Klió 1992/1.

1. évfolyam

A papok szerepe a Német Lovagrendben

Közismert, hogy a középkori Európában az állami közigazgatásban mindenhol jelentős szerepet játszottak az írástudó egyházi, klerikusi személyek. Karol Górski ebben a rövid tanulmányában azt vizsgálja, hogy egy sajátos egyházi jellegű államban, Poroszországban, a Német Lovagrend államában vajon milyen szerepet töltöttek be a papok, volt-e jelentősebb eltérés az általános európai gyakorlattól, s ha igen, akkor az hol és milyen formában jelentkezett.

Poroszországban az államhatalmat egy szerzetesi és harcos morált egyesítő egyházi szervezet, a Német Lovagrend birtokolta. E testületet a laikus társadalomtól élesen elkülönülve, szerzetesi szabályok szerint éli, de egyúttal katonai feladatokat is felvállalt, így a Renden belül szükségszerűen elkülönítették a harcoló testvéreket a lelki gondozást végző lelkészektől, felszentelt papoktól. A Lovagrend ily módon három nagyobb csoportból állt: lovagokból (közülük kerültek ki a szervezet legfőbb vezetői), paptestvérekből és szolgálótestvérekből.

Karol Górski megjegyzi, hogy a Német Lovagrenddel, a keleti német kolonizációval foglalkozó legtöbb kutatás eddig elsősorban a rendi lovagokkal – s így magától értetődően a politika- és társadalomtörténettel, gazdasági viszonyokkal – foglalkozott, de elhanyagolta a testületen belüli klerikusok vizsgálatát és általában az egyházi intézmények megvilágítását. Pedig a Rend és az állam bürokratikus teendőit, adminisztratív ügyeit éppen ezek, a lovagrend soraiba tartozó rendi papok, szerzetesek látták el.

A lovagtestvérek általában írástudatlanok voltak, ezért minden rendház számára – a lelki gondozás, misézés, gyóntatás stb. mellett – a gyakorlati élet szempontjából is elengedhetetlenül szükség volt néhány klerikus testvérre. Ők vezették a bevételi- és kiadási könyveléseket, a rendházak és koníturságok levelezését, ők írták a rendi feljebbvalóknak szóló jelentéseket, beszámolókat, regisztrálták a rendnek tett adományokat, elkészítették a bérleti szerződéseket, adományleveleket stb. Rendi papok dolgoztak az állami irányítás csúcsán is a nagymester mellett a kancelláriának nevezett hivatalban, noha formálisan a XV. század végéig a Német Lovagrend államában nem volt külön kancellária, s így ilyen cím, osztség sem szerepel a korabeli forrásokban. Ez a papi felszentelésben részesült, művelt szerzetesi réteg az állami hivatalokban betöltött szerepe mellett a politika gyakorlati alakításában is szóhoz jutott, hiszen elsősorban rendi papok intézték az állam diplomáciai ügyeit, s látták el a követi feladatokat.

Érdekes, hogy az egyháziaknak az állami életben elfoglalt fontos szerepe ellenére a Német Lovagrend szűkebb parancsnoki tanácsában, amely a végrehajtó hatalom csúcsát jelentette, egyetlen püspök sem foglalt helyet az egyházi hierarchiában betöltött tisztsége alapján. A középkori Európában a prelátusok méltóságuk jogán általában automatikusan tagjai lettek a királyi, fejedelmi tanácsnak. A Német Lovagrend államában csak rátermettség, hozzáértés, személyes képességek révén kerülhetett be valaki – szerzetes lovag, vagy paptestvér – a hatalom irányító tisztségeibe.

A Rend papjai csak a Lovagrend tagjainak lelki gondozását látták el, ezért a társadalom laikus tömegeinek mindennapi életét egy külön egyházi hierarchia szervezte. Ezzel összefüggésben jelezzük, hogy az egyházmegyék élén álló püspökök IV. Ince pápa hozzájárulása alapján 1243-tó! a Rend papjainak sorából kerültek ki, akikre új tisztségükben is vonatkozott a szerzetesi fegyelem és az elöljárónak tett engedelmességi fogadalom. Ennek révén az államhatalom befolyást gyakorolt a püspökségek belső életére és a laikus társadalom feletti ellenőrzést az államhatalmi eszközökön túl egyházi eszközök révén is kézben tarthatta.

