Klió 1992/1.

1. évfolyam

Az 1922. évi csehszlovák államkölcsön

Az I. világháború végén Kelet-közép-Európa új és újjáalakított államai a rekonstrukció roppant feladata előtt álltak, pénzügyek megszervezése, és a közigazgatási gépezet felállítása várt rájuk. Infláció sújtotta ezeket az országokat, és mindenütt hiányzott a tőke. A külföldi kölcsönökkel kapcsolatban viszont nehézségek mutatkoztak. Egyfelől a háború befejeztével a legnagyobb hitelezők közül kettő, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság szinte teljesen leállt a kölcsönzéssel. Az európai kormányoknak a piachoz kellett folyamodniuk. Másfelől viszont amíg ez országoknak a pénzügyi helyzete és politikai feltételei nem voltak szilárdak, addig nem ébresztettek bizalmat ezeken a piacokon. Emellett Londonban például erős volt a tőke iránti hazai igény is; a háborús szabályok 1919 végéig érvényben voltak; 1925-ig elriasztották a rövidlejáratú külföldi kölcsönkérőket.

A Bank of England mellett a brit államnak is meghatározó szerepe volt a magán pénzkölcsönzésben. Kormánygarancia esetén hivatalosan is bevonták, de gyakran nem hivatalosan is kérték a kormány támogatását kölcsönügyekben. A kincstár rendszerint kitérő választ adott, amely felért az elutasítással. Ez történt 1921—22-ben, amikor Jugoszlávia egyebek között vasútépítési programra akart Londontól pénzt kapni. Egy másik esetben, 1927-ben viszont, amikor Nagy-Britannia visszatért az aranyalaphoz, a kormány maga bíztatta a Cityt, bocsásson Görögország rendelkezésére hiteleket.

Ez a tanulmány a kettő közti esetet, az 1922-es csehszlovák államkölcsön esetét vizsgálja meg, és azt a kölcsönös együttműködést, amely ennek kapcsán egy magánbank, a Baring Fivérek és Társai Ltd., a Bank of England és a kormány részlegei között zajlott le.

A kelet-közép-európai országok között Csehszlovákia volt az első állam, amelynek sikerült kölcsönt kapnia a londoni pénzpiacon. 1921 őszére ez az állam látszott a térségben a legstabilabbnak, ígéretes gazdasággal, hatékony kormánnyal, egészséges pénzügyekkel. Megteremtette a saját valutáját, és 1921 októberében a Bank of Englanddel való megegyezés értelmében felállítottak egy angol—csehszlovák bankot.

Bár az erre vonatkozó egyezményben nem volt szó a csehszlovákoknak adandó kölcsönről, a britek prágai követsége általános politikai indoklással javasolta azt. Robert Bruce Lockhart követségi kereskedelmi titkár azt írta Benes csehszlovák miniszterelnökről, külügyminiszterről, hogy „talán ő a legfontosabb tényező Közép-Európa békéje szempontjából ma", s úgy vélte, hogy a Benesnek nyújtandó támogatással, és a túlzott francia függéstől való megszabadításával „megtennénk az első lépést Közép-Európa országai jobb gazdasági kapcsolatainak biztosítása érdekében. Végül pedig, saját pénzügyi helyzetünk megerősítésével ebben az országban, a legjobb garanciát biztosítanánk a maguk számara újabb német Mittel-Európa kísérlettel szemben." Michael Spencer Smith, a Bank of England egyik igazgatója azonban látva, hogy a Baring Brothers bank már készíti elő a kölcsönt, figyelmeztette Bmce Lockhartot, csökkentse a csehszlovák optimizmust: ugyanis nem könnyű Londonban pénzt előreremteni; Benes reménye, hogy 5 millió font kölcsönt kap, túlzott a piac kapacitásához képest: a befektetők akkor látnák biztosítva az érdekeiket, ha a kuponok értéke független lenne a tőzsde irányától. Emellett volt egy komoly politikai jellegű gond: Habsburg Károly kétszer is megkísérelte, hogy visszatérjen Magyarországra. A csehszlovák kormány mozgósított, és erőszakkal fenyegetőzött. Spencer Smith figyelmeztette Lockhartot, hogy mindenféle pénzügyi művelet tanulmányozása lehetetlen, amíg háborús hangulat van a térségben.

