Klió 1992/1.

1. évfolyam

A Wehrmacht és a társadalom a Harmadik Birodalomban

A Wehrmachtról megalakulásától napjainkig igen sokféle, egymásnak ellentmondó kép él csodálóiban és ellenségeiben. A róla szóló vitának nemrégiben új lendületet adott a Historikerstreit. Cikkünk úgy vizsgálja a Wehrmachtot, mint amely szerves része volt a német polgári társadalomnak, és egyre inkább azt tükrözte vissza. Jól illusztrálja ezt öt fontosabb vitatéma rövid áttekintése. Ezek a következők: 1. hagyomány és korszerűség a Wehrmachtban, 2. a csoportlojalitás és az ideológiai motiváció viszonya a katonákban; 3. a harci fegyelem és bűnüldözés törvényesítése közti kapcsolat; 4. a hadseregről alkotott képek közti ellentmondás: menedék volt-e a rendszer elől, vagy éppen a nácizmus iskolája?; 5. tiszta maradt-e a Wehrmacht fényes „pajzsa", vagy valójában Hitler fő eszközévé vált?

Ezen öt szempont elemzése révén választ akar kapni a szerző az alapvető kérdésekre: milyen mértékben volt a Wehrmacht szerves része a náci államnak. Az erről folyó vita ma is hatással van a német nemzet azonosságtudatára.

1. Korszeruség és hagyomány

Ami a korszerűséget illeti, a Wehrmacht technológiai, stratégiai és taktikai szempontból a korának legmodernebb, legkezdeményezőképesebb és leghatékonyabb katonai gépezete volt. Ezt hirdették a német tábornokok, s legalább eleinte, maguk is elhitték. A háború előrehaladtával azonban a kudarcok kezdték megmutatni, hogy az ellenség technológiában is sokkal hatalmasabb, s hogy a saját páratlan erkölcsi felsőbbrendűség tudatuk az ellenség gépszerű embertelenségével áll szemben. Így a Wehrmacht katonái és a német polgári lakosok körében a technológiai tökély büszkesége helyett valami iszonyat terjedt el a névtelen, nagyüzemi rombolással szemben, melyet jól szimbolizált az „ezer bombázós" légitámadás a német városok ellen.

Mindig voltak, akik úgy vélték, hogy a fegyvereknél vagy a taktikáknál fontosabb a csapatok harci szelleme. Ahogy a Wehrmacht kezdett elbizonytalanodni, a megoldást a hadsereg további „fanatizálásában" keresték. Egy másfajta megközelítés szerint a Wehrmacht csodálatosan egyesítette magában a porosz elődök szent katonai értékeit és a modern hadviselés legújabb technológiáját. És mivel a hadsereg ellenállt a nácizmusnak, parancsot teljesített, valamint a nyugati civilizációt védte a „bolsevizmussal” szemben, inkább dicséret, mintsem elmarasztalás illeti meg.

A Wehrmacht magatartását a korszerűséggel szemben tovább bonyolította, hogy a náci retorika és propaganda mély undorral beszélt a modemségről, középkori és mítikus képzeteket használt széltében-hosszában. Eleinte kísérlet történt a hadsereg hivatásos katonájának, és az ideológia által motivált SS Kämpfernek a szembeállítására, azonban később, a háború utolsó, kétségbeesett fázisában már összekeveredett a kettő; egyesítette őket a technológiával szemben ekkorra megújult megvetés, és az ember lelki kvalitásai iránt érzett végtelen bizalom.

A korszerűség és a tradicionalizmus között a szokásos módon különbséget tenni tehát szőrszálhasogatás. Ugyanez az alapvető probléma a Harmadik Birodalom magyarázatánál is. Hogy csak egy példát vegyünk, miért van az, hogy a villámháború stratégiáját, amely a gazdasági eszközök és katonai taktika viszonyának racionális értékelésén alapult, tipikusan náci stratégiának tartják, míg a totális háború stratégiáját, amely nagyon hatékonyan mozgósította Németországot olyan háborúra, amelynek megnyerésére nem volt remény, úgy tekintettek, mint amelyet az Albert Speerhez hasonló világos gondolkodású technokrata jelenít meg. Valójában azt lehet mondani, hogy a technológia és a mitológia, a szervezés és az ideológia, a számítás és a fanatizmus közti belső feszültség be volt építve a Wehrmachtnak a társadalomhoz és a náci Németország rezsimjéhez fűződő viszonyába, és jó szolgálatot tehetett mint félelmetes, noha romboló energiáinak forrása.

