Klió 1992/1.

1. évfolyam

A XIX. SZÁZAD TÖRTÉNETE

I. Sándor

V. A. Fjodorov 22 oldalas tanulmányt publikált I. Sándorrói a Voproszi Isztorii című folyóirat 1990. 1. számában. Az a tény, hogy az írás a Történelmi Portré című rovatban jelent meg, erősen behatárolta a neves kutató lehetőségeit a szűkre szabott terjedelmi keretek miatt.

A történeti irodalomban átmeneti helyet kap I. Sándor a XVIII—XIX. századi Romanovok között. I. Péterrel vagy II. Sándorral ellentétben az ő elgondolásai többnyire nem váltak valóra az orosz történelemben.

I. Pál legidősebb fia, II. Katalin unokája 1777. december 12-én született, s nevét Pétervár oltalmazójáról, Alekszandr Nyevszkijről kapta. II. Katalin személyesen irányította kedvenc unokája neveltetését. Tanítói között ott találjuk M. N. Muravjov írót, a dekabrista Muravjov apját, aki orosz irodalmat és történelmet tanított neki. A. A. Szamborszkij a jogtudományba vezette be, illetve angol nyelvre oktatta a leendő cárt. Valamennyiüket N. J. Szaltikov gróf felügyelte, aki ugyan kissé szűk látókörű ember volt, de az udvari intrikák világában rendkívüli tájékozottsággal bírt. A kiváló tanítómesterek mellett I. Sándor mégsem kapott alapos képzést. Megállapították róla, hogy nem szeretett tanulni, keveset olvasott, lassú és lusta volt, nem tudott megfelelően összpontosítani.

Tanulmányai 16 éves korában lezárultak, amikor II. Katalin akaratából feleségül vette a 14 éves badeni Lujzát, aki a pravoszláv keresztségben a Jelizaveta Alekszejevna nevet kapta.

„Neveltetésének valódi iskolája az a légkör volt, amelyet a Katalin pétervári fényes udvara valamint a Pável Petrovics gatcsinai kisebb udvara között állandó ellenségeskedés teremtett." A két udvar közötti lavírozási kényszer megtanította Sándort arra, hogy mindig kétféleképpen gondolkodjék, kétféle arca legyen, s ezek mögött kiszámíthatatlanná, képmutatóvá fejlődött. A pompa, a kifinomult szalonbeszélgetések nem tudták elrejteni előle szuverén nagyanyja udvarának kulisszák mögötti életét, amely sok mindenre megtanította. Tanulságos volt számára látni a durva gatcsinai rendszert, érezni Katalin és környezete megvetését a „kis" udvar iránt, hallani apjának egyértelmű kijelentéseit Katalin jogtalan trónbitorlásáról. Akkoriban alakult ki Sándor személyisége, ami kiváltotta mind a kortársak, mind a későbbi korok történészeinek ítéletét, vagy egymásnak ellentmondó véleményét.

Katalin már 1787-ben Pált megkerülve, Sándornak szándékozott a trónt átadni, azonban még legkedveltebb udvari nemese, V. A. Muszin-Puskin sem helyeselte a tervet, amit Sándor maga mondott el apjának, akit még Katalin életéhen uralkodó felségnek szólított. Valószínű, hogy mind Sándor mind pedig Konsztantyin nagyon féltek a despotikus uralkodó apától, aki jóllehet számos előkelő tisztséghez jutatta őket az udvarban, ám ezekről nap mint nap be kellett számolniuk.

1796-han Sándor körül fiatal arisztokraták köre alakult ki, köztük A. A. Czartorysky. P. A. Sztroganov, V. P. Kocsubej. Titkosan gyülekeztek, és maguk között nyíltan kimondták a jobbágyrendszer tarthatatlanságát, a despotizmus káros voltát. a köztársasági államforma előnyeit. Czartorysky, Sándor megbízásából kiáltványt is szerkesztett, amelyben feltárta a monarchia korlátait. Sándort, később már uralkodóként szintén foglalkoztatták reformok, de a tervek bevezetését mindig elodázta. Uralkodása teljes idejére jellemző az az ellentmondás, mely szavai és tettei között figyelhető meg.

I. Pál uralkodása általános elégedetlenséget keltett, különösen a nemesség körében, akiknek érdekeivel szöges ellentétben állt az uralkodó politikája. Ráadásul senki sem érezhette magát biztonságban körülötte. A. A. Arakcsejev és F. J. Lindener bármikor várhatta az uralkodói parancsot, hogy Sándort és Konsztantyint a Péter-Pál erődbe vagy hasonlóan biztos erődítménybe kísérjék.

