Klió 1993/2.

2. évfolyam

rule

 

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

A munkanélküliség történeti perspektívában – a X. nemzetközi gazdaságtörténeti kongresszus anyagai alapján (Leuven, 1990)

Amunkanélküliség az egyik legsúlyosabb és egyben az egyik legbonyo­lultabb probléma a mai Magyarországon. Összetettségéből következően, mind gazdasági és társadalmi, mind pedig politikai szempontból ki­emelkedik jelentősége. A közvélemény figyelme mégis csak az utóbbi néhány évben fordult igazán feléje, hiszen a nyílt formában megjelenő munkanélküliség új jelenségnek számít Magyarországon. Ez az újdon­ság persze igen viszonylagos, minthogy különböző formákban – első­sorban gyárkapun belüli, rejtett munkanélküliségként – az éppen „lé­tező szocializmus” különböző válfajaiban is volt munkanélküliség, míg azt megelőzően, a múlt század utolsó harmadától kezdődően annak mai, nyílt változatával, a magyar társadalom széles csoportjainak volt szeren­cséje megismerkedni.

Van azonban ennek az újsütetű, nyílt munkanélküliségnek egy olyan vonatkozása, amelynek tekintetében nem rendelkeztünk hagyo­mányokkal. A munkanélküliség gazdasági, társadalmi és politikai ke­zelésének problémája. Aligha tekinthetjük követésre méltónak a két világháború közötti időszak „megoldásait”, de az elmúlt negyven-egy­néhány esztendő „fejleményeit” sem, amikor a teljes foglalkoztatottság ideológiai követelményéhez is igazított látens munkanélküliség, a gaz­dasági hatékonyság növelésének súlyos akadályozójává vált.

Ezért is különösen aktuális a mai Magyarországon a munkanélküli­ség kérdésének történeti szempontú tanulmányozása, különösen pedig azon országok történelmi tapasztalatának a vizsgálata, amelyek már keresztülmentek a modern társadalombiztosítási rendszerek létrejöttét szinte óhatatlanul kísérő szülési fájdalmakon. Mindez a honi gazdaság­történet számára is jelentős haszonnal járhat, hiszen a magyarországi munkanélküliség történeti vizsgálata még gyermekcipőben jár. Ennek persze több oka is van. Egyrészt az, hogy az elmúlt időszakban, a szocialista jelenre vonatkozóan nem volt ildomos a munkanélküliség, illetve a nem megfelelő hatékonysággal foglalkoztatott, „felesleges” munkaerő problémájának felemlegetése, a kapitalista múltat illetően pedig csakis egyfajta szemszögből nézve és ebből következően erősen leegyszerűsítve vizsgálták a munkanélküliség komplex jelenséghalma­zát.

A nyolcvanas évek közepétől kezdett módosulni a munkanélküliség megítélése, ám ekkortól kezdődően – érthető okokból – az aktuális problémákra, az egyre „nyíltabbá” váló és egyre súlyosbodó munkanél­küliség által felvetett gazdasági, társadalmi és politikai kérdések meg­oldására, illetve az ebből a szempontból tanulsággal szolgáló modern tőkés gazdaságok tapasztalatának bemutatására helyeződött a hang­súly.[1] A munkanélküliség egész kérdéskörének szempontjából is fontos volt Bánfalvy Csaba 1989-ben megjelent kötete.[2] A szerző jelentős terjedelemben foglalkozott a munkanélküliség jellegének és megítélésé­nek történeti változásaival is, minthogy azonban elsődleges célja az aktuális helyzet bemutatása volt, a történeti rész főként az idáig vezető út szemléltetésére szolgált. A hangsúly tehát a fejlett tőkés országok tapasztalatának leírására, a második világháború utáni korszak törté­néseire, illetőleg a munkanélküliség elméleti közgazdaságtani megíté­lésének változásaira került. A második világháború előtti időszakról szóló részben csak egészen rövid utalások találhatók a magyarországi helyzetre vonatkozóan, s csak az ez utáni fejleményeket tárgyalja külön fejezetben a szerző.

A továbbra is nyomasztó aktuális problémák ellenére mégis, talán most érkezett el a pillanat, hogy összhangba hozzuk egymással a korszerűség és a történelmi perspektíva követelményeit; azt a két szempontrendszert, amelyek a sajátos történelmi helyzetből adódóan mindeddig „elkerülték” egymást, vagyis a gazdaság- és társada­lomtörténet legkorszerűbb módszereit alkalmazva, az ilyen jellegű kutatások módszertani és politikai buktatóin már átevickélt történészek és országok tapasztalatait és eredményeit hasznosítva, nekikezdjünk a magyarországi munkanélküliség igényes történeti feldolgozásának.

Ehhez az óriási feladathoz nyújthat több szempontból is értékes inspiráló erőt az a kötet, amely a Leuvenben megrendezett X. Nemzet­közi Gazdaságtörténeti Kongresszus „Munkanélküliség és alulfoglal­koztatottság történelmi perspektívából” című szekciójának anyagát tartalmazza.

A kötet gazdag anyagát többféle szempontrendszer alapján csopor­tosíthatjuk, s ezek bemutatása során, azokra a leglényegesebb vitapon­tokra igyekszem felhívni a magyar közönség figyelmét, amelyek az utóbbi néhány évben leginkább foglalkoztatták e szűkebb szakma közvéleményét.

Az első megközelítési mód, természetesen, a munkanélküliség tör­téneti „fejlődésének” kronologikus bemutatása. Ebből a szempontból a kötet anyagát két, nagy csoportra oszthatjuk. A – Barry Eichengreen bevezető tanulmányától[3] eltekintve – tíz dolgozatból négy az első világháború előtti, míg hat a két világháború közötti időszak munka­nélküliségének egy-egy aspektusát tárgyalja. Úgy tetszik tehát, hogy az időbeni korszakolás szempontjából az első világháborút perdöntő kor­szakhatárnak tekinti a kutatók többsége, hiszen a korszakkal foglalkozó gazdaságtörténeti szakirodalom már-már jegyzetízű közhelyei közé tartozik, hogy az első világháború gazdasági traumája, a világgazdaság súlypontjának eltolódása, a korban lezajló technikai-technológiai kor­szakváltás, a nagy gazdasági világválság és az azt követő állami beavatkozás, a keynesi gazdaságelméleti „forradalom”, valamint az egyes országokon belüli állapotok és a világpolitikai „helyzet” követ­keztében, az első világháború előtti időszakhoz képest a két világhábo­rú közötti korszakban alapvető en átalakult a világgazdaság szerkezete, és ezzel együtt a munkanélküliség jellege és megítélése is.  

