Klió 1992/1.
1. évfolyam
A nők az óorosz államban
Puskareva nemzetközi hírű szovjet medievisták, V. T. Pasuto és V. L. Janyin tanítványa, akik már egyetemi tanulmányai idején a téma felé orientálták. Ez a könyv sokrétű forrásanyag és szakirodalom feldolgozása után látott napvilágot. Célja, hogy a 10-15. század orosz társadalmi és jogi viszonyairól, mindennapi életéről sajátos szemszögből adjon képet. A történeti háttér rendkívül kidolgozott, amit óriási, a könyv mintegy negyedrészét kitevő forrásanyag igazol,
A monográfia a bevezetésen kívül öt nagy fejezetből áll. Ehhez megjegyzések, fon-ás- és irodalomjegyzék, mellékletek, színes képanyag valamint névmutató járul. A szerző úgy látja, hogy a X–XV. századi történeti forrásokból a nők társadalmi helyzetével kapcsolatban annyira ellentmondásos kép rajzolódik ki, hogy ez már esetenként a korszak nagy történelmi folyamatainak értelmezésére is zavaróan hat. Munkájában kísérletet tesz a vélemények közötti ellentmondások feldolgozására. Az egyik nézet a középkori orosz nők teljes alávetettségéről, jogi, társadalmi, családon belüli háttérbe szorításáról beszél, míg a másik szerint mind a társadalmi életben, mind egyéb területen jelentős szerephez jutottak, sőt, jó néhányan közülük politikát alakító személyiségek voltak. (Olga, Anna Romanova, Marfa Boreckaja stb.). Hogy valójában milyen is volt a középkorban az orosz nők státusa, az nem önmagáért érdekes, hanem a hiteles korkép szempontjából.
A munka kronológiai keretei azt az időszakot fogják közre, melyben az ősi, közösségi elveken nyugvó társadalomból hierarchikus berendezkedésűvé átalakuló orosz állam minden belső és külső akadályt elhárítva erős, homogén szervezetet alakít ki Moszkva körül. A nagy társadalmi mozgások a nők helyzetét is alaposan megváltoztatták. Nemcsak a társadalmi különbözőségek nőttek meg közöttük, hanem a családon belüli, valamint jogi helyzetük is átalakult.
A változások nyomon követése csak széleskörű forrásanyag tanulmányozása révén vált lehetővé. A szerző az általa használt forrásokat alapvetően két csoportba sorolja. Az elsőbe azokat csoportosítja, melyek az egész társadalom működése szempontjából meghatározó jelentőségű törvényeket, szabályokat tartalmazzák. (Pl. Russzkaja Pravda, vagy az 1497-es Törvénykönyv). Ezen kívül a különféle szabályzatokat (pl. Bölcs Jaroszláv Usztávját, mely a keresztény egyház harcát tükrözi a még élő pogány szokásokkal, mind a családi kapcsolatok, mind pedig a keresztény erkölcs terén), egyházi törvénykönyveket, a keresztény normák ellen vétők büntetési módozatait tartalmazó gyűjteményeket, valamint a hagiográfiát is ide sorolja. A második forráscsoport azokat az írásos emlékeket tartalmazza, melyek az elvárások és az élet realitása között fennálló eltérésekre világítanak rá. A szerző szerint ebbe a kategóriába tartoznak az Oroszországba látogató külföldiek útleírásai, az évkönyvi elbeszélések, a birtok és a gazdaság ügyeivel foglalkozó iratok, okmányok, a híres Novgorod környéki „nyírfakéreg-levelek”, házassági szerződések, a nők örökösödésére vonatkozó okiratok, a pecsétek, valamint a falfeliratok. A régészet eredményei, a freskók, miniatúrák mind tartalmaznak adalékot a kérdés tanulmányozásához. A még mindig mutatkozó hiányokat a nyelvészet, a folklór és más segédtudományok alapos bevonásával lehetne kitölteni, de a szerző ezúttal erre nem vállalkozott.