Mielőtt azonban a válság megoldódott volna, Baringok megszereztek a Rothschildok közreműködését, és biztosították a pénzügyminiszter, Sir Robert Horne jóváhagyását is. Rothschildék ugyan először Jugoszlávia financiális támogatását fontolgatták, azonban Horne, és a Baring-bank jobb üzletnek látták a csehszlovákoknak adandó kölcsönt. A kölcsöntárgyalások Londonban, 1922. január közepén kezdődtek, s még, más egyebek közt USA-beli pénzintézetet is bevontak. Így már lehetségesnek látszott az 5 millió font előteremtése. A pusztán financiális elrendezés mellett azonban más fontos szempontokat is mérlegeltek. Baringék a brit kormánytól írásos jóváhagyást akartak kapni; a brit kereskedelmi minisztérium annak biztosítását kívánta a csehszlovák kormánytól, hogy a brit hitelezőknek Csehszlovákia visszafizeti a háború előtti tartozásait. A csehszlovák kormány viszont azt akarta, hogy a kölcsön az új angol—csehszlovák bank számára megadandó koncesszió előtt realizálódjék. A koncesszió és a háború előtti adósságok ügye január végére rendeződni látszott, nagy gondot azonban az okozott, hogy Baringék jogászai ragaszkodtak hozzá, hogy a csehszlovák kormány szerezzen parlamentáris felhatalmazást az idegen valuta kölcsönkérésére, és az állami bevételek biztosítékként való lekötésére. A csehek válaszul kezdtek más, lehetséges hitelezőkre célozgatni, s arra, hogy esetleg megszakítják a tárgyalásokat a Baring-pénzintézettel. Baringék azonban hajthatatlanok voltak. Közép-Európa ingatag állapotban van, mondták, és további változások esetén könnyen felborulhat a kölcsönegyezmény.

Benes február közepén Londonba utazott, s további haladást ért el. A kölcsön összege most már 10 millió font volt, amelynek először a fele lesz esedékes. Benes „intelligenciájával és abszolút egyenességével" éppen úgy megnyerte Baringék rokonszenvét, mint Pospisil, a cseh pénzügyek képviselője – írja a cikk szerzője. Végül a bankok belementek, hogy az első részlet 6 millió százezer fontsterling legyen, megszületett az idegen valuta kölcsönzését, és a jövedelmek elzálogosítását lehetővé tevő törvény, s április 5-én aláírták Londonban a kölcsönszerződést. Az összeg 10 millió fontsterling volt, melyből azonnal folyósítottak 6 100 000 fontot (ebből 2 800 000 fontot Londonban, 500 000 fontot Amszterdamban és 14 000 000 dollárt New Yorkban bocsátottak ki). A kamat mértéke 8 százalék volt, s az illető kötelezvény pénznemében, fonsterlingben, illetve dollárban volt fizetendő. A kölcsönt a csehszlovák vámbevételek és dohánymonopólium biztosították. Az Angol—Csehszlovák Bankot április 12-én nyitották meg. Az egész üzletet nagy győzelemnek könyvelték el mindkét oldalon: a Bank of England volt az egyetlen külföldi bank, amely egy csehszlovák bank tőkéjének több mint 50 százalékát magáénak tudhatta, s az, hogy a Baring-bank vezette be Csehszlovákiát a londoni pénzpiacra, sokat jelentett az ország számára.

Csehszlovákia volt tehát az egyetlen kelet-közép-európai ország, amelyik képes volt tekintélyes mennyiségű új pénzt előteremteni külföldről 1922-ben. Románia hosszú távú tranzakciói pusztán más kötelezettségeinek a kielégítését célozták, Ausztria pedig 1918 óta folyamatosan komoly válságtól szenvedett. 1922 nyarán már olyan rossz volt a helyzet, hogy egy bankcsoport, a Morgan-Ház, a Baringok, a Rothschildok és Schroederek megállapították, hogy az osztrák kormány nem juthat kölcsönhöz a piacon. A problémát végül októberben a Népszövetség elképzelése szerint oldották meg: főbiztost állítottak Ausztria pénzügyeinek ellenőrzésére, és az Ausztriának nyújtott kölcsönt más országok kormányai garantálták. A legfőbb kezesek egyike – Csehszlovákia volt.