Éppen e két korszak merev szembeállításának megkérdőjelezése váltotta ki az utóbbi évek egyik legélesebb vitáját a munkanélküliség történeti kérdéseivel foglalkozó kutatók között. Arról van szó, hogy korábban, a két korszak eltérő jellegét sokszor anélkül hangsúlyozta a szakirodalom, hogy megállapításait empirikus kutatásokkal is alátá­masztotta volna. A mai kutatók ezt a feladatot igyekeznek elvégezni, s ennek következtében, az utóbbi években, jelentős módosulásokon ment keresztül a fenti, hagyományosnak nevezhető felfogás. Mint Barry Eichengreen bevezető tanulmányában megjegyzi, e vita három fő kér­dés megítélése körül forgott.

Az első terület a munkaerőpiacok strukturális változásainak, illető­leg a munkanélküliség jellege átalakulásának megítélése. A korábbi felfogás szerint, a hagyományos és a modern munkaerőpiacok legfőbb különbsége, hogy az első világháború előtti munkaerőpiac meglehető­sen egyszerű volt, s erőteljesen az árupiacokra emlékeztető mechaniz­musok szerint működött. Ez azt jelenti, hogy a munkások alkalmazása és bérszínvonala, az aktuális keresleti–kínálati viszonyoknak megfele­lően, gyorsan változott. A munkanélkülivé válásban a munkások spe­cifikus szakképzettségének kicsi volt a szerepe, a munkások gyakran és rövid ideig voltak munka nélkül, a vállalatok pedig válság idején inkább valamennyi dolgozó munkaidejének csökkentésével, semmint azok elbocsájtásával védekeztek.

Ezzel szemben a „modern” munkaerőpiacot nagyfokú bonyolultság jellemzi, ahol a tudományos-technikai rendszerek kiépülése, a munka­nélküli biztosítás és segély, a minimálbér megjelenése, a munkáspártok és a szakszervezeti mozgalom megerősödése, az állami beavatkozás alapvetően összekuszálta a korábbi világos viszonyrendszert. Ma már a foglalkoztatottság, illetve a munkások bérszínvonala nem követi közvetlenül és automatikusan a keresleti-kínálati viszonyok ingadozá­sait, a hatalmas technológiai-technikai átalakulás következtében felérté­kelődött a munkások specifikus szakmai tudása. A munkások ritkáb­ban, tartósabban munkanélküliek. A vállalatok inkább a legkevésbé fiatal és a legképzetlenebb munkaerő elküldésének eszközével élnek.

A második problémacsomó a munkanélküliség elterjedtségének és társadalmi csoportok közötti megoszlásának kérdése. A korábbi meg­közelítés szerint, az első világháború előtt a munkanélküliség majd­hogynem egyenletesen oszlott el az egyes társadalmi csoportok között, és leginkább egy adott ágazat konjunkturális viszonyai, s csak kisebb mértékben a személyesnek nevezhető sajátosságok – családi állapot, családi háttér, nemi és etnikai hovatartozás, életkor, szakképzettség stb. – határozták meg. Az éppen válság sújtotta gazdasági ágazat vagy iparág dolgozói között a fenti tényezőktől függetlenül, aránylag egyen­lően oszlottak meg a munkanélküliség terhei. Ugyanakkor a konjunk­túra-ciklus ingadozásai erőteljesebben éreztették hatásukat azokban az ágazatokban, amelyekben nagyobb mértékben foglalkoztattak szakkép­zetlen munkásokat, tehát ebben – de csakis ebben – az értelemben, ezeket a munkavállalói csoportokat a többieknél súlyosabban érintette a munkanélküliség. Ezzel szemben az első világháború utáni időszak­ban a munkanélküliség a korábbinál egyenlőtlenebbül oszlik meg az egyes társadalmi csoportok között, vagyis bizonyos rétegek egyértel­műen és tartósan diszkriminált helyzetbe kerültek. Ez egyben azt is jelenti, hogy sokkal fontosabbá vált az előbb említett, „személyes” tényezők szerepe, míg némileg lecsökkent az ágazati konjunkturális ingadozások ilyen jellegű hatása.

A vita harmadik csomópontját a munkanélküliségre adott politikai válaszok milyenségének megítélése jelentette. Ebből a szempontból alapvető annak vizsgálata, hogy időben előre haladva miként változott a munkanélküliség, illetve a munkanélküliek megítélése. A korábbi felfogást az jellemezte, hogy meglehetősen élesen állította szembe egymással az első világháború előtti korszakot – amikor a munkanél­külieket leginkább henyélő léhűtőknek vagy csavargóknak, de mindenesetre olyan embereknek tekintették, akik legfőképpen saját maguk­nak köszönhették állásuk elveszítését, az állam pedig szinte semmilyen mértékben sem avatkozott bele a munkaerőpiac viszonyainak alakulá­sába, vagyis a munkanélküliség „kezelése” alapvetően a magán jóté­konykodás feladata volt – és az azt követő időszakot, amikor a munkanélküliséget és a munkanélkülieket egyre differenciáltabban kezdték megítélni, az állam pedig a keynesi elméleti alapokon erőtel­jesen beavatkozott a munkaerőpiac működésébe, és a munkanélküli­ség kezelésének feladatát is jórészt magára vállalta.

