyancsak alapvető Augustinus számára a sallustiusi történeti kép is; ez a historicus szolgáltatja neki a tanúbizonyságot arra, hogy már a pogány szellemiség idején a pogány szerzőktől is érzékelt módon megindult Róma hanyatlása, ahogy ezt a várost és a birodalmat ért csapások jelzik (mindehhez 1. E. GALLICET, Sallustius, nobilitaie veritatis historicus (Aug De civ. Dei, 1,5), CCC(= Civiltá classica e cristiana), 6, 1985, 309–330).

Innen tulajdonképpen már csak egy lépés választ el attól az augustinusi következtetéstől, hogy valójában nem szabad konvergenciát keresni az evangélium krisztusi birodalma és a Római Birodalom között, amivel az egyházatya elhatárolja magát a legtöbb korábbi keresztény elképzeléstől, így Prudentiusétól is, aki maga szintén összekapcsolta még az imperium Romanum-ot az imperium Christianum-mal, lényegében magáévá téve azt a hagyományos pogány római felfogást, amely – mint azt Symmachus és Claudiuanus írásai is bizonyítják – Róma mindenekfelettiségét vallotta (1. ehhez: R. KLEIN, Das spätantike. Romverständis vor Augustinus, BJ (= Bonner Jahrbücher des Rheinischen Landesmuisums in Bonn...). 185, 1985, 97–142).

Szt. Ágoston lényegében elfogadja az antik viág kialakult társadalmi-politikai berendezkedését, amelyet legföljebb a maga ideológiai rendszerének megfelelően átértelmez, ill. megideologizál. Ezt teszi pl, Hippo püspöke a rabszolgasággal kapcsolatban is, amelyet mint meglévő intézményt elfogad, úgy gondolva, hogy ez a háború, vagyis a bűn gyümölcseként illeszkedik be a társadalom természetes rendjébe (ordo naturalis). Ugyanakkor azonban a rabszolgasággal összefüggésben igyekszik feltárni a fogalom átvitt értelmű jelentéstartalmát is, utalva a rabszolgatartás metafizikai és allegorikus jelentéseire, vagyis olyan metaforikus kitételekre, mint az Isten szolgája (servus Dei), a bűn rabja (servus peccati) stb. Szt. Ágoston így a konkrét társadalmi és politikai problémákat morális és vallási síkra helyezi át, úgyhogy nála ezek a kérdések ebben a dimenzióban szublimálódnak (1. erről: F. DECRET, Augustin d'Hippone et l'esciavage. Problémes posés par les positions dans évéque de la Grande Église face á une réalité sociale dans l'Afrique de l'antiquité tardive, DHA (= Dialogues d'histoire aaicienne), 11, 1985, 675–685). Már láttuk, hogy Augustinust mennyire foglalkoztatta (pl. Sallustinus kapcsán) az antik pogány felfogás igazság aspektusa. Az egyházatya számára azonban a keresztény igazságok valójában a történelmen és a nyelven kívülre helyeződnek, mert a nyelv, így a retorika is, csak eszköz a feltárt igazság szolgálatában. Ennek megfelelően végzi el Augustinus a maga értelmezését az ókor egyik alapvető történetfilozófiai problémájával: a szavak és az igazság viszonyával kapcsolatban (vö. N. GROJAER, Agostino e la retonca romana, ARID (= Analecta Romana Instituti Danici), 14, 1985, 149–161).

Augustinusnak a klasszikus antik historiográfia szempontjából is roppant jelentősége van, mert esetenként olyan szövegeket, olyan szövegrecenziókat, ill. összeállításokat használt, melyek mára direkt formájukban elvesztek, de nagy mértékben hozzájárulnak a ma ismert szövegek kontrollálásához (vö. M. CAGNETTA, II Sallustio di Agostino, QS (= Quademi di Storia), 11, 1985, no. 22, 151–160; HAVAS, L., Textgeschichte des Florus von der Antike bis zur frühen Neuzeit, Athenaeuin, 1992, 2. szám).

Annak ellenére, hogy a pogány antik és a korai keresztény történelemfelfogás szorosan kapcsolódik egymáshoz, hiszen pl. mindkettő természetfölötti történelemmozgató erőkkel számol, mégis épp e történelemformáló tényezők tekintetében vannak érzékelhető eltérések is, úgy azonban, hogy ezek tulajdonképpen egy művön belül is párhuzamos vonulatot képezhetnek, mint pl. Lactantiusnak a keresztényüldözők haláláról írt munkájában. A keresztény szerző történetfilozófiájában a motívumok és az okságok láncolata igazodni látszik mind a pogány antik, mind az ókori keresztény szupranaturális értelmezésekhez (1. ehhez: W. KIRSCH, Triebkräfte der historischen Entwicklung bei Laktanz, Klio, 66, 1984, 624–630).