2. A „közvetlen" csoport iránti lojalitás és az ideológiai motiváció

Az egyik leghatásosabb tétel szerint a német katonák nem ideológiai meggyőződésből harcoltak, hanem inkább a „közvetlen" csoportjuk, azaz az egységükön belül a közvetlen bajtársi körük iránti hűségből. A német hadsereget állítólag szándékosan úgy szervezték, hogy kielégítse az egyénnek a „közvetlen" csoporthoz kötődési igényét, és ebből következően, amíg ezek a csoportok megőrizték összetartó erejüket, addig a csapatok jól harcoltak, függetlenül az általános katonai helyzettől. Ha egyszer a csoport szétesett, akkor mint harcoló egység, értékét vesztette.

Ez a felfogás a történetírásban is tükröződik. Nemcsak a katonákról írják, hogy főleg az a vágy éltette őket, hogy életben maradjanak, és megőrizzék lojalitásukat bajtársaik iránt, hanem van olyan felfogás, mely szerint a Harmadik Birodalomban a legtöbb ember a mindennapi gondokkal volt elfoglalva, s nem sok figyelmet szentelt a rezsim retorikájának vagy politikájának. Más szavakkal: míg a „közvetlen csoportteória” „depolitizálta" a Wehrmachtot, a Harmadik Birodalom történelmének „alulnezetből" való megírása hasonlóan „depolitizált" polgári társadalom-képet teremtett, mely társadalomban a többség sokkal fontosabbnak tartotta a napi élet „normalitását", mint a náci ideológiai és a náci cselekedetek „abnormalitását".

A harcoló „közvetlen csoportok" és a nagyobb egységek harci viselkedésének vizsgálata azonban nem igazolta a fent leírt tételt. És megfordítva, éppen ennyire egészségtelen volna egyszerűen azt állítani, hogy a csapatok mind elkötelezett nemzeti szocialisták voltak. Mindemellett hangsúlyozni kell, hogy amikor olyan hatalmas besorozott hadseregről van szó, mint a Wehrmacht, a katonák morálja és motivációi nagyon közel álltak a civil lakosságnak a rendszerhez fűződő magatartásához. Valójában, ha a „valódiak" nem is, az „eszményi" „közvetlen csoportok" hatalmas integrációs erőt jelenthetnek. Ez utóbbiakat nem csupán társadalmi kötelékek fogják össze, hanem ideológiai bensőségesség is, amely az emberiséget két egymással szembenálló csoportra osztja: „mi" és „ők". Valójában az egyikhez tartozás, és a másik iránti utálat absztrakció eredménye, a személyes barátság viszont gyöngíti az egyén elkötelezettségét (bemutatja a saját oldal alantasságát, és az ellenfél emberi arcát), ezért nem szeretik a hadseregekben a barátkozást. Ez a „mi és ők" kategorizáció szükségtelenné teszi annak a világnézetnek alaposabb megértését, amelyről az ember úgy hiszi, hogy érte küzd; ehelyett a rezsim ideológiájának csupán azon szempontjait teszi az emberek sajátjává, amelyek az uralkodó előítéleteken alapulnak, és igazolják az ember szenvedéseit, kiemelik az egyén státusát, befeketítik az ellenséget, akár valódiak e nézőpontok, akár képzeltek.

Ez a magyarázat némiképpen segíthet annak a zavaró jelenségnek a megértésében, hogy a Wehrmacht csapatai egyre inkább eltávolodtak a náci párt apparátusától, Hitlernek mégis a leghűségesebb támogatói maradtak mindvégig. Ezért a jelenséget a polgári lakosság körében is megfigyelték. Oka részben. a német közönségnek abban a hatalmas vágyában kereshető, hogy higgyenek valamiben vagy valakiben, túl az evilági materiális szükségleteken, és a hétköznapok gondjain, melyeket viszont gyakran azonosítottak a náci párt korrupciójával és inkompetenciájával. A Führer volt az, aki megfelelt az igényeknek, különösen a Wehrmacht csapatai körében. Következésképpen a Führernek végzetes volt az a hibája, hogy nem maradt meg ez elemi szükséglet fókuszában.

