Klió 1992/1.

1. évfolyam

A dél-magyarországi ruszinok letelepülése

A könyv egy olyan, mintegy harmincezer főt számláló népcsoportról szól, amelyről a magyar közvélemény alig tud valamit, s akik olyan területeken élnek – Bácska, Szerémség, Szlavónia – amelyek újabban a tömegtájékoztatási eszközökben igen gyakran szerepelnek. A vajdasági ruszinok kulturális központja Újvidék, a horvátországi ruszinoké pedig Vukovár volt. Figyelemre méltó a mű azért is, mert egy kevésbé ismert szláv nyelven – bács-szerémi ruszin irodalmi nyelven – íródott, amelynek értékes hungarisztikai vonatkozásai is vannak. A mű szerzője az újvidéki egyetem Ruszin Filológiai Tanszékének docense.

Bar a bács-szerémi ruszinoknak, mint különálló nyelvi-etnikai csoportnak a történelme a törököknek Magyarország területéről való kiűzése után kezdődött, a szerző külön fejezetet szentel a kárpátaljai ruszinok XVIII. század előtti történelmének. A felvidéki ruszinok politikai történetét, társadalmi-gazdasági képének, szociális struktúrájának felvázolását a történeti Magyarország kereteibe ágyazza. Külön alfejezetben mutatja be a magyarországi feudalizmus sajátosságait, viszonylag részletesen a Rákóczi-szabadságharc eseményeit. Itt kiemeli: a szabadságharc ruszin etnikai területeken indult, s abban jelentős számban vettek részt ruszin jobbágyok is.

A ruszinok XVIII. század előtti történelmének vázlatos bemutatását sem tekinthetjük azonban autentikusnak. Ramacs másod-, harmadkézből vett forrásokkal dolgozik, ezért következtetései gyakran nem meggyőzőek. Annak ellenére, hogy egyetlen bizonyító adat szól amellett, hogy Kárpátalja a 'Kijevi Rusz’, 'Kijevi Oroszország' része volt, a szovjet historiográfiának e politikai céllal terjesztett állítását minden fenntartás nélkül elfogadja. Hodinka Antal, Petrov Alekszej, Szabó István forrásokkal megalapozott véleményét tekintjük mérvadónak: a ruszinok a XIII. század elejétől fokozatosan telepedtek be a Kárpátaljára, előbb a síkság szélére, s később a zordabb természeti adottságú hegységekbe. E kérdésben nem lehet perdöntőnek felhozni a Magyarországról a XIX. század elején Oroszországba emigrált Orlay Jánosnak, ma már csak tudománytörténetileg értékelhető munkáit. Ramacs műve is bizonyítja, milyen fontos lenne a magyar történelemtudomány eredményeinek idegen nyelveken történő szélesebb körű népszerűsítése. Ramacs, a számára elérhető forrásművek alapján, nem tudja kellőképpen érzékeltetni, hogy az erdélyi fejedelemség milyen jelentős szerepet játszott a magyar függetlenségi mozgalmak elevenen tartásában, hogyan befolyásolta a ruszinok által is lakott vármegyék, elsősorban Máramaros történelmét. A ruszinoknak a Rákóczi-szabadságharcban játszott szerepét a szerző árnyaltabban tudta volna megírni, ha megismerhette volna Hodinka Antal kutatásait. Hodinka II. Rákóczi Ferenc halálának 200. évfordulóján, 1937-ben megjelent Gens fidelissima című könyvében név szerint, fegyvernem, szolgálat vagy csapattest és rang szerint felsorolja mindazokat, akik a fejedelem 161 Bereg vármegyei falvából annak seregében szolgáltak. Ramacs keveset szól a mai kelet-szlovákiai és az egykor szórványokban élt ruszinok történetéről. Ez jelentős hiányossága a műnek, hiszen a bács-szerémi ruszinok őseinek többsége éppen a nyugati ruszin, etnikailag, nyelvileg vegyes területekről (Sáros, Zemplén vármegyékből, abauji, borsodi szórványokból) érkezett a Délvidékre, másodlagos, harmadlagos migráció eredményeként. Éppen ezért sem helyeselhető a Ramacs által használt „Kárpátontúl" terminus használata. Helyesebb lett volna a ruszin nyelvben is meglévő felvidék, Felföld (ruszinul: Hornyica) szakszavak használata, amelyek magukba foglalják a Kárpátontúli Területen kívül a mai Kelet-Szlovákiát is.