Manipuiáció és történetírás

A történetírás és a politika kapcsolata valójában közhely, mégis az antik történetíráson belül ez a kérdés sok vonatkozásban másképp vetődik fel, mint napjainkban. Az antikvitásban ugyanis elterjedtek voltak bizonyos átmeneti, vagy közbülső historiográfiai kategóriák, amelyek formálisan ugyan nem tartoztak a valódi történetíráshoz, hanem pusztán történeti nyersanyagnak (emlékirat, feljegyzés, felirat) minősültek, 'de a valóságban mégsem nélkülözték az irodalmi eszközök hatékonyságának alkalmazását. Így kell a történetírással összefüggésben számításba vennünk az Augustus császár tetteit megörökítő feliratot (vö. J. M. ALONSO-NÚNEZ, The Res Gestae divi Augusti as a work of historiography, In: Scritti Guarino, 1357–1366), amely kétségkívül a mindenkori olvasó manipulálását célozza meg két irányból is. Egyfelől a látszólagos tárgyilagosság jegyében igyekszik kiemelni egyetlen ember világraszóló teljesítményét, aki tetteivel a polgárháborúkba sodródott Róma valamennyi problémáját megoldotta. de ennek ellenére soha nem kívánt magának egyeduralmi pozíciót szerezni, hanem csak tekintélyére (auctoritas) és kiváló tulajdonságaira, erényeire (virtutes) támaszkodva, mindig intíve hátterében maradt, hagyva érvényre jutni mind a nép, mind a senatus szuverenitását. A politikus által megvalósított nagy mű pedig nem más, mint a szinte tökéletes szervezetként működő Római Birodalom (1. a kérdésről: H. J. DIESNER, Augustus und sein Tatenbericht. Die Res gestae Divi Augusti in der Vorstellungswelt ihrer und unserer Zeit, Klio, 67, 1985, 35–42).

Közönségigény és történetírás

Már korábbi összefoglalómban is jeleztem a legutóbbi kutatások erőteljes művészetszociológiai irányultságát. Ez a tendencia azóta is igen erőteljes: pl. ennek jegyében vizsgálják sokan a különféle historiográfiai műformákat. Ezek egyik jellegzetes antik és középkori változata az epitoma, vagyis a 'kivonat', amely alapvetően egy (néha több) terjedelmesebb történeti munka tömör összefoglalása, nem feltétlenül ragaszkodva híven az eredetihez, mert megváltoztathatja annak koncepcióját, kiegészítheti máshonnan vett adatokkal, nézetekkel. Az antik történetírásnak ez a válfaja valóban már a Kr. e. I. század óta jelen van Rómában, mégis igazából a Kr. u. IV. században tett szert különleges jelentőségre, aminek döntően szociográfiai okai vannak. A mindinkább érezhető kulturális hanyatlás és a fokozódó barbarizálódás időszakában van egy számottevő - ma úgy mondanók - értelmiségi csoport, amely bár valójában meglehetősen fogyatékos műveltséget mondhat a magáénak, de él benne a vágy a klasszikus kultúra iránt, amelyet számára messzemenően a múlt nagy, a régi idők tetteit megörökítő alkotásainak kivonatolása közvetít, vö. ebben az összefüggésben: P. JAL, But et technique d'abréviateurs latins. Jusün et les abréviateurs de Valére-Maxime, BSAF(= Bulletin de la Sociéíé Nationale des Antiquaires de France), 1983, 39–44.

Az epitomáknak tehát nagy szerep jut a múlt öröksége megmentésében és további átadásában, beleértve a historiográfiai örökséget is, amelynek továbbvitelében nagy jelentősége van Iustinusnak és Valerius Maximus nem egy antik kivonatolójának.

Datálás és epigrafika

Régóta ismert, hogy gyakran nagyjelentőségű történeti munkák pontosabb időbeli meghatározását teszi lehetővé az a körülmény, hogy bár az auctoranyag szinte lezárt, ugyanakkor állandóan előbukkamiak újabb és újabb feliratok. A közelmúltban fölfedezett un. "Aphrodisias-felirat" pl. lehetőséget adott arra, hogy Nikolaos Damaskénos Caesar-életrajzát az eddigieknél későbbre datáljuk, mert az inscriptio-nak. és az Életrajz-nak szövegszerű egybevetése arra utal, hogy a görög szerző munkája feltehetőleg már Augustus halála után készült (vö. M. TOHER, The date of Nicolaus' bios Kaisaros, GRBS (= Greek, Roman and Byzantine Studies), 26, 1985, 199–206).