Ez utóbbi segítette az összeesküvőket abban, hogy Sándort maguk mellé állítsák. A Pál elleni összeesküvés ihletője Katalin kedvenc főnemese, N. P. Panm volt, végrehajtói pedig többek között a pétervári főkormányzó gróf P. A. Palen, az angol követ Weetworth, és a gárdatisztek sora.

1801. március elején Pál tudomást szerzett az ellene készülő összeesküvésről, s erről beszélt a hűségesnek hitt Palennal is. Az összeesküvők nem késlekedhettek tovább, Sándorral egyeztették a merénylet időpontját, s március 12-én éjjel 11 órában állapodtak meg, mivel ekkor vette át az őrséget a személyes parancsnoksága alatt álló Szemjonovszkij ezred. Éjjel egy órakor hozta Palen a cár hirtelen halálának hírét, melynek hallatára Sándor, állítólag sírt. Palen javaslatára megjelent a Mihajlovszkij kastély előtt várakozó Szemjonovszkij és Preobrazsenszkij ezredek előtt. Március 12-én kihirdették a következő kiáltványt: „Őfelsége, a legdrágább apa I. Pál cár méltóztatott életét befejezni gyorsan lezajló szélütés következtében e hónap 12-én éjjel 11 óra tájban."

Pál halálának híre a főváros lakosságát óriási örömmel töltötte el. Sándor magatartásával, külsejével tovább befolyásolta a közvéleményt. A szerény öltözetű uralkodó egyszerű emberként járta Pétervár utcáit, s a tömeg lelkesen üdvözölte.

Sándor már kialakult nézetekkel lépett a trónra, fejében készen állt az államirányításra és az uralkodó magatartására vonatkozó taktika. A kortársak állhatatlannak, alakoskodónak, titkolózónak tartották, mint pl. M. M. Szperanszkij, aki egyszerűen „rideg csábítónak" nevezte. Sándor elképesztő tehetséggel tudta az embereket áltatni, s a legkülönbözőbb szemléletű és gondolkodású személyeket láncolta magához. A liberális gondolkodókkal beszélgetve harcos liberalizmusának adott hangot, a konzervatívokat meggyőzte arról, hogy számára a hagyományos alapelvek a legfontosabbak, de a fanatikusan vallásos V. Ju. Krüdener bárónő előtt akár óriási könnyeket is kipréselt magából.

Sándor gátlástalanul kihasználta az emberek gyengeségét, kijátszotta az egymással szemben álló hivatalnokokat. Hangsúlyozta, hogy az állami ügyekben az intrika legalább olyan fontos, mint az emberi becsület, sőt néha még fontosabb.

A francia írónő Mme. de Stael, akire igen nagy hatással volt az orosz uralkodó 1814-es párizsi találkozásukkor, éleseszű, tájékozott emberként jellemezte, amin nem lehet csodálkozni, ha tudjuk, hogy Sándor az önkényuralom kártékonyságáról és a jobbágyfelszabadítás feltétlen megvalósításáról beszélt neki. Napóleon szerint: „Sándor okos, kellemes, művelt, de nem lehet hinni neki, nem őszinte, egy igazi bizánci..."

Sándor nem szerette a tehetséges embereket, kortársai szerint az ész és a gerinc megrémítette őt. Természetesen nem tudta kikerülni az okos és tehetséges államférfiakat, hadvezéreket, mint amilyen M. M. Szperanszkij, M. I. Kutuzov, N. Sz. Mordvinov, vagy a reakciós A. A. Arakcsejev, A. Sz. Siskov volt. Többségükben azonban tehetségtelen udvari emberek kerültek pozícióba, mint pl. F. V. Rosztopcsin vallásügyi miniszter vagy A. N. Golicin oktatási miniszter.

Szívesen foglalkozott külpolitikával, különösen, ha az a németekkel volt kapcsolatban. A szalonokban ismert volt A. P. Jenndov esete, aki a cárnak arra a kérdésére, hogy milyen kitüntetést szeretne kapni katonai érdemeiért, azt felelte: „Felség, tegyen engem németté!"

Nagyon makaccsá tudott válni személyes vonatkozású kérdésekben, s makacssága gyenge akarattal párosult. Ahogyan Szperanszkij találóan állapította meg: „Túlságosan gyenge, hogy irányítson, de túlságosan erős, hogy irányítottá váljék".

