Klió 1992/1.

1. évfolyam

De Gaulle és a szupranacionalizmus

Wilfried Loth már sok tanulmányban foglalkozott az európai egység kérdésével, néhány ezek közül kifejezetten Franciaország európai integrációjának problémáit taglalta; a szerző a témakör jónevű szakértőjeként ismert.

Jelen tanulmányban arra tesz kísérletet, hogy legalábbis részben finomabb árnyalatokkal egészítse ki a politikai, de a történészi körökben is általános érvényűnek tekinthető de Gaulle-portrét. Az újabb részletek megrajzolása azonban De Gaulle egyrészt a grandeur és a gloire újrateremtésének, másrészt, az előzőekkel szoros összefüggésben, egészen a nacionalizmusba hajló francia függetlenség rendíthetetlen bajnokaként vonult be a köztudatba. Míg á külföld arra figyelt, hogy a mindenkori francia politika mennyire tartotta magát ehhez az örökséghez vagy éppenséggel mennyire távolodott el attól, maguk a franciák azon vitáztak, hogy kinek a kezében van a legjobb helyen ez az örökség. A „force de frappe", illetve a NATO integrált katonai szervezetéből való látványos kivonulás az autonóm külpolitika netovábbját jelentette sokak számára, ezen ideák megvalósítója pedig automatikusan az európai szupranacionális integráció elszánt ellenségének jelmezében jelent meg. A tanulmány szerzője arra tesz kísérletet, hogy a de Gaulleról kialakult képet módosítsa, és kimutassa, hogy az nem egyéb, mint az 1963 utáni politikának doktrínává történő merevítése, amely pedig magának a tábornoknak a szemében soha nem emelkedett ilyen rangra.

A szerző 1943-tól kíséri figyelemmel de Gaulle külpolitikáját, és úgy véli, hogy annak európai dimenziója már a Felszabadítási Bizottság 1943 nyarán, a háború utáni rendezésről folytatott megbeszélésein láthatóvá vált. Jóllehet a szerző szerint, annak ellenére, hogy a tábornok példaképe Georges Clemenceau volt, ez nem jelentette azt, hogy régivágású nacionalista lett volna. Bizonyítekként olyan európai értékek iránti elkötelezettségét hozza fel, mint a szabadság és az európai civilizáció eszméje, valamint ezen ideákon túl a hatalmi-politikai realitások iránt mutatott rendkívüli érzékenységét. Ezek együttesen, kiegészülve az USA és a Szovjetunió, valamint új világhatalmak felemelkedésével, arra késztették a tábornokot, hogy a hagyományos francia kereteken túl egy európai konstrukció megteremtését vegye célba.

A tanulmány szerzőjének célja nagyon érthető: döntően már ismert források alapján bizonyítani, de Gaulle hajlott arra, hogy Franciaország állami szuverenitásának egy részét feladva, betagolja az országot egy európai szupranacionális rendszerbe. A De Gaulle-i külpolitika egyes szakaszait végigtekintve, az igazolás nem egészen támadhatatlan. Az említett 1943-as vitában René Mayer, Jean Monnet és André Phillip valóban egy nagy európai piac megteremtését javasolták, de azzal a megjegyzéssel, hogy Franciaország gazdasági talpraállásának ez az előfeltétele. De Gaulle ugyan szkeptikusan nyilatkozott arról, hogy a háború után lehetséges-e a franciákat és a németeket egy asztalhoz ültetni, de hagyta magát meggyőzni, arrói. hogy Franciaország gazdasági helyreállításának és világpolitikai befolyása biztosításának előfeltétele a nyugat-európai föderáció.

A szerző kiinduló tételének, illetve a bizonyítás belső logikájának ellentétes iránya jelzi, hogy a vizsgált kérdéskör problémáinak, illetve a kínált megoldások síkja megegyezik, de nem lehet a szerző által kívánt irányba mutató eredőt húzni. De Gaulle meg volt arról győződve, hogy ebben az egyesült Európában Franciaországnak kell a vezető szerepet játszania. Ez már csak a nyugati egységre való koncentrálásból és a Német Birodalom szétzúzásából is következett számára. Sokkal fontosabb azonban az, hogy ez kínálta az egyetlen lehetőséget annak az ellentétnek a feloldására, amely a nemzetbe mint legvégső vonatkoztatási pontba vetett, csaknem misszionáriusi hit megváltoztathatatlansága és a tényleges viszonylagos erőtlenség érzékelése miatt keletkezett. Némiképpen megismétlődik a francia szemszögű Európa-történelemből az az első világháború utáni fejezet, amikor a katonai győzelem diplomáciai-gazdasági kiaknázására nemzetközi összefogással megteremtett keretekre volt szükség, más hatalmak adta garanciákkal, mert a saját erő kevésnek bizonyult. A második világháború végén, után más-más okokból ugyan, de de Gaulle is úgy ítélte meg, hogy szükség van az európai összefogásra: kezdetben a szovjet befolyás növekedésének a félelme, később a németek súlyának csökkentése miatt látszott a franciák által vezetett európai integráció alkalmas eszköznek a francia – ha nem is teljesen korlátlan – szuverenitás megőrzésére. Az 1950-es évek végétől hasonló motívumok vezették az európai védelmi közösség megteremtése felé – az USA-val szembeni függőség lazítása miatt.

A szerző jól érzékeli, hogy de Gaulle a második világháború utáni időszak fontos periódusaiban a nyugat-európai gazdasági, politikai valamint védelmi integráció előmozdítójaként, alkalmanként motorjaként szerepelt, amit a gyakorlati politikai lépései miatt eddig talán nem kellő súllyal vettek figyelembe a történészek, de a politikai elemzők sem. Ez azonban a (nyugat-)európai integrációt csak korlátozott mértékben, a vélt vagy valós nemzeti érdekeknek alárendelve mozdította előbbre, így részben csak potenciális kapacitás maradhatott. Erre a volt és még ma is létező potenciálra hívja fel a figyelmet a szerző és ez a tanulmány vitathatatlan érdeme. Az ellentmondás így csak látszólagossá válna, ha nem maga de Gaulle személyisége és politikája lett volna ellentmondásokkal terhes. A szerző talán ezt nem elfogadva, mindenáron feloldásra törekedve, csak a saját maga építette zsákutcába juthat végső összegzésében: de Gaulle hajlandó lett volna Franciaországot egy szupranacionális Európába integrálni. Ezzel még a tábornoktól részben már messze eltávolodott mai francia politikusok sem boldogulnak könnyen.

Wilfried Loth: De Gaulle und Europa. Eine Revision. Historische Zeitschrift, Band 253, Heft 3., 1991 december, 629—660. p.

Barabás László