Míg Ausztria esetében Csehszlovákia konstruktív szerepet játszott, nem mondható el ez Magyarország rekonstrukciója ügyében. „Magyarország nagyobb területi veszteséget szenvedett a békeszerződésben, mint bármelyik a legyőzött országok közül." „A megcsonkított országnak még mindig jelentős gazdasági ereje volt, de igen érzékeny volt szomszédai kereskedelmi politikájára, viszont politikai kapcsolatai rosszak voltak velük" – írja a cikk szerzője. Az infláció egyre fenyegetőbb volt, úgy, hogy a stabilizációhoz külső segítségre volt szükség. Éppen úgy, mint Ausztriánál, Magyarország esetében is előbb a jóvátételi bizottságnak és a jóvátételre igényt tartó országoknak a beleegyezése kellett, mielőtt a magyar vagyontárgyakat el lehetett volna zálogosítani egy kölcsön biztosítékaként. Azonban Magyarország bizalmatlan szomszédai szigorú feltételeket akartak szabni, és Franciaország is kevésbé volt jóindulatú, mint Ausztria esetében. 1923 májusában végül a jóvátételi bizottság már nem ellenezte, hogy bizonyos magyar jövedelmeket tehermentesítsenek, azonban ugyanakkor ragaszkodott hozzá, hogy szigorúan felügyelhesse a kölcsönt, és hogy annak egy részét kötelezően a jóvátétel törlesztésére fordítsa a magyar kormány. Ezek a feltételek viszont lehetetlenné tettek volna a kölcsön előteremtését Londonban.

1922 őszén, éppen amikor esedékes lett volna a cseheknek szánt kölcsön második részének kibocsátása, a Baring-bank úgy látta, nem lehetséges a dolog. Ellenséges hangú jelentések jelentek meg a brit, amerikai, holland sajtóban a csehszlovák pénzügyekről, s amikor a csehek december végén Londonban csehszlovák kincstárjegyek elhelyezésének lehetőségeiről érdeklődtek, a Baring-banktól szemrehányás érkezett, mert nem konzultáltak vele előbb. Amikor azonban Baringék április végén éppen kezdték megfontolni a kölcsön második részletének folyósítását, és április 22-én a Népszövetség Tanácsa jóváhagyta az Ausztriának szóló 650 millió aranykorona kölcsönt, a magyar probléma legyőzhetetlen akadályként jelentkezett a Baringok tervei szempontjából. A Bank of England részéről Montagu Norman a magyar rendezést az egész térség rendezése részének tekintette. „Végső megoldásnak” Kelet-Európa számára a gazdasági föderációt tartotta, amely egy fél tucat országot foglalt volna magában a Duna mentén, vámok, korlátok nélkül. A gondolat azonban a térség országaiban igen kevés támogatóra lelt. Ezt bizonyította a Portorose-ban 1921. októberben tartott konferencia, ahol az utódállamok delegációi lehetetlennek vélték az ilyen fajta föderációt.

Mikor azután a jóvátételi bizottság május 23-én úgy határozott, hogy bármiféle kölcsönhöz jut Magyarország, annak egy részét a jóvátételre, és más, a békeszerződésben foglalt kötelezettségekre kell fordítania, s hogy inkább a bizottságnak, semmint a Népszövetségnek kell felügyelnie a kölcsönre, Niemeyer, a brit államkincstár képviselője és a Népszövetség Pénzügyi Bizottságának brit tagja és Norman kezdték fontolóra venni, hogy Magyarország érdekében pénzügyi nyomást gyakorolnak az antant-országokra. Niemeyer elküldte a Times egyik vezércikkét Pospisilnek, amely nagyobb együttérzést kért Magyarország számára a szomszédaitól, és mérsékletet Magyarországtól. Kijelentette, ha Londonban tudnák, hogy Csehszlovákia ellenzi Magyarország rekonstrukciójának tervét, ez katasztrofális hatással lenne a csehszlovák kölcsönre nézve. Valószínű volt, hogy Magyarország a jóvátételi bizottság döntése ellen a szövetséges kormányokhoz fog fellebbezni. Niemeyer és a brit külügyminisztérium támogatta ebben a magyar kormányt, és sürgette Benest, hogy reagáljon kedvezően, mert úgy vélte, hogy ha Magyarországot a népszövetségi terv keretében állítják talpra, akkor az országnak nyilvánosan meg kell erősítenie, hogy elfogadja a területi elrendezést, és ezután már az egyedüli bölcs politika a magyar állam részéről csakis az lehet, hogy kibékül a kisantant országokkal.