Róma görög történeti megközelítésben

Noha a régebbi vizsgálatok feltételeztek erőteljes görög szellemi ellenállást Rómával szemben, ennek a valóságban nagyon kevés nyoma van, s az újabb elemzések mind inkább arra figyelmeztetnek, hogy a görög történetírásnak és -filozófiának éppenséggel nagyon is fontos szerepe volt a római birodalmi gondolat végső kimunkálásában. Így nyilvánvaló, hogy bár Plutarchos sok vonatkozásban szuverén gondolkodónak mutatkozik korának latin ajkú, a szó szorosabb értelmében vett római szerzőihez képest, mégis a görög szerző arra törekszik, hogy egyfelől igazolja a római császárság intézményét, másfelől pedig a világtörténelem letéteményeseként a Római Birodalmat fogja fel. Ezért száll síkra a görög politikai gondolkodás hagyományaira támaszkodva a monarchia védelmében, mert benne látja a kormányzás ideális formáját (l. ehhez: J. M. ALONSO-NÚNEZ, II supposto trattato di Plutarco sulle forme di govemo, AZR (= Atene e Roma), 30, 1985, 32-36). Kidolgozza Plutarchos azt az elvet is, amelynek jegyében szerinte megvalósítható a filozófus és a princeps kívánatos együttműködése (vö. E. TEIXEIRA, Philosophie et pouvoir chez Plutarque, AFLD) = Annales de la Faculté des Lettres et Sciences humaines de l'Université de Dakar), 15, 1985, 97-110) mint ősi, az állammal szemben támasztott filozófiai elvárás. Plutarchos úgy véli, hogy egy szerves egységet alkotó görög-római civilizáció lehet Róma pozitív történeti szerepének megfelelően az egész emberiség elkövetkezendő fejlődésének, az emberiség jövőjének alapja (1. erről: A. BARIGAZZI, Plutarco e il corso futuro della storia, Prometheus, 10, 1984, 264–286).

Akkor, amikor Plutarchos párhuzamba állította a görög és a római történelem nagyjait, arról győződött meg, hogy a kiválóságok életútját mégsem elsősorban a véletlen helyzetek, hanem az erény (az areté) alakította. Ez az alapvetően platonikus felfogás is lényegében a rómaiak virtus-ait emeli ki (vö. G. SCHNEEWEISS, Gegenstand und Absicht m den Biographien Plutarchs, In: W. SUERBAUM - Fr, MAIER (kiadók), Festschrift F. Egennami, München, 1985).

A Kelet hatása a római történetírásra

A történetírás jellegzetesen klasszikus antik műfajnak számít, mégis egyre többet tudunk meg arról, hogy nemcsak a zsidó történetírásra hatott Róma (vö. Iosephus Flavius), hanem a zsidóság is befolyással volt néhány olyan auctorra, akik tevékenységüket nagyrészt épp a történetírás területén fejtették ki. Ezek közé tartozhatik pl. a Caesar-Augustus kor egyik kiemelkedő írója, az az Asinius Pollio, akinek a zsidósággal fennálló kapcsolatára Iosephus Ravius utal (vö. L. H. FELDMAN, Asiiüus Pollio and Herod's sons, CIQ, 35, 1985, 240–242).

A ravennai, illetve a protobizánci történeti megközelítés

Magyarországon az elmúlt évtizedekben eléggé általános volt az antikfelfogás homogén megközelítése a történeti gondolkodás területén is, s legföljebb az antikvitás késői periódusában, illetve a középkor hajnalán számoltak egyfajta nyugati (római), valamint keleti (bizánci) szemléleti dikhotomiával, holott Itáliában is érzékelhető egyfajta protobizantinizmus, mindenekelőtt Ravennához kapcsolódóan. Az utóbbi időben e kérdésnek szentelt egy érdekes dolgozatot a milánói Katolikus Egyetem professzora G. ZECCHINI, nyomon kísérve a Nyugat-Római Birodalom bukását a késő antik történetírásban, főképp Cassiodoms tanúságára támaszkodva, de nem mellőzve a Symmachusszal, illetve a lordanesszel való összevetéseket sem (Il 476 nella storiografia tardo-antica).

Ezzel azonban már lassan átlépünk a középkor történeti gondolkodásának területére.