A munkának Kárpátaljára vonatkozó fejezete azonban egy lényeges ponton meghaladja a szovjet historiográfia szemléletét és eredményeit. Ez a görög katolikus vallás és egyház szerepének elfogultságtól mentes, objektív megítélése. A kárpátaljai ruszinok kultúrája a XVIII. Század végéig. Vallás és egyház című alfejezetben kemény bíráló szavakkal szól a szovjet historiográfiáról, amelynek képviselői Kárpátalja történetét a „mi" történelmünkre és az „idegenek" történelmére osztják. Náluk pl. a pravoszláv egyház, s minden, ami vele kapcsolatban van, az a „mienk", a görög katolikus egyház „idegen", Vatikán- és magyarbérenc. Ramacs expressis verbis megfogalmazza: arra törekszik, hogy megmutassa és bebizonyítsa, a XVIII. századi munkácsi püspökök nem úgy vagy éppen azzal ellentétesen cselekedtek és működtek, mint ahogy azt a szovjet historigráfia bemutatja.

A török kiűzése után óriási területek kerültek vissza lakatlanul vagy igen gyér lakossággal az országhoz. A XVIII. század első kétharmadában a lakosság nagyarányú vándorlása zajlott le, elsősorban északról dél felé, a sűrűbb lakosságú megyékből a ritkábban lakott területekre. E belső migrációs folyamatba illeszkedik be a ruszinoknak a Bácskában, a kulai kamarai uradalomban, nevezetesen Keresztúr és Kocura községekben történő megtelepedése. Mindkét faluba érkeztek telepesek szervezetten és egyéni kezdeményezésből is. Keresztúr telepítő kontraktusát Redl Ferenc, a bácskai kamarai birtokok adminisztrátora 1751. január 17-én adta ki. A telepítő kontraktus szerint a Keresztúrra települők kedvező úrbéri viszonyok közé kerültek, ún. taxások lettek. Négy évre mentesültek mindenféle adó fizetése alól, mészárszék- és korcsmatartási jogot, építkezéseikhez faanyagot kaptak. A szabad évek leteltét követően az ingó és ingatlan vagyon értéke tizedrészének lefizetése után elköltözhettek. A telepítő kontraktus bevezetőiben Redl Ferenc kinyilvánította azt a szándékát, hogy Nagy-Keresztúr pusztát „200 unitus orosz familiákkal" kívánja betelepíteni. Bár a betelepedés folyamatosan zajlott, a családok száma öt év múlva sem érte el a 200-at.

Kocura telepítő kontraktusát 1763. május 15-én adta ki Redl. A kontraktus szerint a szerbek által lakott faluba 150 görög katolikus települhetett volna be. Azonban nem települt be ennyi, a fokozatos ruszin benépesülés ellenére még 1778-ban is csak 96 ruszin család élt a faluban. A kocurai ruszinok letelepedésükkor csak két évig élveztek adómentességet. Ebben, Ramacs szerint része volt annak, hogy a faluban ekkor már szerbek éltek. A kocurai ruszinok száma csak azt követően nőtt jelentősebben, hogy onnan 1780-ban kiköltöztek a szerbek.