3. A harci fegyelem és a bűnözés legalizálása

A Wehrmachtot általában igen fegyelmezett szervezetnek tekintették. Ez a kép azonban ellentétes a kényszerített ideológiai elkötelezettséggel, a súlyos büntetések magas számával, amely fegyelmi problémákra mutat, és a csapatok brutális viselkedésévei az elfoglalt területek hadifoglyaival és civil lakosságával szemben. Továbbá Németország autoritárius hagyományaiból nemcsak katonai fegyelem, hanem széleskörű antidemokratikus és diktatórikus irányzatok is fakadtak. Még tovább: a belső fegyelmet a Harmadik Birodalomban az ellenzék végletes kegyetlenséggel való kiirtásával érték el. Vagyis a tömegek engedelmességét egyfelől a hajlandóság kihasználása és az ideológiai

motiváció, másfelől a megtorlástól való félelem teremtette meg.

A Wehrmacht fegyelmének szigora nem egyszerűen a porosz hagyományokból következett, hanem a katonai jogrendszernek a Harmadik Birodalom idején történt gyökeres átalakítása teremtette meg. A rendelkezések nemcsak a hadseregen belül, a katonák által elkövetett vétségekre terjedtek ki, hanem arra is, hogyan kell az ellenséges katonákkal és polgári lakossággal bánni. Természetesen a fegyelem kérdése elválaszthatatlan volt az új ideológiától, mint ahogy a Harmadik Birodalom polgári társadalmának jogi rendszerét is a rezsim ideológiája szabta meg.

Mindezt szem előtt tartva kell meggondolnunk, hogy a II. világháború alatt 15 000 német katonát végeztek ki, míg az I. világháború idején „csupán" 48-at. Ez elsősorban a vétségek nem csupán katonai, hanem politikai értelmű meghatározásának tulajdonítható. Vagyis a dezertálással, gyávasággal és öncsonkítással vádoltakat is hazaárulónak, kémnek, felforgatónak tekintették, és halálraítelték. A Barbarossa-parancsok a Vöröshadsereg komisszárjainak az agyonlövésére, és az Einsatzgruppennel való együttműködésre szólítottak fel. Így lettek a német csapatok közvetve vagy közvetlenül résztvevői szovjet hadifoglyok és polgári lakosok milliói meggyilkolásának. És tették ezt rendben, fegyelmezett módon, és teljesen törvényesnek tekintették, hiszen a náci rezsim jogi koncepcióján és fegyelmén alapult, s elfogadott volt a Wehrmachtban. Ez tehát megdöbbentő példa arra, hogy az ideológia és a fegyelem összekapcsolásának mily messze túl terjedő hatása van a harci teljesítmény tisztán katonai szempontjain. A jelenség, hogy ti. kiegyeznek az olyan parancsokkal, melyeket minden „normális" emberi mércével mérve bűnnek tartanánk, jól tükröződött a Harmadik Birodalom polgári társadalmában is, és sokat köszönhetett az ál-jogi beállításnak, melyet Hitler uralma kezdete óta biztosított a rendszer.

Hogy a hadsereg és a társadalom között milyen szoros a kapcsolat, annak másik mutatója a német katonaság és a polgári lakosság magatartásának hasonlósága mind az „ellenőrizetlen" erőszak, mind pedig a fegyelmezett, hivatalos, „törvényes" terror esetében. A kutatók megfigyelték például azt a nyilvánvaló különbséget, amely a német közönség körében a „kristályéj" pogromjának kritikus fogadtatása, és annak csendes tudomásulvétele között volt, ahogy a zsidók rendszeres „eltűnését" elfogadtak. Ez a magatartás a fegyelemnek és törvényességnek ugyanazon a felfogásán alapult, ami feldühítette a parancsnokokat a „vad" rekvirálások láttán, ám arra késztette őket, hogy ugyanakkor emberek millióinak kiirtására adjanak parancsot.

A bűncselekedetek között nemcsak aszerint tettek különbséget, hogy törvényes vagy „vad" akció volt-e, hanem földrajzi, faji és politikai kritériumok szerint is. Azt a viszonylag kevés számú fegyveres rablást, és erőszakot, amit 1940—41-ben az elfoglalt Franciaországban elkövettek, halállal büntették; Oroszországban viszont a fosztogatás ritkán jelent meg a hadbíróság jegyzékeiben. Hasonlóképpen az orosz asszonyokkal való „kapcsolatot" csupán mint a faji „keveredés", és a nemi betegségek, továbbá mint az ellenséggel való barátkozás lehetséges okát helytelenítették.