Az első fejezet a középkori Oroszországban politikai szerepet játszó nők élettörténetét beszéli el nagy vonalakban, valamint foglalkozik a kulturális életre gyakorolt hatásuk bemutatásával. A sort Libegy, a Kijevet alapító legendás három fivér lánytestvére nyitja, majd Olga, Bölcs Jaroszláv és Vszevolod Jaroszlávics lányai, Vlagyimir Monomah unokái (akik közül Eufemia Kálmán királyunk felesége volt), Romanova halicsi régensnő és számos más ismert személyiség története szerepel a felsorolásban. Részletesen szól családi kapcsolataikról, melyek révén a fiatal orosz állam a korabeli Európa legjelentősebb dinasztiáival került rokoni kapcsolatba. Valamennyien műveltek, tájékozottak voltak, alkalmasak arra, hogy egy-egy ország politikai életében aktív szerepet játszanak. Beszéltek nyelveket, tanultak matematikát, középkori filozófiát, asztronómiát, retorikát és a "gyógyítás fortélyait". Ismeretes, hogy sok fejedelemasszony, szerzetesnő, bojárnő nemcsak kézimunkázott, hanem könyveket másolt, sőt, néhányuknak saját könyvtára is volt. Önálló írásművek csak kivételes esetekben maradtak utánuk, de a gyakorlati életben igen tájékozottak voltak. Még az építészet terén is eredményesen tevékenykedtek, számos templom, kolostor építtetői voltak nők. A helyzet ellentmondásossága abban rejlik, hogy míg az egyházi ideológia elítélte a nők aktivitását, a társadalom szinte semmiben nem korlátozta őket, ha a kellő feltételekkel rendelkeztek. Ez a viszonylagos szabadság az Oroszországba került idegen hercegnőkre is előnyösen hatott.
A második fejezet a nőnek a családon belüli helyzetével foglalkozik. A házasságkötéstől annak felbontásáig vizsgálja jogaikat. A kereszténység felvétele előtt „víz mellőli rablással”, vagy szülők által kötött szerződés révén jöttek létre a házasságok a szláv népek körében. 988-tól a házasságok kötése az egyház monopóliuma lett. A szertartás fontos része volt a lány beleegyezésének kinyilvánítása. Nem köthetett házasságot az a leány, aki nem töltötte be a 13., később a 18. életévét. Ettől a szabálytól csak politikai megfontolásokból tértek el. A házasság felbontásáról csak akkor lehetett szó, ha a felek valamelyike házasságtörést követett el. De míg a férj hibájából csak akkor mondták ki a válást, ha a házasságon kívüli kapcsolatból gyermek is született, addig a nő bármilyen ballépése maga után vonta a házasság felbontását, valamennyi gazdasági és erkölcsi szankciójával együtt.
A családon belüli szerepük meghatározó volt. Gyakran megtörtént, hogy férjük helyett ők igazgatták az egész birtokot, nevelték a gyerekeket, szervezték a ház körüli munkát, ami a zárt középkori gazdaságok esetében nagy felelősséget jelentett. Az özvegyen maradt nőről a férj általában végrendeletileg gondoskodott, vagy olyan formában, hogy földet hagyott rá, vagy pedig úgy, hogy gyámot jelölt ki számára. A házasságok többsége a kiegyensúlyozott, keresztény normák szerinti élet színtere volt, ahol a nőnek megbecsült hely jutott.
A harmadik fejezet a jogi kérdéseket vizsgálja. Legfontosabb következtetése, hogy a megjelölt időszakban a nőknek lehetett ingó és ingatlan vagyona, tulajdonukkal szabadon rendelkezhettek: eladhatták, elcserélhették, zálogba tehették, eladományozhatták őket. Arról, hogy pénzügyletek bonyolításával is foglalkoztak, már a XII. századtól kezdve van rá adatunk. Pénzbeli magánvagyonuk hatalmas lehetett, hiszen a XII. századi templomok egy részét éppen ők építtették. Az ingatlan vagyon létét is ettől a századtól kezdve lehet kimutatni. Örökölhettek, hozományként, ajándékként is kaphattak földet bármelyik családtagjuktól. A nők földtulajdonának ugyan több formája létezett, de a szabad rendelkezésben egyik sem korlátozta őket – természetesen a fennálló jogi rendszer keretein belül.
