Klió 1992/1.

1. évfolyam

XX. század

Csang Kaj sek. A kínai „Bonaparte" sorsa

Társadalom- és történelem elméleti szempontból egyaránt érdekes és izgalmas kérdés a személyiség szerepe a történelemben. Egyrészt a problémának az az aspektusa, hogy a szubjektív adottságok hogyan kombinálódnak mikroszociológiai (család), társadalmi (származás), egzisztenciális és politikai körülményekkel. Azaz hogyan formálódik a személyiség? Legalább ilyen, ha nem nagyobb a jelentősége annak, hogy az érett, „felnőtt" politikai, közéletii személyiség miként reagál a különböző kihívásokra, hogyan igazodik el a kényszerpályák és mozgásterek

labirintusában? Reakciói, tevékenysége mennyire hordozza magán szubjektuma, illetve a körülmények által is formáit személyisége lenyomatait, rányomja-e sajátos, egyéni „bélyegét" korára, vagy a körülmények hatalma érvényesül, s a történelem emeli fel, sodorja a személyiséget?

Elvileg a két aspektus kölcsönös feltételezettségi viszonyát, dialektikáját elemezheti a biografus, illetve a történész. A történelmi személyiség élet-, illetve politikus pályáját feldolgozó munkáknak különösen ez a küldetése. Örvendetes, hogy egyre több ilyen vállalkozás lát napvilágot. A történelmi folyamatok újszerű megvilágítását kaphatja az érdeklődő olvasó. Az esetek nagy hányadában ez a körülmények, a politikai folyamatok előtérbe állítását eredményezi, a személyiség, mint olyan szinte árnyékban marad. (Az optimális arányokat leginkább Ormos Mária: Mussolini monográfiája tükrözi. Bp. 1987.) Így van ez Voroncov könyvében is, amelyik Csang Kai sek életét, pontosabban politikai pályafutását dolgozza fel. Ezzel együtt is érdeklődésre tarthat számot, mert a kínai "Bonapartéről" elég egyoldalúak, hiányosak az ismereteink, továbbá Kína XX. századi történetéről is ezt fogalmazhatjuk meg. Mármint ismereteink egyoldalúságát. Hiánypótlónak tekinthetjük tehát a Csang Kaj sekről szóló monográfiát.

1887-ben egy tönkrement kereskedő családjában született. A századelőn általános jelenség volt Kínában, hogy az alsó középosztályok [módos parasztok, kézművesek, kereskedők, kishivatalnokok (liesen)] taníttatták gyermekeiket. Kínában tradicionálisan társadalmi mobilizáló tényező volt az iskoláztatás. A tradicionális struktúra bomlása, lazulása, a modern társadalmi rétegek kialakulása során – a századfordulón – a hagyományos, konfuciánus értékeket közvetítő iskolák mellett, „európai", egyetemes műveltséget biztosító intézmények is létesültek (misszionáriusok), s az ország határain kívül is egyre többen törekedtek alkalmassá válni az értelmiségi pályákra.

Csang Kaj sek (Csang) a hagyományos kínai középiskola elvégzését követően (1905) katonai iskolába jelentkezett Japánba. A katonáskodás iránti vonzalma tekinthető személyi adottságnak, ugyanakkor nemzedéktársai körében általános jelenség volt. A han (kínai) fiatalok a korszerűtlen hazai, mandzsu intézmények helyett szívesebben mentek tanulni külföldre, s a japán intézmények nem csupán közelségük miatt voltak vonzóak számukra. A felkelő nap országa sok öntudatos kínai fiatalnak követésre érdemes mintaként szolgált. (Csang esetében a katonai pálya jelentette a fő motiváló tényezőt, amit az is mutat, hogy az 1910-es évek elején erőteljesen ambicionálta, hogy német tisztképző intézménybe juthasson.)

Nem tekinthető rendkívüli dolognak, hogy Japánban kapcsolatba került Szun Jat szen mozgalmával, a Tungmenghuj-jal A kínai diaszpóra meghatározó szerepet játszott a nemzeti és társadalmi felszabadító mozgalom előkészítésében. 1911-ben a forradalom kibontakozását követően hazatért, s Sanghajban vett részt a forradalom fegyveres erőinek szervezésében. (Szülőföldjére tért haza.) Kitartott Szun Jat szen mellett, annak ellenére, hogy 1911—1913 között divergancia ment végbe a forradalom táborában. A kezdeményezők radikalizálódtak, igazodtak a tömegek hangulatához, a vezetésben ugyanakkor a társadalom felső rétegei kerültek előtérbe, amelyek kompromisszumot kerestek a császári udvarral, a különböző mandzsu feudál-militarista tartomány urakkal (tucsünök), s Juan Si kaj manővereiben is „partnerek" voltak.

Szun Jat szen első kísérlete befejezetlen maradt. 1921-es visszatéréséig Csang szülőföldje és Japán között „ingázott", mint a mozgalom egyik katonai szervezője. Az első világháború kitörése, a „szövetséges társ" Japán megalázó 21 követelése (1915), az Antant ambivalenciája a két ország viszálya iránt, az 1917-es fordulat Oroszországban különösen pedig a békefeltételek új külpolitikai körülményeket teremtettek Kína, s azon belül Szim Jat szen mozgalma számára is. Az 1919-es „május 4-e" mozgalomban elementáris erővel szabadultak el az idegen és mandzsu ellenes indulatok. Szun Jat szen – az 1911—13 közötti tapasztalatokon is okulva – az új körülmények között támaszkodott a szovjet-orosz együttműködés által kínált lehetőségekre, s azok konzekvenciáit is vállalta. Együttműködött az 1921-ben megalakult kommunista párttal, s igyekezett tartósan érvényesíteni mozgalma radikalizmusát. 1922-ben ugyan még vereséget szenvedett. Menekülésében Csang fontos szerepet játszott. Újabb visszatérése után azonban érvényesíteni tudta akaratát.