Az egyháziak és az egyházszervezet általánosabb vonásainak vázolása után Karol Górski a Német Lovagrend államának legrégebbi püspökségét, a kulmi egyházmegyét veszi tüzetesebb vizsgálat alá. Az európai egyházi irányítás gyakorlatának megfelelően Heidenreich, az első kulmi püspök (1246--5264) megalapította a kulmi káptalant, gondoskodott annak jövedelmeiről, működését pedig Szent Ágoston szabályzata alapján frta elő. Halála után egy lovagrendi pap, Friedrich von Hausen került a puspöki székbe, s ettől kezdve már a kanonoki tisztséget is csak a Rend klerikusai íölííiették be. Ily módon a Német Lovagrend teljesen ellenőrzése alatt tarthatta az egyházmegyét. Az inkorporatív egyházi szervezet miatt Poroszországban egyfajta középkori államegyházról beszélhetünk.

Górski kitér arra a kérdésre is, hogy mindehhez honnan rekrutálódtak a rendi papok. Kimutatja, hogy a Német Lovagrendben nem volt noviciusság, azaz próbaidő, hanem ha sgy pap be akart lépni a Rendbe, csak le kellett tennie a fogadalmat, Ezt követően nyílt lehetőség ezen iderikusok előtt, hogy felemelkedjenek és a hierarchia magasabb fokára lépjenek. A XIV. század első negyedében azonban némileg enyhült ez a rendszer. 1320-tól a kulmi káptalanban már feltűntek olyan papok is, akiket közvetlenül az egyházmegyéből választottak be a kanonokok a maguk testületébe, de ezek ekkor jogilag még csak pályázók voltak. Ha a nagymester – s nem a püspöki – elfogadta a káptalan választását, az új kanonoknak be kellett lépnie a Német Lovagrend tagjai közé. Ha a nagymester nem fogadta el a jelöltet, a káptalannak új pályázót kellett választani, egészen addig, amíg azt a Rend vezetése el nem fogadta.

A kulmi káptalanban öt nagyobb méltóság volt: a prépost, a dékán, a kustos, a kántor és a skolasztikus. Néha a kustos funkciója összekapcsolódott a skolasztikus feladatkörével és egy személy látta el mindkét tisztséget. A káptalaniskola élén az ún. rektor állt, aki azonban nem volt tagja a kanonoki testületnek. A káptalanban egy kanonok csak egy évig tölthetett be egy-egy tisztséget. A káptalan székhelye Cuhnsee varosa volt, így a városi lelkészt a káptalan saját soraiból jelölte ki. A székeskáptalan működése és mindennapi élete a lovagrendi komtúrságok káptalanjaira hasonlított. Az 1264-1466 közötti mintegy 200 évből 119 kanonok ismert név szerint a kulmi egyházmegyéből, ez kb. a 3/4 része lehet a kanonokok tényleges számának. Az ermlandi püspökségben 188 név ismert a káptalan alapításától (1278) a toruni békéig (1466). A káptalan tagjai származásukat tekintve elsősorban polgári és paraszti sorból kerültek ki. A világtól elfordulni vágyó nemesek általában szerzetesi fogadalmat téve a Rend lovagjai köze álltak. A káptalan többsége helyi, poroszországi születésű volt, de sziléziai, lengyel és német származásúak is szep számban előfordultak. A kulmi kanonokok mintegy 5.9 %-a a nagymester környezetéből került a kanonoki testületbe, kb. 8 %-ából lett kulmi püspök, s 5%-a diplomataként tevékenykedett. Poroszország többi egyházmegyéjének káptalanjait szintén a kulmi testület mintájára hozták létre: Pomesaniában 1284-ben. Samlandban 1293-ban.

A kulmi káptalan kulturális tevékenysége is jelentős volt a korban. A szemléltetés kedvéért Karol Górski két kanonokot említ. Martin von Linau két Mária-éneket és egy antifóniát komponált a „Salve Regina” című egyházi énekhez; Martin Mönch, a pomesaniai püspök testvére pedig „De vita et regula ciericorum” címmel terjedelmes latin nyelvű művet írt.

Az ismertetett két cikk eredeti megjelenési helye: Marian Biskup: Das Ende des Deutschordeasstaates Preussen im Jahre 1525. (A Német Lovagrend poroszországi államának megszüntetése 1525-ben) In: Josef Fleckenstein-Manfred Hellniann (Hrsg), Die geistlichen Ritterorden Europas, Sigmaringen, 1980. S. 403–416.;

Karol üórski: Das Kulmer Domkapitel in den Zeiten des Deutschen Ordens. Zur Bedeutung der Priester ini Deutschen Ordw (A kulmi székeskáptalan a Német Lovagrend idején. A papok jelentőségéhez a Német Lovagrendben) In: Josef Reckenstein-Manfred Hellmann (Hrsg), Die geistlichen Ritterorden Europas, Sigmaringen, 1980. S. 329–337.

Pósán László