Vizsgáljuk meg tehát, a leuveni kongresszus anyagára támaszkod­va, hogy az utóbbi évek kutatása miként módosította a munkanélküli­ség fentebb vázolt történeti megközelítését. Elsőként tekintsük át, hogy a kötetben szereplő négy, ide vonatkozó tanulmány mennyiben erősíti vagy kérdőjelezi meg az első világháború előtti munkanélküliség jelle­géről mondottakat. Igen jellemző, hogy a négy dolgozatból három az Egyesült Államokkal, míg a maradék egy, a munkanélküliség tanul­mányozásának másik „klasszikus hazájával”, Nagy-Britanniával foglalkozik, hiszen ez az a két ország, ahol a rendelkezésre álló adatsorok már a múlt század utolsó harmadára vonatkozóan komoly kvantitatív elemzésen alapuló tanulmányok elkészítését teszik lehetővé, s ez a két ország rendelkezik a legnagyobb hagyományokkal is a munkanélküli­ség történeti tanulmányozása terén. Ez persze remek lehetőséget nyújt egyrészt az egyes korabeli amerikai régiók, másrészt az Egyesült Álla­mok és Nagy-Britannia munkanélküliségének összehasonlítására. A legérdekesebb megállapításokkal talán a sorrendben első tanulmány, Susan Carter és Richard Sutch munkája szolgál.[4] A szerzők a connecti­cuti gyáriparban vizsgálták a foglalkoztatás és a munkabérek alakulá­sát az 1893. évi gazdasági válság idején. Adatbázisukat azok a kérdőí­vek jelentették, amelyeket a Connecticuti Munkaerő-statisztikai Hivatal küldött szét az államban található nagyobb iparvállalatok részére, a válság munkaerőpiaci hatásainak felmérése céljából. 378 vállalat adott értékelhető válaszokat, így az államban alkalmazott ipari munkaerő mintegy háromnegyedéről jutottak értékes adatokhoz. A mintában szereplő gyárak átlagosan 195 munkást foglalkoztattak, ami a connec­ticuti átlagos üzemnagyság kilencszeresét jelentette. A válság igen súlyosan érintette az állam iparát, hiszen országos szinten a termelés csak 13 százalékkal esett vissza, míg a vizsgált vállaltoknál átlagosan mint­egy 20 százalékos csökkenést lehetett megfigyelni.

A szerzők nagyon érdekes adatokhoz jutottak arra vonatkozóan, hogy a korabeli cégek milyen munkaerő-politikával válaszoltak a vál­ságra. Az egész mintát tekintve, a foglalkoztatottak száma 14,8 százalékkal esett vissza a válság következtében, ám az alkalmazásban maradt átlagos munkásra eső munkaórák száma ugyanakkor 17,5 százalékkal csök­kent. Mindez megerősíti a hagyományos felfogást abban a tekintetben, hogy a korabeli cégek a válság nehézségeinek áthidalására szívesebben alkalmazták a munkaidő csökkentésének taktikáját, mint az elbocsájtá­sokat. A munkaidő csökkentése együtt járt egyes tevékenységek teljes felfüggesztésévei és bizonyos üzemrészek teljes bezárásával. Ugyanak­kor viszont a cégek többsége alkalmazottainak nagy részét még huza­mosabb idővel elbocsájtásuk után is a fizetési jegyzékeken tartotta, ami arra utal, hogy a vállalatok „számoltak” ezekkel az emberekkel, a munkások biztosítva érezhették magukat hogy helyzetük csak ideigle­nesnek tekinthető. Ez pedig mindenképpen olyan elemként fogható fel, amely a modern, „gondoskodó” vállalat kialakulásának kezdetét koráb­bi időszakra tolja ki.

Ennél is „modernebb” megoldásokra figyeltek fel a munkások bér­színvonalának tanulmányozása során. Azt találták ugyanis, hogy a vizsgált vállalatok termelésének átlagos nominálértéke csak 20 százalékkal esett vissza, miközben – az elbocsátott munkások kiesett munkaidejét is beszámítva – az összes munkaórák száma majdnem 30 százalékkal csökkent. Minthogy ekkoriban az árak is csökkenő tendenciát mutattak, ez azt jelenti, hogy az egy alkalmazásban maradt munkásra eső terme­lés mintegy 12,6 százalékkal növekedett, ami visszahatott a bérszínvonal emelkedésére is. E jelenség oka az volt, hogy a gyárosok differenciáltak a munkások elbocsátásakor, és tudatosan visszatartották a szakkép­zett, jól fizetett munkaerőt. Ennek az eredménynek nem mond ellent az sem, hogy a vizsgált vállalatok több mint fele bércsökkentést is végre­hajtott. Ennek mértéke átlagosan 10 százalék körüli volt, míg az árak ebben az időszakban 10 százaléknál nagyobb mértékben estek. Tehát még azoknak a munkásoknak is nőtt a reálbérük, akiknek a nominálbére csökkent. Ezekben az üzemekben a termelési érték átlagosan 50 százalékkal csökkent, miközben gyakorlatilag a válság előtti szinten tartották a bérszínvona­lat. Mindez több ponton is ellentmond a hagyományos felfogásnak. Egyrészt azt mutatja, hogy a korabeli cégek munkaerő- és bérpolitikáját nem kizárólagosan a keresleti-kínálati viszonyok változásaihoz való gyors alkalmazkodás igénye határozta meg, hanem már ebben a vi­szonylag korai időszakban társadalmi és pszichológiai jellegű tényezők is befolyásolták. Másrészt arra utal, hogy a munkanélküliség munka­vállalói csoportok közötti eloszlása, bizonyos értelemben véve, „moder­nebb” jellegű volt, mint azt korábban gondolták, vagyis bizonyos csoportokat jóval kedvezőbben, illetve kedvezőtlenebbül érintett. Ugyanakkor viszont azt találták, hogy az egyéb személyes jellemzők ­életkor, faji és nemi hovatartozás vonatkozásában, a hagyományos megközelítésnek megfelelő, viszonylag egyenletes eloszlás volt a jel­lemző. Mindezek alapján persze nagyon nehéz bármit is mondani arra vonatkozóan, hogy Carter és Sutch eredményei mennyire általánosítha­tók. A szerzőpáros azon összegző véleményével azonban, azt hiszem, egyet lehet érteni, hogy: „Az biztos, hogy az 1890-es évek munkaerő­piaca másként volt walrasi jellegű, mint az első világháború utáni korszak munkaerőpiaca”.[5]