Megfigyelhető a háború után keletkezett számtalan memoár tartalmából – és fogadtatásából –, hogy sokan még ma is riasztó szimpátiával gondolnak vissza a Wehrmachtot jellemző fegyelem és engedelmesség eltorzult normáira.

4. „Menedék" a rezsim elől, vagy a nemzet iskolája?

A legelterjedtebb kép a Harmadik Birodalom idején a Wehrmachtról az volt, hogy menedékhely a rezsimtől menekülők számára. E nézet eredete magának a Wehrmachtnak arra a törekvésére megy vissza, hogy sajátmagát Überparteilichkeitnek hirdesse, mind az erkölcsi „tisztaságra", mind pedig az intézményi autonómiára utalva. Ezzel szemben a tábornokok mindent megtettek, hogy elnyerjék a rezsim tetszését, s végül a Wehrmacht mind többet és többet szívott magába a nemzetiszocializmus ideológiai dogmáiból.

A polgári lakosságból is nagyon sokan osztoztak abban a felfogásban, hogy a hadsereg „menedék", hiszen a besorozottak szülei, rokonai voltak. Az uniformisba beöltöztetett ifjúságot pedig egykettőre átgyúrták a politikai harcos új, nemzeti szocialista eszményképének megfelelően.

Bár az újabb kutatások azt mutatták, hogy a doktrínákat hirdető anyagok eljutottak a legtávolabb harcoló egységekhez is, nehéz felmérni, hogyan hatottak ezek az emberek tudatára és viselkedésére. Mindenesetre e tanulmányok alapján már nem tarthatjuk „menedéknek” a hadsereget. A legtöbb esetben az egyén maga volt a maga számára a lehetséges „menedék", azaz „belső ellenállásba” menekülhetett, ami – a dolog természeténél fogva – elutasítja az empirikus tanulmányozást.

Azt a feltételezést, hogy a Wehrmacht mélységesen nácivá vált, a háború utáni német társadalom elutasította. Azért, mert másként a dolog nemcsak azt jelentette volna, hogy az NSZK és az NDK magáévá tette a nemzetiszocialista gondolkodási módot, hanem azt is, hogy Hitler Németországában egyetlen szektor sem maradhatott teljesen mentes a nácizmus hatásától. Az ideológiai tényező komoly megvitatását inkább elkerülték, mert sem minősíteni, sem a kényelmes magyarázó modellekbe beleilleszteni nem lehetett. A legutóbbi időben a történelmet „alulról" bemutató munkák a mindennapi élet fontosságát igyekeztek hangsúlyozni, azt sugallva ezzel, hogy az ideológia dolgai szinte teljesen jelentéktelenek voltak az átlagos, „rendes" egyén számára.

Emellett a hadsereg „menedék" volta más egyebet is jelenthetett: először azzal, hogy a konzervatív elit és az új náci párt szövetségére épült, a Wehrmacht és a Harmadik Birodalom által újjáélesztett német erőt szimbolizálta. Tehát a hadsereg legitimálta Hitler uralmát, és rendkívül fontos propagandisztikus, politikai és pszichológiai értéke volt. Másodszor, a középrangú tisztek nagy része a rezsim kreatúrája volt. A személyes ambíciók, a technológiai megszállottság és a nacionalista törekvések együttes kielégítése nagyban fokozta Hitler rendszerével való azonosulásukat. Az olyan embereket, mint Beck és Guderian, Manstein és Rommel, Dönitz és Kesselring nem lehet pusztán csak a foglalkozásuknak élő katonákként leírni; mintha közömbösek és érintetlenek maradtak volna a náci ideológiával szemben. A Wehrmacht tehát semmiképpen nem volt a nácizmustól mentes „menedékhely". Harmadszor már csak azért sem tekinthették menedéknek, mert totális háborúra készült, amelyben néhány éven belül a nemzet emberállományának nagy része elpusztult. És mivel oly sok férfit olvasztott magába, velük és a hozzátartozók révén integráns része lett a nemzetnek. A polgári lakosság nagyon a tudatában volt, hogy a sorsa szorosan kötődik a katonák sorsához.

5. „Fényes pajzs"-e, vagy Hitler eszköze?

