ÖSSZEFOGLALÁSOK

A Savoyai-ház története

Zamojszkij Európa legrégibb uralkodóházának, a Savoyai-dinasztiának történetét, uralkodóinak sorsát követi végig. Tanulmányának bevezető és záró gondolatai három egységet fognak közre, melyekben a szerző vázolja a dinasztia rövid előtörténetét, a Savoyai-ház Itália egyesítésében betöltött szerepét, valamint az egységes Olaszország királyainak életútját és politikáját 1947-ig.

Bevezeh1jében a téma olasz, orosz és angol nyelvű irodalmát tekinti át. Korábban a kutatókat kizárólag a Savoyai-háznak az olasz egység megvalósításában betöltött szerepe érdekelte. Az utóbbi időben jelentek csak meg a család történetét bemutató, uralkodóik politikáját elemző munkák. Közülük D. Mack Smith angol történész könyvét emeli ki, mely abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy szerzője új dokumentumok felhasználásával próbál pontosabb képet alkotni a dinasztiáról.

A következőkben rátér a savoyai földeket egyesítő Humbertus grófi család jeles képviselőinek bemutatására. A Savoyai nevet 1125-tól viselő grófok sorra hódították meg a környező területeket, 1050 körül a torinói őrgrófságot, 1388-ban Nizzát, 1401-ben a genovai grófságot foglalták el. A Savoyai-ház megerősítésében ebben az időszakban a VIII. Amadé (1391–1434) játszott meghatározó szerepet A savoyai és piemonti dinasztiát egyesítve, 1416-ban felvette a hercegi címet. A család következő nagy egyénisége II. Viktor Amadé (1666–1732) herceg volt. A spanyol–francia ellentétet kihasználva, 1713-ban megszerezte a szicíliai királyságot, melyet 1720-ban a királyi cím megtartása mellett elcserélt Szardíniára. A Szárd–Piemonti Királyság létrejötte után az uralkodók változtattak expanziós politikájukon, dél felé terjeszkedtek, majd a 18. század végétől vezető szerepet vállaltak Itália nemzeti egyesítésében.

Zamojszkij érdemben a Savoyai-ház történetét írja meg, de természetesen kitekint az itáliai és összeurópai fejleményekre is. A francia forradalom és Itália kapcsolatával foglalkozó részben a Savoyában és Piemontban lezajlott események alapos vizsgálatát végzi el. Bemutatja, hogyan vezetett III. Viktor Amadé franciaellenes politikája és katonai veresége Piemont önállóságának elvesztéséhez. Meghatározónak tartja azokat a változásokat, amelyek a francia forradalom és uralom hatására a társadalmi és politikai életben végbementek Piemontban és a félsziget többi államában.

A risorgimento és az egységes Olaszország kialakulásának időszakát tanulmányozva Észak-Itáliát a Savoyai-ház uralma alatt egyesíteni óhajtó olasz nemzeti mozgalmakat veszi sorra. Foglalkozik az 1820–21-es, majd 1830–31-es felkelésekkel. Röviden áttekinti a forradalmi és liberális mozgalmak programját, Mazzini, Garibaldi és Cavour tevékenységét is. De vizsgálódása során leginkább Károly Albert (1831–1849) függetlenségi harccal párosuló reformjainak, valamint II. Viktor Emanuel politikájának bemutatására szorítkozik.

Kiemeli, hogy II. Viktor Emanuel – 1849-től Piemont királya – liberális osztrákellenes politikájának és személyiségének is köszönhető, hogy 1849 után kölcsönös közeledés és szerves összeolvadás következett be az itáliai liberálisok és a piemonti államhatalom képviselői között. A király mérsékelt liberalizálással elérte a liberális nemzeti erők támogatását, így a piemonti állam 1848 után a nemzeti, egységesítő erők centrumává vált.

Elemzését a nemzeti egységért folytatott harcok fontosabb állomásainak felemlítésével, a király Garibaldihoz, a pápához és Cavourhoz fűződő viszonyának bemutatásával, valamint II. Viktor Emánuel Olaszország királyává választásával zárja.

Az 1861–1878 közötti időszak politikai helyzetét tömören vázolja. Utána rátér az egységes Olaszország két uralkodójának, I. Umberto (1878–1900) és III. Viktor Emánuel (1900–1946) életútjának, az uralkodásuk idején tevékenykedő kormányok politikájának és az Olaszország társadalmi-politikai életében bekövetkezett változásoknak részletes elemzésére.

Elénk villantja II. Umberto és fia jellemének hasonló és eltérő vonásait. Úgy látja, hogy a művelt, angolbarát Ill. Viktor Emánuel tudatosan szakított apja politikájával, enyhített a bels6 presszión és külpolitikájában a német-osztrák kapcsolat helyett egyre inkább Franciaországhoz és Angliához közeledett.

Az I. világháború után Olaszország a győztes koalíció tagjaként területet szerzett a párizsi konferencián, III. Viktor Emánuelnek pedig sikerült trónját megőriznie akkor, amikor Európában sorra széthullottak a monarchiák.

A következőkben a szerző az olasz politikai és társadalmi életben a két világháború között végbement változásokat analizálja. Azt láttatja, hogy az 1930-as évektől a király ténylegesen kiszorult a politikai és társadalmi életből, s a korábban pacifizmussal rokonszenvező uralkodó trónja megmentése érdekében miként támogatta a fasizmus háborús ambícióit. Végezetül szól a háború utáni helyzetről, a monarchiával szembeni ellenérzéseket enyhíteni próbáló erők törekvéseiről és azok kudarcáról is. A fasizmussal együttműködő III. Viktor Emánuel fia javára lemondott a trónról. A nagy múltú Savoyai-ház uralma II. Umberto (1946. május 9–1946. június 12.) rövid királyságával ért véget. 1946. június 2-án az olaszok többsége a köztársaságra szavazott, az uralkodónak és családjának távoznia kellett az országból.

Zamojszkij befejezésül a Savoyai-ház külföldön élő leszármazottainak és a család másik ágának, az Olaszországban élő D'Aostáknak napjainkban zajló vitáit, törekvéseit, valamint az olasz monarchisták két táborának elképzeléseit összegzi.

L. P. Zamojszkij: Isztorija szavojszkovo korolevszkovo doma. Novaja i novejsaja isztorija. (A Savoyai-uralkodóház története. Új és legújabbkori történelem) 1992. 1. 154–180. p.

Bodnár Erzsébet