Az igazságszolgáltatás előtt a XV. századra érték el a férfiakkal azonos jogokat, és az ezzel járó kötelezettségeket. Néhány kisebb eltérés megfigyelhető ugyan, ezek egy része számukra volt kedvező (pl. egy nő becsületének a megsértése kétszeres büntetést vont maga után), más része viszont hátrányosan ítélt rájuk nézve olyan esetekben, ha a férjjel szembeni engedetlenség bizonyult rájuk, vagy ha férjük bűnét takargatták, azaz bűnpártolásban találtattak vétkesnek.
A negyedik fejezet a viselet alakulásának fázisait és részletes leírását tartalmazza. A női viseletet főként kanonikus ábrázolásokból ismerjük. Ezek nem törekedtek a valósághű ábrázolásra, más forrásokkal kiegészítve azonban igen sokrétű, érdekes információkat adnak a korról. A szerző részletesen leírja különböző ruhadarabok rendeltetését, szabását, anyagát, díszítését, színeit. A lábbelik és a fejdíszek bemutatása teszi teljessé a képet. Ez utóbbiak nemcsak azért érdemelnek különös figyelmet, mert rendkívül dekoratívak voltak, mintegy „megkoronázták” az öltözetet, hanem azért is, inert szociális tartalmat is hordoztak: kifejezték viselője társadalmi hovatartozását, anyagi helyzetét, családi állapotát. Az ékszerek, díszek leírása is igen tanulságos, mivel többségüket viselőik maguk készítették, így vizsgálatuk a háziipar állapotáról ad képet.
Az utolsó fejezet a kérdés historiográfiáját tekinti át. A szovjet korszak előtti orosz történeti munkák számbavételével kezdi, Karamzinnak Marfa Boreckajáról írott történeti elbeszélésével, mely felkeltette a kortársak érdeklődését a téma iránt. A következő évszázad írói közül kiemeli Moroskin és Platonov nevét, akik megalapozták a középkori nők teljes jogfosztottságáról szóló elképzeléseket, bár ők ezt csak a férjes asszonyokra értették, akik kikerülve a családi otthon védelméből, férjük rabszolgáivá lettek. Pogogyin 1853-ban az óorosz fejedelmek családi életéről írt könyvet, Zabelin pedig a nők szociális helyzetének vizsgálatára tett kísérletet. Említésre méltó még Tyerescsenkonak az orosz népi életről írott tanulmánya, melynek elkészítésekor orosz forrásokon kívül felhasznált bizonyos arab és görög munkákat is. A szovjet korszak történészeit már a húszas évektől kezdve izgatta a probléma, és ha csak a legismertebb tudósok neveit soroljuk is itt fel (B. A. Romanov, B. D. Grekov, A. V. Arcihovszkij, B. A. Ribakov, D. Sz. Lihacsov), akkor is tekintélyes listát kapunk. Ők alkalmazták először a téma kutatásában a tipológiai módszert, amely sok -eredményt hozott.
A fejezet harmadik részében a külföldi szerzők téma iránti érdeklődését összegzi Paskareva, Lobanoff de Rostoff Párizsban kiadott, Anna Jaroszlavnáról írott könyvével kezdve. Megállapítja, hogy a nyugati történészek többsége, mint pl. Meyer von Knonau G., Gumplowicz M., Kirdüier M., Ediger T., Lores H., főként a dinasztikus kapcsolatok oldaláról közelítettek a témához. Weber M. munkája, amely az orosz nők teljes jogfosztottságának bizonyítására épül, komoly vitát váltott ki szakmai körökben. Századunk húszas éveiben a francia Chales B. és az amerikai Elnet E. kísérletet tett arra, hogy megvizsgálja a nem nemesi származású orosz nők helyzetét. Kidolgozták a család „nukleáris típusának” elméletét, mely új szemponttal bővítette a kutatásokat.
A historiográfia alapos áttekintése után a szerző még arra is gondolt, hogy felvázolja a témán belüli kutatások további lehetséges perspektíváját. Puskareva könyve mind a szakma művelőinek, mind pedig a szélesebb olvasóközönségnek hasznos és érdekes olvasnivaló.
A könyv eredeti címe:
Zsenscsinü Drevnyej Ruszi (A nők az óorosz államban) Moszkva, 1989. 287 lap