A Wehrmachtról azt állítják a védelmezői, hogy nem volt semmi köze a front „mögött" végrehajtott gyilkosságokhoz. Ennek a megállapításnak azonban ellentmondanak a nürnbergi leleplezések, és számos tanulmány, mely a Wehrmachtnak a II. világháború alatt elkövetett bűneit tárja fel.

Az, hogy a Wehrmachtot „fényes, tiszta pajzsként” megőrizni szándékozók éppen a hadseregbeliek voltak, nemcsak azt mutatja, hogy némelyik tisztnek voltak morális kétségei, hanem azt is, hogy tisztában voltak vele, ilyen eredendően bűnös rezsimmel együttműködni veszélyt jelent a saját helyzetükre nézve is. Valójában még azokat a tiszteket, akik Hitler ellen összeesküdtek, sem elsősorban erkölcsi és jogi megfontolások hajtották, hanem intézményi, politikai és stratégiai szempontok. Annyi eredménye lett is a puccskísérletnek, hogy a háború utáni apologéták számára bizonyítékul szolgál: lám, a Wehrmacht szembenállt a náci rezsimmel.

A Wehrmachtról készült képben egy másik bizonytalan elem a lerohant területeken, pl. Lengyelországban, való viselkedése. A hadsereg semmit nem tett az SS atrocitásainak megakadályozására, csak ne kelljen magának bepiszkolnia a kezét. És ha egyszer a gyilkosságot legalizálták, azaz eltűrték az SS működését, akkor már a katonák hajlamosak voltak hasonlóan viselkedni. A Barbarossa-műveletek előestéjén a Wehrmachtban el is rendelték, hogy működjön szorosan együtt az Einsatzgruppennel; az orosz területeken is szívesen vette a katonaság, ha Himmler emberei megvédték a partizánoktól. A Wehrmachtnak a Keleten vívott háborúja mellett felhozott legelterjedtebb érv azonban az volt, hogy a német hadsereg a nyugati kultúrát védelmezi az „ázsiai-boisevik áradattal” szemben. Ez a propaganda a Harmadik Birodalom agonizálása idején erősödött fel, és sikeresen vert éket a Szovjetunió és nyugati szövetségesei köze, majd előkészítette a talajt az NSZK és a Nyugat szövetsége számára. A Wehrmachtról készült ilyen értelmű új/régi kép ma is él, és megdöbbentően ragaszkodnak hozzá a Historikerstreit újabb számai.

Nagyon fontos, hogy miként a Wehrmachtról sem lehet az államtól elszigetelt intézményként beszélni, a hadsereget alkotó egyes ember viselkedését, indíttatását sem lehet megérteni anélkül, hogy figyelembe ne vennénk a társadalmat és a rendszert, amelyből jött. És mivel a katonai és a polgári társadalom kapcsolata inkább kölcsönös, semmint egyoldalú, ezért nemcsak a Wehrmacht intézményének a hatását, hanem a katonák millióinak a hatását is figyelembe kell venni, akik annak soraiban végigélték a Harmadik Birodalom életének minden vonatkozását.

Ha ezt a tételt elfogadjuk, akkor világos lesz, hogy nem elég azt mondani, hogy a hadsereget terrorral és megfélemlítéssel kényszerítették engedelmességre a rezsim iránt, hogy a náci kisebbség machinációi vitték bele a kollaborációba, vagy hogy a rezsimnek nyújtott támogatása a nemzeti szocializmus mélységes félreértésén alapult. Mindez a magyarázat nem elégséges, ha megértettük, hogy a hadsereg, mint intézmény, integráns része volt a rezsimnek, és mint társadalmi szervezet, egyre növekvőbb számban volt polgári személyből állt, következésképpen a múlthoz képest inkább nagyobb mértékben, s nem kevésbé, tükrözte a civil társadalmat. A Wehrmacht a nép hadserege, és a rezsim készséges eszköze volt, sokkal inkább, mint bármelyik katonai elődje. Mindezt figyelembe véve lehet helyesen értelmezni a Harmadik Birodalomban a Wehrmacht szerepét, hatását és történelmi jelentőségét.

Bartov, Omer: Katonák, nácik és háború a Harmadik Birodalomban

Omer Bartov: Soldiers, Nazis, and War in the Third Reich, The Joumal of Modem History, 63. kötet, 1. szám, 1991. március 44—60. old.

Fodor Mihályné