Carter és Sutch tanulmányát jellegében jól egészíti ki Timothy J. Hatton és Jeffrey G. Williamson michigani kutatása, hiszen ők szintén az 1893. évi gazdasági válság munkaerőpiaci összefüggéseit akarták feltárni, de a személyes jellegzetességekre – a munkanélküliség és az életkor, a családi állapot, a lakóhely, a szakképzettség és az etnikai hovatartozás kapcsolatára – k6ncentráltak.[6] Kutatásuk során azokra az igen részletes felvételekre támaszkodtak, amelyeket a Michigani Munkaügyi Hivatal készített bizonyos munkáscsoportok foglalkozta­tottsági és kereseti viszonyaira vonatkozóan. Vizsgálatuk egy nagyobb kutatás része, amely a vidéki és a városi bérszínvonal alakulása közötti eltéréseket és hasonlóságokat, illetve a kettőt összekapcsoló sajátos mechanizmusokat igyekezett felkutatni. Részben ennek is köszönhető, hogy az általuk részletes elemzésre kiválasztott munkáscsoportok kö­zött az építőipari munkások és a vasúti alkalmazottak mellett a mező­gazdasági munkások szerepelnek. Michigan állam gazdaságát nagyon súlyos an érintette a válság, hiszen a munkanélküliség átlagos rátája a vizsgált évben a mezőgazdasági munkások esetében 20,7 százalék, az építői­parban dolgozóknál 27,5 százalék, míg a vasúti alkalmazottak esetében csak 10,4 százalék volt. A kép azonban még drámaibban alakul, amennyiben figyelembe vesszük azt is, hogy a mintában szereplő építőipari dolgo­zóknak 92,6 százalék a volt bizonyos ideig munka nélkül a vizsgált periódus­ban, míg ez az arány a mezőgazdasági munkásoknál 73 százalék a vasúti alkalmazottaknál azonban csak 33,8 százalék volt. Világos, hogy az egyes ágazatokat meglehetősen eltérő mértékben sújtotta a válság. Ráadásul, a mezőgazdasági és az építőipari munkások helyzetét tovább súlyosbí­totta az ezekben az ágazatokban szokásos szezonális munkanélküliség.

Ami a személyes jellegzetességek és a munkanélküliség összefüggé­sét illeti, a mezőgazdasági munkások esetében azt tapasztalták, hogy a német és brit származású munkásokat valamivel kisebb mértékben érintette a munkanélküliség, mint a más etnikai csoportokhoz tartozókat. Az életkor is fontos differenciáló tényezőnek bizonyult, a legrövi­debb ideig a 35 éves munkások voltak munkanélküliek, míg 55 éves korra 3,3 nappal hosszabb munkanélküliségi tartammal lehetett szá­molni. Kisebb mértékben a lakóhely is szerepet játszott a munkanélkü­livé válásban. Az építőipari dolgozók hasonló adatai érdekes módon éppen azt mutatták, hogy ebben az ágazatban a német és brit származásúak valamivel hosszabb ideig voltak munkanélküliek, mint a többi­ek.

Összességében a személyes jellegzetességek ebben az ágazatban meglehetősen csekély magyarázó erővel bírtak. Végül a vasúti alkalma­zottak esetében az etnikai és az életkori tényező a mezőgazdasági munkásokhoz hasonló jellegzetességekkel bírt, s bizonyos mértékig megfigyelhető volt a lakóhely és a betöltött munkakör meghatározó szerepe is. Mindezek alapján a szerzők úgy összegzik eredményeiket, hogy mindhárom ágazatot tekintve, „a személyes tényezők nagyon csekély magyarázó erővel bírtak” a munkanélkülivé válás meghatáro­zásában.[7] Mindez alapvetően megerősíti a korábban hangsúlyozott felfogás érvényességét, vagyis, hogy a munkanélküliség egyenletesen oszlott meg az egyes munkavállalói csoportok között egy-egy ágazaton belül.

Valamivel későbbi időszakkal és országos szintű adatok elemzésé­vel foglalkozik a harmadik amerikai tanulmány.[8] Adatbázisa az 1910. évi országos népszámlálás, ennek alapján azt a kérdést vizsgálta, hogy a 18 és 64 év közötti, nem mezőgazdaságban foglalkoztatott férfiak mekkora valószínűséggel váltak munkanélkülivé, s milyen esélyekkel rendelkeztek új munkahelyek találására. Az 1910. évi cenzus alkalmá­val a havi és heti bérért dolgozók esetében rákérdeztek arra, hogy az 1909-es év folyamán volt-e, s ha igen, hány hétig munkanélküli a megkérdezett, azt is, hogy a felvétel napján, 1910. április 15-én munka­nélküli-e. A mintában szereplők 18,6 százaléka számolt be munkanélküli tapasztalatról a kérdéses évben, az elbocsájtások átlagos tartama 3,93 hónap volt. A bányászatban, az építőiparban és a gyáriparban alkalma­zottak gyakrabban váltak munkanélküliekké, ám viszonylag könnyen találtak új munkahelyet. Fehér gal1éros és szolgáltatási munkakörökben dolgozóknak kisebb volt az esélyük arra, hogy munkanélkülivé válja­nak, de a munkanélküliség tartama hosszabb volt. Ez alól az egyedüli kivételt az állami alkalmazottak jelentették. Az etnikai tényező eseté­ben Robert Margo azt találta, hogy a feketéket a fehéreknél gyakrabban bocsátották el, viszont rövidebb ideig voltak állás nélkül. A külföldön születettekkel összevetve, az Amerikában született dolgozóknak kisebb volt az esélyük arra, hogy munka nélkül maradjanak, ám ha egyszer azzá váltak, nem csupán a friss bevándorlóknál, hanem azok első generációs leszármazottainál is nehezebben kaptak új munkát. Ami a regionális különbségeket illeti, a munkanélkülivé válás esélye nagyobb, tartama pedig hosszabb volt az északkeleti és a nyugati területeken, mint délen és a közép-nyugaton. Érdekes, hogy vidéken nem csupán könnyebben válhatott valaki állástalanná, hanem annak a valószínűsé­ge is kisebb volt, hogy új munkahelyet tud találni magának. Margo összehasonlította a munkanélküliség gyakoriságára és tartamára vonat­kozó 1910-es, illetve 1977–79-es adatokat, és azt találta, hogy a századelőn a hetvenes évek végéhez képest 38 százalékkal nagyobb volt a munkanélkülivé válás valószínűsége, viszont 32 százalékkal nagyobb volt a munkanélküli állapotból való kilépés esélye is.