A korabeli vélemények szerint könnyelmű és csapodár volt. Bonyolult családi élete közismert volt bizalmas körökben. Maga a cárné is tudott A. M. Nariskinával folytatott több mint húszéves viszonyáról, amelyből lányuk is született. Az ő elvesztését a cár élete legnagyobb tragédiájának tartotta.

1801. március 12-én kelt manifesztumában II. Katalin kurzusának örökségét vállalja. Helyreállította a nemesi privilégiumokat, sőt Katalin szellemében kiszélesítette azokat. Megtiltotta az egyházi és világi urak testi fenyítését. Hazaengedtetett kb. 12 000 száműzöttet. Lehetett külföldi újságokat megrendelni, működhetett nyomda, és megszűnt a Titkos Bizottság mindenható tevékenysége. Valójában ezek az intézkedések nem voltak reformok, de nagy hatásuk volt, mivel megszüntették Pál általános elégedetlenséget kiváltó rendelkezéseit.

Valójában Sándor reformszándékaiban nem csak Oroszországban hittek, de még Thomas Jefferson is feltételezte, hogy az új cár komolyan készül ezekre. Sándor II. Katalin és I. Pál politikai irányzatát lényegében véve változatlanul hagyta és olyan eszközökkel igyekezett az abszolutizmust megerősíteni, amilyeneket az idő súgott neki. Liberalizmusa csak színjáték volt, mint sok más orosz uralkodónál. Az orosz önkényuralmi rendszer egyik fontos jellemzője az a felfogás, amely a konkrét körülményektől függően rugalmas, kompromisszumokra törő politikát követelt az uralkodótól, ezáltal is erősítve pozícióját.

I. Sándort különösen foglalkoztatta a sajtó, a cenzúra, és a központi hivatalok problémaköre. Az 1804-es cenzúra szabályzat a legliberálisabb volt a XIX. századi Oroszországban. Ez hangsúlyozta, hogy a „cenzúra feladata nem a gondolkodás és írás korlátozása, hanem az ezekkel való visszaélés megakadályozása". I. Sándor reakciós kurzusának megerősödésével azonban cenzúraterror következett be, holott uralkodása kezdetén növekedett az újságok, irodalmi almanachok száma, s többek között A. Smith vagy Montesquieu munkáinak fordításai is napvilágot láttak.

A közoktatás reformját 1803—04-ben hajtották végre. A társadalom egyetlen részét sem zárták ki az elemi oktatásból, ami ingyenes volt. A legalsó szinten az egyosztályos egyházközségi iskolát találjuk, ezután a kerületi háromosztályos, majd pedig a kormányzói városokban a hatosztályos gimnázium következett. A moszkvai egyetem mellett megnyílt még öt. Az egyetemek a gimnáziumi tanárok képzésén túl az állami szolgálat számára is készítettek fel szakembereket. Az egyetemekkel rivalizáltak a privilegizált középfokú intézmények.

Még jelentősebb volt a központi irányítási szervek átalakítása, ami 1802—1812. között Szperanszkij nevéhez fűződött. Szperanszkij ebben az időszakban betöltötte az igazságügyminiszter helyettesének posztját, valamint államtitkár, a törvényalkotó bizottság igazgatója, a finn ügyek minisztere volt és irányította a pénzügyi reformokat. Az állam általános átalakításának tervét 1809-ben mutatják be a cárnak. A reformokat az egyeduralom érdekében kívánták végrehajtani.

Szperanszkij tervében megerősíti a társadalmi rétegek közötti egyenlőtlenséget, a nemesség privilégiumait és a „dolgozó" ember politikai és társadalmi jogainak korlátozását. Ide tartoznak a jobbágyok, a munkások, a házi szolgák, a középső rétegbe az átmenetet képező társadalmi csoportok, mint a kispolgárság vagy az állami jobbágyok. A terv a hatalom megosztásának elvén alapult oly módon, hogy a bírói hatalmat függetlennek tartotta, míg a végrehajtó hatalom a törvényhozói hatalomnak volt felelős. Ez a rendelet lehetővé tette, hogy a földbirtokosság és a burzsoázia részt vehessen az ország irányításában, mivel ezen rétegek nem sértették az uralkodó abszolút hatalmát. Sándor ugyan megfelelőnek és hasznosnak ítélte a tervet, bevezetni mégsem tudta, mivel az udvari körök egy része túlságosan is radikálisnak tartotta azt. Így hát létrehozták az

Államtanácsot, amelynek kinevezett tagjai voltak. 1811-ben publikálták „A misztériumok általános szervezetét” tárgyaló reformot. Ebben a péteri kollégiumokat az európai normáknak megfelelően minisztériumok váltották fel, élükön a miniszterrel, akik döntöttek a hozzájuk tartozó ügyekben és csak a cárnak feleltek ezekért.