Bár a csehek hangoztatták, hogy Benes ugyanazon elvek alapján tekint a magyar rekonstrukcióra, mint Ausztria esetében tette, Norman most már nyomást akart gyakorolni az ügyben. Javaslatára június 7-én Baringéktól üzenet érkezett Pospisilhez a londoni csehszlovák követség útján, mondván: „aligha hisszük, hogy a brit kormány örömmel nézné, hogy elővesszük a dolgot (ti. a kölcsön ügyét) mindaddig, amíg a jóvátételi bizottság előtt a csehszlovák kormány a magatartásával folytonosan akadályozza Magyarország gazdasági rehabilitációját." „Sajnálnánk elmulasztani a másik részlet piacra dobását, mert ilyen alkalmak nem adódnak gyakran. Biztosra vesszük, hogy meg fogják érteni..." A jóvátételi bizottság döntése ellen a magyar fellebbezés meg is érkezett. A brit külügyminisztérium azonban addig nem akarta támogatni, amíg „Magyarország makacskodik a leszerelés kérdésében, és nyüzsög az irredenta szervezetektől". Benes fenntartotta, hogy az ő politikája segítőkész Magyarországgal szemben. A Baringék Pospisilnek küldött üzenete viszont felháborította, úgy tekintette, mint kísérletet arra, hogy diktáljanak a csehszlovák politikának. Norman azonban ezt írta: „El vagyunk határozva arra, hogy megakadályozzuk mind a csehek, mind a románok számára, hogy pénzt teremtsenek elő Londonban, amíg Magyarország helyzete biztosítva nem lesz". Másutt kijelentette: „mi itt mindnyájan úgy tekintjük Kelet-Európa pénzügyi kívánalmait, mint amelyek kölcsönösen összefüggnek egymással".

A külügyminisztériumban Alexander Cadogan rövidlátónak nevezte a csehszlovákokat, bár ugyanakkor hajlandó volt együttműködni Benessel. Később a külügyminisztérium azt írta Mastnynak, a csehszlovák miniszternek, hogy a kormány nem fogja felhasználni a befolyását egy olyan országnak nyújtandó kölcsön érdekében, amelyik gyakorlatilag Magyarország tönkretételét segíti elő. A brit pénzügyi körök ugyanis nem tudják egymástól külön kezelni a dél-kelet-európai országokat.

Benes végül július második felében Londonba utazott. Kerülte a kölcsön témáját, és vállalta, hogy megtesz mindent kisantant partnereinél Magyarországgal kapcsolatban. Mindemellett sértődött maradt. Niemeyer közben azt akarta elérni, hogy a csehek irányában megnyilvánuló hűvös magatartásnak ne kormányzati politikai ellenvetések, hanem a City gazdasági bizonytalanságtól való félelme legyen az alapja. Ténylegesen azonban kevés a bizonyíték arra, hogy a Baringok túlzottan aggódtak volna a magyar, vagy a csehszlovák kölcsön miatt, vagy hogy Közép-kelet-Európára úgy tekintettek volna, mint összefüggő gazdasági egészre. Ők kedvezőnek ítélték a londoni piacot a csehszlovák kötvények kibocsátására júniusban, de nem akartak ellenkezni Normannal vagy az államkincstárral.

Mikor végre Magyarország számára elfogadták Genfben 1924 márciusában a szanálási tervet, Norman azonnal barátságossá vált, és bíztatta Baringékat, hogy folytassák a csehszlovák kölcsön folyósítását.

Ezután már simán mentek a dolgok. A csehek május 20-án megkapták a kölcsön második részletét, a nem egészen 4 millió fontsterlinget Londonból, Amszterdamból és New Yorkból. Mint az első alkalommal, most is jól biztosítottnak tekintették a kibocsátást, és mint először, úgy most is, a nyitás után néhány óra múlva már le is zárták a jegyzést. A Magyarországnak nyújtandó nagyobb kölcsön jóval nehezebb volt elhelyezni. Az osztrákoktól eltérően ezt nem garantálták a kormányok. Normannak nagy erőfeszítést kellett kifejtenie holland és svéd barátainál; szokatlan módon a Bank of Englandnek is részt kellett vállalnia belőle. A londoni bankok között a Baring ismét fontos szerepet játszott, de ez alkalommal a Rothschild pénzintézet vezetett.

Ausztria és Magyarország talpraállításának népszövetségi megoldása, valamint a csehszlovák államkölcsön esete jól illusztrálja a látszatpolitikai beavatkozások mértékét a Bank of England és a brit államkincstár részéről, és jól érzékelteti a Közép-Kelet-Európával kapcsolatos különféle magatartásokat. Míg a Bank of England és az államkincstár – bár különböző nézőpontból – de láthatóan a brit érdekeket tartotta szeme előtt a térségben, melyet összefüggő egésznek tekintett, a pénzügyi körök egyszerűen ott helyezték el szívesebben a pénzüket, ahol a feltételek biztosabbak voltak, és ahol nagyobb hatást keltettek másokban.

Anne Orde: A Baring Brothers, a Bank of England, a brit kormány és az 1922. évi csehszlovák államkölcsön.

Anne Orde: Baring Brothers, the Bank of England, the British Government and the Czechoslovak State Loan of 1922 (The English Historical Review, CVI. kötet, 418. szám, 1991. január, 27—40. old.)

Fodor Mihályné