Margo országos szintű adatok alapján kapott eredményei tehát legnagyobbrészt megerősítik az első világháború előtti korszak és a „modern” munkanélküliség élesen eltérő jellegéről megfogalmazott korábbi felfogást.

Robert Margohoz hasonlóan, az első világháború előtti korszakkal foglalkozó egyetlen nem amerikai tanulmány szerzője, Mark Thomas is az országos adatok mögé „bekukkantva”, az így feltáruló jelentős en eltérő élethelyzetek sokféleségét felvillantva próbálta megállapítani az 1899. és 1913. közötti időszak munkanélküliségének valódi jellegét.[9] A Munkanélküli Biztosítási Tervezet keretében, 1911 és 1913 között felvett adatokra támaszkodott, amelyeket részletesen tartalmaztak az 1913-ban, illetve 1915-ben elkészített ún. Beveridge Jelentések, s ezeket egészítette ki a Nemzeti Biztosítási Törvényt előkészítő vizsgálatainak adataival. A tárgyalt időszakban az átlagos munkanélküliségi ráta egyetlen évben sem haladta meg a 8 százalékot, ami a korszak egészére vonatkozóan 4,7 százalékos évi átlagos rátának felelt meg. Ezek a számok nem csupán a nagy gazdasági világválság csúcspontján tapasztalt arány (22,1 százalék) alatt maradnak, hanem a két világháború közötti kor­szak átlagának is (14,2 százalék). 1913-ban a munkanélküliség időtartama éves szinten nagyjából 4 hét volt, míg a megfelelő adatok 1931-ben 22,5, 1984-ben pedig 32,3 hét voltak. Az egyes elbocsájtásokra eső időtartam 15 nap volt, ami szintén alacsonyabb, mint bármely későbbi periódus­ban. A vizsgált korszakban, egyetlen évben sem volt 17 százaléknál maga­sabb azon munkások aránya, akik 12 hétnél hosszabb ideig lettek volna munkanélküliek, míg ez az arány 1930–31-ben 74 százalék körül mozgott. Ezek az eredmények is egybevágnak azzal a korábban hangoztatott felfogással, hogy az első világháború előtti munkaerőpiac nagyon rugalmasan működött, a munkások gyakrabban, viszont meglehetősen rövid ideig voltak munka nélkül, s a két háború közötti korszakkal tett összehasonlítás – a szerzőt idézve – „mindenképpen egy strukturális váltás meglétére utal a munkaerőpiacon.[10]

Thomas további eredményei szerint jelentős eltérés volt megfigyel­hető a két korszak között abban a tekintetben is, hogy a két világháború közötti időszakban a munkások sokkal nagyobb arányban kény­szerültek arra, hogy földrajzi életterüket is megváltoztatva próbáljanak meg munkát találni. A munkanélküliség társadalmi csoportok közötti egyenletesebb eloszlásának tételét erősíti, hogy az elbocsájtások átlagos időtartamának meghatározásában viszonylag csekély szerepet játszott az életkor, illetőleg a szakképzettség, tehát a személyes jellegzetessé­gek. A fenti tekintetben, 1913-ban csekély különbség mutatkozott az egyes korosztályok között, hiszen átlagosan a leghosszabb ideig (18,36 nap) az 55 és 64 év közöttiek, míg a legrövidebb ideig (13,43 nap) a 25 és 34 év közöttiek voltak munka nélkül. Ugyanakkor, 1938-ban a 60 és 64 év közötti korosztály megfelelő adata 133 nap, s ugyanez, a legrövi­debb tartamú munkanélküliséget elszenvedő 18–20 esztendős korcso­port esetében mindössze 25 nap volt. Ami a szakképzettség szerepét illeti, 1913-ban a szakképzetlen fizikai munkások átlagos munkanélkü­liségi rátája 3,5 százalék, az egyszeri elbocsájtásuk átlagos időtartama pedig 14,1 nap volt. Csak szerény mértékben volt alacsonyabb a szakképzett munkások munkanélküliségi rátája (2,5 százalék), az egyszeri elbocsájtás időtartama pedig az ő esetükben még valamivel hosszabb is volt (16,8 nap).

Milyen következtetések vonhatók le mind ebből az első világháború előtti és utáni munkaerőpiac jellegére? Ahhoz, hogy bármi bizonyosat mondhassunk, mindenképpen további kutatásokra van szükség. Azt azonban máris biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy a „modern”, elég nagy munkaerőpiac bizonyos elemei már az első világháború előtti időszakban is megjelentek, s ebben az értelemben a „modern” szakasz­ba való „átnövés” egyes gazdaságok, régiók, munkavállalói csoportok vagy ágazatok esetében valamivel hamarabb elkezdődhetett, mint azt korábban gondolták. Ezek a tanulmányok arra is egyértelműen felhív­ják a figyelmet, hogy talán nem is érdemes ilyen merev, egymással élesen szembeállított modellekben gondolkodni.

A két világháború közötti korszakkal foglalkozó hat tanulmányban, némileg módosult formában vetődött fel a fenti problematika. A követ­kező kérdésekre kerestek válaszokat a kutat8k: Valóban megtörtént-e a tárgyalt időszakban a korábban emlegetett strukturális váltás a munkaerőpiacon, s milyen szerepet játszott ebben a kormányzati be­avatkozás? Az állami gazdaságpolitika mennyire volt valóban új, mi­lyen mértékben éltek tovább benne a régi elemek, és mennyiben támasz­kodott az új, keynesi közgazdasági elmélet tudatos alkalmazására? Az állami beavatkozásnak egyértelműen pozitiv vagy talán negatív szere­pe (is) volt a munkanélküliség alakulásában, és valóban olyan széles­körű és hatékony volt-e, mint azt néhány évtized távlatából gondolták? Milyen szerepet játszott a munkanélküliség, illetve az ezzel kapcsolatos állami politika a kor nagypolitikai fordulatainak előkészítésében? (Gondoljunk a német fasizmus hatalomra jutására vagy az egyesült államokbeli New Deal-re!)