Szperanszkij reformtevékenysége elégedetlenséget szült bizonyos udvari körökben, ezért beindult az intrika gépezete s Sándorig jutottak azok a hírek, miszerint Szperanszkij csúfságokat terjeszt róla. A sértett és hiú uralkodó nem adott hangot haragjának, sőt hangsúlyozottan kitüntette kegyeivel Szperanszkijt, ami biztos jele volt a kegyvesztettségnek. 1812. január 1-jén megkapta az Alekszandr Nyevszkij rendet. 1812. március 17-én kétórás hivatalos beszélgetés után „nagy felindultsággal" távozott a cár irodájábó1. Otthon már várta A. D. Balasov rendőrminiszter társával, akik lepecsételték iratait, a ház előtt pedig már vart rá a szekér, amely a száműzetésbe vitte. Először Nyizsnij Novgorodba majd Permbe került. Az udvarban nagy felzúdulást keltett Szperanszkij bukása, Sándor azonban meg volt győződve hűtlenségéről, s áldozatul dobta a kibontakozó elégedetlenség lecsillapítására. Négy év múlva szabadon engedték Szperanszkijt. Először penzai kormányzó, majd Szibéria főkormányzója lett 1819-ben, ahol is bevezette reformjait. 1821-ben tért vissza Pétervárra. A törvényelőkészítő bizottság vezetője lett az Államtanácsban, s jelentős földbirtokot kapott.

A XIX. század eleje Európában a napóleoni háborúk jegyében telt. 1803-ban Napóleon előkészületeket tett az Anglia elleni háborúra, mire Anglia szervezni kezdte a Franciaország elleni koalíciót. Erre Napóleon okot is szolgáltatott azzal, hogy Badenben elfogtak és kivégeztek egy, a királyi családhoz tartozó herceget. „Ez az esemény valamennyi európai uralkodót felháborította, de hivatalosan csupán I. Sándor tiltakozott. Pétervárott hivatalos, demonstratív gyászt rendeltek el, Napóleonnak pedig jegyzéket küldtek, amelyben tiltakoztak a nemes vér kiontása ellen. Napóleon kihívó jegyzékben válaszolt, amelyben kijelentette, hogy Oroszországban inkább folyt királyi vér és I. Sándor csak gondolkodjon arról, hogyan fogassa el és büntesse meg apjának gyilkosait. Ez egyértelmű és nyílt vád volt."

A koalíció sikertelen háborút vívott Franciaország ellen. Az 1805. december 2-én Austerlitznél elszenvedett vereség után Ausztria kapitulált, és Napóleonnal megalázó békét kötött. Az orosz csapatokat visszavonták a határokra, Párizsban pedig orosz—francia béketárgyalások kezdődtek. Ennek eredményeként béke született 1806. július 8-án; amit azonban Sándor nem ratifikált, így Oroszország formálisan folytatta a háborút Franciaország ellen.

Bár Napóleonnak sikerült az orosz csapatokat a Nyemanhoz szorítani, de a francia csapatok is jelentős veszteségeket szenvedtek s nem mertek betörni Oroszországba. Végül 1807. június 25-én Tilsitben a két ország békét és szövetségi szerződést kötött. Ezzel Oroszország Napóleon politikai hatása alá került a nemzetközi életben, ami külpolitikai elszigeteltséghez vezetett. Különösen súlyos következményekkel járt a kontinentális zárlathoz való csatlakozás.

A tilsiti béke tehát jelentősen csökkentette Oroszország nemzetközi presztízsét, s aláásta a hazafias érzelmeket is. Sándor népszerűsége rohamosan csökkent. A francia követ ezt írta 1807-ben: „Mindent, amit az uralkodó csinál, ellenállás kíséri". Éppen ezért már 1805-ben létrehozták a rendőrség ideiglenes tanácsát, amelynek a közvélemény ellenőrzése és a megfigyelése volt a feladata. Nagyon jellemző a tilsiti békére Szperanszkij megállapítása: „A tilsiti béke Franciaország számára mindig fegyveres béke volt. Az új háború lehetősége Franciaország és Oroszország között szinte mindig együtt járt a békével, maga a béke magában hordozta a háború minden esélyét."