Valószínű, hogy a Szabolcs vármegyei települési és demográfiai viszonyokkal, a bácskait alig meghaladó, alacsony szabolcsi népsűrűséggel magyarázható, hogy a kincstárnak szándékai ellenére sem sikerült több görög katolikus vallású családot a bácskai leköltözésre rábírnia. Szabolcs

vármegyei helységből, Érkenézből (ma: Románia, Chiniz) származik Bácskeresztúr első görög katolikus papja: Kövezsdi Mihály. Bácskeresztúri működése előtt Kövezsdi Makón volt tanító, majd rövid ideig parochus. 1751-ben Makó mintegy 220 görög katolikus családjából Kövezsdi vezetésével mintegy 40 család Bácskeresztúrra költözött át, ahol a makóiak letelepedési helyét ma is 'makovszki sornak' (makói utcának) hívják. Az Érkenézből és környékéről délebbre vándorolt ruszinok helyére Bihar vármegyei románok költöztek.

Ramacs történészi képességei és erényei a két bácskai ruszin falu gazdálkodásának, kulturális, egyházi-vallási életének bemutatásában mutatkoznak meg. E részek megírásában elsősorban levéltári forrásokra támaszkodik, ezeket szerencsésen ötvözi a történeti irodalom eredményeivel. (Feltétlenül említést kell tennünk a Ramacs által leggyakrabban hivatkozott két munkáról. 1. Labos Fedor: Isztorija Ruszinoch Bacskej, Szrimu i Szlavoniji. 1745—1818. Vukovár, 1979. (A bácskai, szerémségi és szlavóniai ruszinok története). 2. Gavrilovic S.: Rusini u Backoj i Sremu od sredine XVIII do sredine XIX veka. Godisnjak Drugtva istoricara Vojvodine. Novi Sad. 1977. 153—215.) Részletesen foglalkozik a két bácskai faluból Újvidékre és a Szerémségbe történő szekunder migrációval. Az újvidéki görög katolikus parochia megalakulása 1780-ban történt. Egyházszervezetileg 1777-ig a kalocsai érsekséghez tartoznak, azt követően pedig az ekkor alapított kőrösi görög katolikus püspökséghez kerültek. E püspökség közvetlen szervezeti előzménye az 1611-ben létesített Horvát Királyi Görög Apostoli Vikáriátus volt. 1852-ig, a zágrábi érsekség létesítéséig a kőrösi püspökség az esztergomi érsekség joghatósága alá tartozott. A bácskai ruszin (egyházi) értelmiség a XVIII. században kivétel nélkül felvidéki eredetű volt. A bácskakeresztúriaknak 1756-től, a kocuraiaknak 1765-től volt tanítójuk. A szertartáskönyvek és tankönyvek is a Felvidékről kerültek a Bácskába, oda pedig Oroszországból és Galíciából. A bécsi Kurzbock-nyomda 1770-es megalakulása után e nyomdából és utódaitól, így a pesti egyetem budai nyomdájától is szereztek be könyveket.

A kötetből áttekintést kapunk a Szerémségbe történő ruszin kirajzásról. Sídre 1803-ban érkeznek bácskai telepesek. Az Elcz grófok vukovári uradalmához tartozó Petrovci községbe 1833-ban, az iloki uradalmához tartozó Bacsinciba pedig 1834-ben költöztek ruszinok. A szerző e településekről adatokat is közöl. Sidben pl. 1825-ben 53 görög katolikus házaspár élt: 90 férfi, 79 nő, 40 fiú, 33 lány; 1846-ban Petrovciban 431 ruszint írtak össze. E három településen kívül a XIX. század első felében mintegy 15 szerémségi helységbe költöztek ruszinok. Janko Ramacs könyvéből a címben jelzett korszakra vonatkozóan egzakt képet kapunk a bácskai és szerémségi ruszinok gazdasági életéről, demográfiájáról, művelődéséről. A mű gazdagítja ismereteinket a XVIII—XIX. századi magyarországi belső migrációról.

Janko Ramacs: Privregyin i druzstvenyi zsivot Ruszinadoh u juzsiej (A dél-magyarországi ruszinok gazdasági és társadalmi élete) 1745—1848. Ruszke Szlovo Kiadó. Újvidék, 1990. 191 p.

Udvari István