A „mezőnyt” továbbra is az Egyesült Államokkal, de főként Nagy­-Britanniával foglalkozó tanulmányok uralják, ez alól egyetlen német témájú írás jelent kivételt. Kezdjük is talán ezzel a korszakról szóló tanulmányok bemutatását.[11] Ebben David Corbett, egy régóta gyűrűző vita eldöntéséhez igyekezett hozzájárulni. Arról van szó, hogy a wei­mari köztársaság széleskörű szociálpolitikai intézkedései – többek között, 1927-re egy gyakorlatilag teljes körű munkanélküliség elleni biztosítási rendszer bevezetése – milyen szerepet játszottak a nagy gazdasági világválság időszakában, az állam pénzügyi-gazdasági, majd politikai destabilizálódásában, vagyis közvetve a nácik hatalomra jutásában.[12] A Knut Borcharclt által megfogalmazott tézis szerint a 20-as évek munkavállalóknak kedvező állami politikája következtében szokatlan magasságú munkavállalói reálbérek alakultak ki, ami nagy­ban hozzájárult ahhoz, hogy a vállalkozóknak a válság után nagyon rossz bevétel–költség-arányokkal kellett számolniuk. Mindez a beruhá­zások alacsony színvonalához, magas munkanélküliség kialakulásához, és a gazdaság stagnálásához vezetett. David Corbett, a Munkaügyi Minisztérium adatainak empirikus elemzésével annak a kérdésnek a megválaszolására tett kísérletet, hogy a harmincas években milyen szerepet játszott a munkanélküliség viszonylag gyors mérséklődésében a munkanélküli biztosítási rendszer már Brünning által megkezdett, majd a nácik által folytatott fokozatos leépítése, illetőleg a gazdaság egészének javulása. Matematikai statisztikai módszerekkel azt vizsgál­ta, hogy szoros korreláció figyelhető-e meg a munkanélküli juttatások szint je és kiterjedtsége, illetőleg a munkanélküliségi ráta alakulása között. Lényegében arra a kérdésre kereste a választ, vajon az állami beavatkozás vagy az állam kivonulása a hatékonyabb módszer a munkanélküliség kezelésére. Az általa „keresési” elméletnek nevezett el­gondolás szerint ugyanis, amennyiben a munkanélküli segéllyel meg­szerezhető jövedelmek nagysága jelentősen megközelíti az adott viszonyok között elérhető nettó bérszínvonalat, akkor ez a munkásokat kevésbé ösztönzi arra, hogy mindent megtegyenek új állások felkutatá­sára, vagyis önmaguk járulnak hozzá a foglalkoztatási helyzet súlyos­bodásához. Corbett azt találta, hogy valóban létezett korreláció a munkanélküliségi juttatások szintje és kiterjedtsége, valamint a munkanélküliségi ráta között. A kérdés csak az, hogy ez a felszíni párhuzamos­ság mennyiben ok-okozati összefüggés következménye? Sajnos, e vo­natkozásban Corbett adatai sem szolgálnak egyértelmű bizonysággal, az azonban mindenképp kiderül belőlük, hogy a munkanélküliségi juttatások kiterjedtségében bekövetkezett változások nem az egyedüli és kizárólagos motiválói voltak a munkások munkahely-keresési magatartásának. Ha volt is tehát ok-okozati összefüggés a két Vizsgált tényező között, akkor a közöttük közvetítő mechanizmusok bonyolul­tabbak voltak annál, mint ahogyan azt a „keresési” elmélet hívei gondolták.

Corbett-éhez nagyon hasonló Alan Green és Mary McKinnon prob­lémafelvetése,[13] hiszen ők hasonló adottságokkal rendelkező kanadai és egyesült államokbeli régiók összehasonlításával arra a kérdésre keresték a választ, hogya New Deal intézkedései közrejátszottak-e abban, hogy az Egyesült Államokban olyannyira elhúzódott a válság­ból való kilábalás. Arról van ugyanis szó, hogy egyes közgazdászok és gazdaságtörténészek szerint a New Deal intézkedései túlságosan is merevvé tették a munkaerőpiacot azzal, hogy megnövelték a béreket, megerősítették a szakszervezetek befolyását, a munkanélküli segély bevezetéséveI és a közmunka-programok elindításával pedig lényegében olyan magatartásra késztették a munkanélkülieket, amelyről az imént volt szó Németország esetében. Összességében tehát ezek a lépések nem segítették, hanem éppenhogy hátráltatták a gazdasági kibontakozást. Mint szerzőink rámutattak, Kanadában még a New Deal-nél is mérsékeltebb állami beavatkozás történt, sebből követke­zően, az egymáshoz hasonló kanadai és amerikai régiók összehasonlí­tásával választ lehet kapni a New Deal szerepére vonatkozó kérdésre is.

Módszertanilag igen figyelemre méltó módon „feleltették meg” egymásnak a határ két oldalán elhelyezkedő, hasonló gazdasági adott­ságokkal rendelkező régiókat, melyek a következők voltak: 1. Quebec, illetve Massachusetts, Connecticut, New Jersey, New York és Pennsyl­vania Államok, mivel mindkét régióban a nem tartós fogyasztási cikke­ket előállító ágazatok voltak a legjelentősebbek. 2. Ontario, illetőleg Ohio, Illinois, Indiana, Michigan és Wisconsin államok, minthogy mindkét területen a tartós fogyasztási cikkeket gyártó iparágak ­acélgyártás, autóipar stb. -- uralták a terepet. 3. A tengerparti kanadai tartományok, a Prince Edward-sziget, Új-Brunswick és Új-Skócia, illetve a hasonló berendezkedésű Maine, Vermont és New Hampshire államok. 4. A préri-övezet, Kanadában Manitoba, Saskatchewan és Alberta tartományok, illetőleg az Egyesült Államokban Minnesota, Észak- és Dél-Dakata, Montana, Wyoming és Idaho államok. 5. A Csendes-óceán parti térségek Brit-Kolumbia tartomány, illetve Was­hington és Oregon államok.