A cári párizsi követ, A. B. Kurakin 1810-től rendszeresen, havonta kétszer tájékoztatta a cárt a francia sereg számáról, fegyverzetéről, mozgásáról. Értékes közléseit komoly pénzösszegek fejében magától Talleyrandtól, Napóleon külügyminiszterétől kapta. Oroszországban tudtak a készülő francia támadásról, s Napóleon sem hadüzenet nélkül támadott –

csak éppen Oroszország nem volt felkészülve a háborúra. I. Sándor nem volt katonai tehetség, a kortársak törvényszerűnek tartották, hogyha ő megjelenik a csapatok élén, akkor biztos a vereség. A háború megkezdése előtt kijelentette: „Én nem kezdek háborút, de addig nem teszem le a fegyvert, amíg egyetlen ellenséges katona is orosz földön van." A háború kitörése után pedig gyakran hangoztatta szándékát, hogy a birodalom minden erejét egészen Kamcsatkáig összegyűjti, de nem köt békét Napóleonnal. Mikor megtudta, hogy Moszkva elesett, azt mondta: „Inkább megnövesztem a szakállamat s parasztjaimmal krumplit eszem, minthogy aláírjam hazám szégyenét."

Az 1812-es háború össznépi, felszabadító jellegű volt, s ez hozzájárult a hódító legyőzéséhez. 1812. december 25-én kiadták a cári kiáltványt, amely hírül adta a honvédő háború befejeződését. Maga Napóleon sem hitte, hogy a háború Oroszországgal befejeződött. I. Sándor pedig kijelentette: „Nem kötök békét, amíg Napóleon a trónon van." Oroszország hadi sikerei Sándort Európa sorsának irányítójává tették, ami rendkívüli elégedettséggel töltötte el.

Sokak szerint az 1815—25. közötti időszak az Arakcsejev nevével fémjelzett reakció évei voltak. Fokozatosan tört előre az államélet területén ez a reakció, s eleinte a sajtót és az oktatást megkímélte. 1815 novemberében I. Sándor aláírta az orosz birodalom keretein belül létező

Lengyel Cárság alkotmányát, ami akkor liberálisnak számított. 1818. március 15/27-én, a lengyel szejm megnyitásakor Varsóban a cár beszédet mondott, amelyben kijelentette, hogy a Lengyelországban bevezetett alkotmányos rendet más országrészekre is ki akarja terjeszteni, amelyeket az isteni gondviselés rábízott, „amikor azok elérik a megfelelő érettséget".

1818-ban Sándor megbízta N. N. Novoszilcsikovot, hogy állítsa össze az állami statútumok okmányát az 1815-ös lengyel alkotmány szellemében. Ez a tervezet papíron megmaradt.

1816-tól a politikai élet meghatározó alakja Arakcsejev lett. A kortársak s ennek következtében egy sor történész Arakcsejev kígyótermészetében látta a korabeli Oroszország fő baját. A monarchikus beállítottságú nemesi történészek minden baj forrását Arakcsejevben láttak, hogy Sándor annál jobb színben tűnjön fei. Nem csökkentve a kegyenc befolyását az állami ügyekre meg kell jegyeznünk, hogy a reakciós kurzus megtervezője, ihletője maga a cár volt.

1820 októberében E. F. Svarc tábornok kegyetlensége miatt fellázadt a Szemjonovszkij Gárdaezred. A hírt a Tropauban tartózkodó Sándorral elsőként Metternich közölte, célozva arra, hogy véleménye szerint Oroszországban nincs rend, s a lázadók háta mögött szerinte valamiféle titkos társaság áll. Sándor nagyon keményen tudott büntetni, de a bíróságot, a nyilvánosságot kikerülve tette. 1822. augusztus elején leiratot intézett V. P. Kucsubej belügyminiszterhez a titkos társaságok betiltása ügyében. Ezzel együtt megélénkült az állami titkos rendőrség tevékenysége. Figyeltek mindenkit, aki gyanús lehetett a rendszer számára, ezalól a legnagyobb állami méltóságok sem jelentettek kivételt. Figyeltették pl. Arakcsejevet, akinek saját titkos rendőrsége volt.