Csang a politikai változásokért nem lelkesedett. De fegyelmezett katona volt. A szovjetekkel szembeni ellenszenve és bizalmatlansága ellenére 1923-ban csaknem 3 hónapot töltött Moszkvában a szovjet—kínai katonai együttműködés előkészítése céljából. A szovjet és Komintern segítségével működtetett vampu-i katonai akadémia első parancsnoka ő lett. A kommunista „nevelő" parancsnokkal (Csou En laj) is kénytelen volt együttműködni.

Szub Jat szen halála (1925. március 12.) fordulatot hozott a kínai politikai viszonyokban, a Kuomintang politikai orientáciájában. Megismétlődött a történelem. A vezetés jobbra tolódott, a tömegek radikalizálódtak. A polarizáció folyamatában Csang – immár a hadsereg élén – jobbra nyitott, s fellépett a munkásmegmozdulások ellen (Sanghaj 1927), szakított a kommunistákkal. Igaz, a szovjet támogatásról Nem mondott le, amit azért is megtehetett, mert Moszkvában a világforradalmi összeegyeztették a haíalmi-politikai megfontolásokkal.

1928-ra a katonai hatalom mellé de facto a politikai vezető szerepet is megszerezte. Igaz, Kína az 1920—30-as évek fordulóján, de tulajdonképpen 1949-ig a leopárd foltos hasonlított. Névleg létezett a császári hatalom (Peking). Csang a Kína egészére igényt tartó Kínai Köztársaság élén állt (Nanking). Helyileg azonban a tucsünök uralma érvényesült, akik különböző külső kapcsolatokkal is rendelkeztek, s a mandzsu feudális orientációtól (Csang Co lin) a han nacionalista irányvonalon át (Feng Ju hsziang) a kommunistákat is elfogadó (Caj Ting kaj) árnyalatot képviselték, s többnyire csak formálisan ismerték el nanking integráló szerepét. Végül, de nem utolsó sorban ott voltak a kommunista befolyás alatt álló körzetek, potenciálisan széles bázissal és szovjet támogatással.

Csang a Szun kultusz ápolásával, a kommunisták üldözésével, s külpolitikai aktivitással törekedett integrálni köztársaságát. Felemás eredménnyel. 1929-ben pl. kezdeményezte a katonaság létszámának csökkentését. A tartományurak fegyveres erejét kívánta csökkenteni. Eredménytelenül, mivel azok a külső veszélyre hivatkoztak. Nem alaptalanul. 1931-ben Japán elfoglalta Mandzsuriát. A „vörös foltokat" sem sikerült felszámolnia. A nagy menetelés (menekülés) végén (1934—35) Jenan központtal Mao stabilizálta helyzetét. Ráadásul a Kuomintang vezetésén belül is komoly ellenzéke támadt a radikális nacionalista (később japán kollaboráns) Vang Csing vej csoportja miatt.

Legitimációs kísérleteit a Kuomintang kongresszusai (1929: III., 1931: IV.) mellett a nemzetgyűlés összehívása is mutatta, ami viszont gyakorlatilag egypártira sikerült. A Szim kultusz építése sajátos árnyalatokat kapott. Elhomályosult demokratizmusa, nemzeti (nacionalista) jellege dominált. Szerzőnk szerint Csang militarizmusa, s a kor fasiszta hatása érvényesült a „kékingesek" mozgalmában, amelyet országjáró körútjain élesztgetett. Törekvései azonban torzók maradtak. Az 1937-es japán agresszió miatt tudomásul kellett vennie a kommunistákkal való együttműködést. Miközben szinte elvesztette országát. A japánok rövid idő alatt elfoglalták Kína legfejlettebb területeit, szétverték Csang hadseregét. Disszonánsra sikeredtek az 50. születésnapjára rendezett „tömjénező" rendezvények. Székhelyét is az elmaradott belső kínai Csungkingba kellett áttennie. A nemzetközi politikai körülményektől függött a helyzete. Az amerikai semlegesség és a szovjet—japán megegyezés (1941. április 13.) nem kedvezett Kínának. 1941—42 fordulójától azonban megváltozott a szituáció. Csang Kínája az antifasiszta koalíció részévé vált.

A kommunistákkal való együttműködése sohasem lett feszültségmentes. Ezt tükrözte a neve alatt kiadott Kína sorsa című könyv is (1943), amely Kuomintang hegemóniát tételezett, s eltérően Mao újdemokratikus forradalmi koncepciójától a demokráciára éretlennek tartotta Kínát. Az amerikai nyomás ellenére nem törekedett kompromisszumra a kommunistákkal (1945—46). Túlbecsülte velük szemben számbeli katonai fölényét (amit az 1947-es esztendő igazolni látszott, hiszen Jenant is elfoglalták), nem számolt potenciális tömegbázisukkal (agrárforradalom), s a hatékony szovjet támogatással. Szűklátókörű politikusnak bizonyult, s 1949-ben Tajvanra szorult. Még egy negyedszázadig élt, de a szerző az 1950 utáni fejleményekről röviden, s szinte Csang Kaj seket figyelmen kívül hagyva foglalja össze az eseményeket.

V. Voroncov: Szugyba kitajszkovo Buonaparte, Moszkva, 1989. (A kínai Bonaparte sorsa)

Menyhárt Lajos