A hasonlóságok mellett a szerzők nagyon árnyaltan vették figyelem­be a két ország és az egyes régiók közötti eltéréseket, például a munkanélküliekre vonatkozó statisztikai adatok gyűjtési módszereiben mutatkozó különbségeket, vagy azt, hogy a kanadai gazdaság nagyobb mértékben függött bizonyos kulcs nyersanyagok (réz, nikkel) kiviteli viszonyainak alakulásától. Green és McKinnon eredményei mindene­setre arra utalnak, hogy a kanadai gazdaság nem lábaIt ki gyorsabban a válságból, mint a jóval kiterjedtebb állami beavatkozást „elszenvedni kénytelen” amerikai gazdaság. A szerzők szerint mindez nagymérték­ben megrendíti azt a felfogást, hogy az egyesült államokbeli válság elhúzódásának alapvető oka az állami beavatkozás túlzott mértéke lett volna. A kissé szkeptikusabb, „semleges” megfigyelő ehhez legfeljebb annyit tehet hozzá, hogy a New Deal minden igyekezete ellenére gyorsabb sem volt a kanadainál az amerikai kibontakozás. Tudjuk persze, hogy a New Deal intézkedéseinek jelentőségét nem pusztán a gazdasági hatékonyság közvetlen javítására gyakorolt hatásuk adta.

A munkanélküliséggel kapcsolatos kormányzati politika elemzése áll W. R. Garside tanulmányának középpontjában.[14] A két világháború közötti brit gazdaságpolitika megítélésévei kapcsolatban két, szélsősé­ges vélemény alakult ki. Az egyik szerint a politikának a gazdaság kihívásaira adott válaszai csak jellegzetesen toldozó-foldozó jellegűek voltak, a begyepesedett, régi vágású politikai establishment képtelen volt arra, hogy radikális módon szakítson ortodox gazdaságpolitikai felfogásával és a helyzetre jobban reagáló keynesi elveket alkalmazza. Nagy-Britanniának mindezért súlyos árat kellett fizetnie. A másik szélsőséges felfogás szerint a keynesi tanok nem jelentettek reális alternatívát Nagy-Britannia számára, vagyis hiábavaló erőfeszítés lett volna ilyen megoldások erőltetése. Garside a maga részéről elveti e két nézet merev szembeállítását és e helyett annak konkrét vizsgálatát javasolja, hogy az akkori nemzeti és nemzetközi gazdasági környezet­ben volt-e reális valószínűsége egy radikálisan új gazdaságpolitika alkalmazásának, s melyek voltak a kormányzati szervek valódi motívu­mai egy-egy konkrét gazdaságpolitikai döntés meghozatala kor. Mint ismeretes, a húszas évek brit gazdaságpolitikájának alapelemei az infláció elkerülése, a költségvetés alapvető egyensúlyának és a szabad­kereskedelem elvének megőrzése, a font aranyra való átválthatóságá­nak biztosítása voltak. A gazdaságpolitikusok a munkanélküliséget olyan rövid távú ciklikus jelenségnek tekintették, amelyet leghatéko­nyabban úgy lehet kezelni, ha a piac er6ire bízzák annak megoldását. Ezért helytelenítették az akut problémák csillapításán túlmutató, a költségvetési egyensúlyt, és a deflációs politikát felborulással fenyegető állami közmunka-programok kezdeményezését, mint amelyek csak késleltetik a kibontakozást. Ugyanakkor az 1926-os általános sztrájk megmutatta, hogy a bérek és az egyéb készpénzkifizetések erőszakos és radikális csökkentése súlyos társadalmi és politikai veszélyeket hordoz magában.

A régi elveket tehát bizonyos mértékig új formában, a termelés racionalizálásának - vagyis a szervezés és hatékonyság javításának ­propagálásával igyekeztek megvalósítani. Ez ugyanis a versenyképes­ség megőrzése érdekében oly módon tette lehetővé a hagyományos elv alkalmazását, vagyis a költségek csökkentését, hogy az nem kívánt a korábbiakon túlmutató állami beavatkozást a munkaerőpiacon. 1929­ben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy legalábbis a politikailag elfogad­ható időtartamon belül nem fog sor kerülni a gazdasági élénkülést hozó világkereskedelmi fordulatra, ez a módszer egészült ki otthon, a helyi hatóságok által kezdeményezett, korlátozott jellegű közmunka-progra­mok támogatásával, valamint azzal, hogy megpróbálták a fölösnek vélt munkaerő gyarmatokra költözését ösztönözni, hiszen mindkét megol­dás egybevágott a kormányzati túlköltekezést elítélő felfogással. A harmincas évek elején, az aranyalapról való letérés, a font leértékelése és a protekcionista tendenciák felerősödése valóban jelentős változást sejtetett a gazdaságpolitikában, ám az az érdekes, hogy ezeket az új kezdeményezéseket a kormányzat úgy állította be, mint amelyekre a hagyományos, ortodox célok megvalósítása érdekében van szükség. Az alacsony kamatlábakat az Államkincstár például úgy tekintette, hogy azok segítségével konvertálni lehet az államadósságot és csökkenteni a közkiadásokat. A protekcionista politikát pedig úgy értelmezték, hogy azzal meg lehet állítani a font értékcsökkenését. Garside vélekedése szerint az is fontos szerepet játszott a további, ilyen jellegű intézkedé­sek meghozatalában, hogy mindenképpen el akarták kerülni azt a látszatot – elsősorban a tengerentúli megfigyelők szemében –, hogy Nagy-Britannia semmit sem tanult a harmincas évek elejének pénzügyi és költségvetési nehézségeiből. Részben ennek is tudható be, hogy a munkanélküliséggel kapcsolatos politika középpontjában továbbra is a „túlzott költekezés” megakadályozása állott, a költségvetési egyensúly hagyományos céljának megőrzése érdekében. Különféle intézkedések­kel elérték, hogy bár a munkanélküli-ellátásra mindenki jogosult volt, a konkrét összegek kifizetésekor mégis fontos szerepet kapjon a hagyo­mányos rászorultsági elv figyelembe vétele. A kormányzat a harmincas években is ódzkodott nagyobb közmunka-programok beindításától, amelyek elvonják az erőforrásokat a hatékonyabb magánkezdeménye­zéstől és veszélyeztetik a költségvetés egyensúlyát.