Az 1820-25. közötti reakciós kurzus az élet minden területét áthatotta. Minden olyan intézkedést, amely Sándor uralkodásának első éveiben született megváltoztattak. A jobbágyok helyzete különösen sokat romlott. A cenzúra minden kiadványt ellenőrzött, ha kellett, betiltatott. Az egyetemekről sok tanárt eltanácsoltak.

I. Sándor figyelme 1814-ben – valószínűleg a V. Ju. Krüdener bárónővel való párizsi találkozása hatására is – a vallás felé fordul. Ugyanebben az évben védnöke lett a Bibliai Társaságnak, amit jelentős pénzösszeggel támogatott. 1824-re a társaságnak már 89 részlege volt. Az uralkodó szoros kapcsolatot tartott a népművelési és vallásügyi minisztériummal, amelynek ugyanaz az A. N. Golicin volt a vezetője, mint a Bibliai Társaságnak.

1819-ben kezdte foglalkoztatni I. Sándort a trónutódlás kérdése. Házasságából született lányai gyerekként meghaltak, és beteges feleségének több gyereke nem lehetett. Bár az 1801. szeptemberi koronázási kiáltványban nem nevezték meg utódját, de I. Pál az 1797. április 5-én kelt határozataiban törvényes örökösként a legidősebb testvért, Konsztantyint jelölte ki, aki még 1799-ben megkapta a cárevics címet. Azonban Sándorhoz hasonlóan Konsztantyin is gyermektelen volt, sőt feleségétől 1801-ben véglegesen el is vált. Másik bátyjának, Nyikolaj Pavlovicsnak viszont 1818-ban született – a későbbi II. Sándor –, s ez eldöntötte a trónutódlást I. Sándor tudtára adta Miklósnak, hogy ő a trón jövőbeli várományosa. 1819-ben Sándor meglátogatta Konsztantyint Varsóban, ahol cári helytartó volt. E találkozásukkor Sándor szóban áldását adta bátyja válására, s morganatikus házasságára a lengyel Joanna Grudzinszkajával. 1825-ben Konsztantyin önként mondott le Miklós javára a trónról.

A szóbeli megegyezések hivatalossá válása után az 1823. augusztus 16-án kelt kiáltványban Sándor a trónra lépés jogát Miklósnak adta át. Ezek az események titokban maradtak, s csupán Sándor, Golicin, Arakcsejev és a szöveg összeállítója, Filaret metropolita tudott róla. A kiáltványt megőrzésre az Uszpenszkij székesegyházban helyezték el, három kópiát pedig, amelyeket Sándor aláírásával hitelesített, megkapott a Szent Szinódus, a Szenátus és az Államtanács. Ezzel a nyilatkozattal megsértették az I. Pál által kiadott trónutódlási törvényt, amelyre hivatkozott is a pétervári főkormányzó, M. A. Milorádovics, amikor értesült I. Sándor haláláról. Konsztantyin leveleiben elismerte, hogy lemondott a trónról, de ezt nyilvánosságra kellett hozni ahhoz, hogy Miklós magát uralkodónak hirdethesse ki. Máig is megmagyarázhatatlan, mién tagadta meg ezt

Konsztantyin, holott magánlevelezésében elismerte lemondását. Mindez dinasztikus krízist okozott – amelyet, mint ismeretes – a dekabristák használtak ki.

A kortársak Sándor uralkodásának utolsó éveiből kétségbeejtő helyzetről írnak. Sándorral szemben is nőtt az elégedetlenség, aki többé már nem tudott Arakcsejev háta mögé bújni. Az uralkodó környezete tapasztalhatta, hogy utolsó éveiben egyre komorabb lett, egyre többet volt egyedül. Látta a társadalom különböző rétegeiben növekvő elégedetlenséget, tudott a titkos társaságokról is. 1825. szeptember 1-jén elutazott, hogy a Kaukázusban és a Krímben állomásozó katonai táborokat megszemlélje. Október 27-én a Georgijevszkij monostornál megfázott, az udvari orvos magas lázat

regiszírált nála. Közben I. O. Vitt, a déli területek parancsnoka felfedte előtte az összesküvés vezetőinek nevét. Arakcsejevet Taganrogba rendelték, de szeretőjének, N. Minkinának meggyilkolása miatt csak később érkezett meg. A cár november 10-én, már súlyos betegen adta ki az utolsó utasítást a titkos társaságok tagjainak letartóztatásáról. November 19-én este 11 órakor halt meg.

Voproszi Isztorii 1990. 1. szám 50—73.

Czövek István