1937-től, a fokozódó fegyverkezésnek köszönhetően mégis egyre erőteljesebbé vált az állami kiadások deficit-finanszírozásának trendje, ám kormányzati körökben egészen 1939-ig uralkodónak volt mondható az a felfogás, hogy a megbékéltetés külpolitikája lehetővé fogja tenni a kormányzat számára, hogy visszatérjen a megszokott gazdaságpolitiká­hoz. Garside véleménye szerint a hagyományos, birodalmi gazdasági keretekhez való ragaszkodás fejeződött ki az 1932-ben megkötött otta­wai megállapodásokban is. Ezek olyan archaikus kereskedelmi rend­szerbe rekesztették Nagy-Brirtanniát, amely a domíniumok számára egyértelmű en nagyobb haszonnal járt. Összegzésként a szerző azt állapítja meg, hogy bár a harmincas években a gazdaságpolitika „össz­nemzetibb orientációjú” lett, mégis alapvetően eseti en, ideiglenesen beavatkozó jellegű maradt és az új közgazdasági gondolkodás kevés befolyást gyakorolt a kormányzati szervek döntéseire. Ezt azonban nagy tévedés lenne úgy értékelni, hogy egyfajta vaskalapos vakságból és tudatlanságból, a kormányzati felelősség érzetének teljes hiányából fakadt volna, hanem sokkal inkább abból a korban uralkodó meggyő­ződésből, hogy nem szabad „megzavarni” a kapitalizmusnak az önnön megújulásáért és túlélésért folytatott „küzdelmét”. Tulajdonképpen arról van szó, „hogy a radikális cselekvés tudatos és folyamatos hiánya önmagában vált tervszerű és céltudatos politikává”. A brit tapasztalat arra is felhívja a figyelmünket, hogy a konvenciók és a „meggyökere­sedett intézményi vélemények”[15] milyen nagy hatást képesek gyakorol­ni a politika alakítására. Az mindenesetre bizonyosra vehető, hogy a húszas, illetve a harmincas évek brit gazdaságpolitikája között nagyobb folyamatosság állott fenn, mint azt korábban általában gondolták.

Garside tanulmányához nagyon szorosan kapcsolódnak Bernard Harris, illetve Anne Digby dogozatai,[16]  hiszen mindketten egy-egy nagy-britanniai szénbányászati régió elemzésével akarták feltárni, a munkanélküliekkel kapcsolatos helyi és kormányzati politika kapcso­latrendszerét. Mint az iméntiekben szó volt róla, az állam még a harmincas években is igyekezett a munkanélküli-ellátással kapcsolatos terhek jelentős részét a helyi, illetve magánkezdeményezések kezében hagyni. Azaz, amikor lejárt az állását veszített dolgozó állami munka­nélküli-segélyre való jogosultságának tartama, akkor a továbbiakban a hagyományos magán- vagy közsegélyezésre kellett támaszkodnia. Ezek elosztási szempontjairól viszont helyi szinten döntöttek, s ezek nem minden esetben egyeztek meg az országos preferenciákkal, a helyi kormányzatok gyakran éppen az országos politikában ellenzéki szerep­ben lévő párt ellenőrzése alatt állottak. Ebből a helyzetből persze számos konfliktusforrás származott. Bár mindkét szerző nagyon óvato­san bánik az általánosítható következtetések levonásával, arra hajlanak, hogy a köz által támogatott magánkezdeményezés sem jelentett megfelelő megoldást a munkanélküliség komplex problémájára. Anne Digby eredményei szerint a kormányzati politikánál liberálisabb helyi szervek munkanélkülisegély-politikája csak nagyon korlátozott közvetlen ha­tást gyakorolt a munkanélküliek magatartására, vagyis nagyobb "bőke­zűségük" az általa tanulmányozott durhami régióban csak kevés mun­kást késztetett arra, hogy feladja új munkahely keresését. A szerző talán még ennél is fontosabbnak tartja azonban azt, hogy a harmincas évek­ben társadalmilag elfogadottabbá vált az a felfogás, hogy a munkás önhibáján kívül is munkanélkülivé válhat. Ebből a szempontból fontos szerepet játszott a munkanélküli segély rendszerének mind szélesebbé válása, minthogy a helyi segélyforrásokhoz való kötődése nem stigma­tizálta a továbbiakban az állását veszített dolgozót.

Utolsónak maradt az egyetlen elmélettörténeti tanulmány.[17] Szerző­je, Haim Barkai áttekinti néhány jelentős, a neoklasszikus iskolához sorolható, illetve ebből az iskolából kinőtt közgazdász – így Alfred Marshall és Arthur Pigou – munkanélküliséggel kapcsolatos felfogá­sát. Marshall álláspontja eléggé közismert, hiszen az ő nézetei, illetve ezek megkérdőjelezése jelentette Keynes egyik kiindulópontját. Barkai mégis kiemelésre méltónak tartja, hogy Marshall olyannyira elfogadta a munkanélküliekkel kapcsolatos korabeli felfogást – jórészt maguk tehetnek helyzetükről –, hogy szinte teljesen elvetette azt a feltevést, mely szerint az üzleti ciklus változásainak bármiféle köze lenne a munkanélküliség alakulásához. Pigou húszas évekbeli nézeteivel kap­csolatban pedig megjegyzi, hogy az ő – de az egész közgazdász szakma számára is – az tette lehetetlenné a megváltozott foglakozta­tási helyzet felismerését, hogy egy inherens módon mikroökonómiai elméleti keretnek – nevezetesen a határtermelékenység elméletének ­egy olyan makroökonómiai problémára történő alkalmazása, amilyen a tartás és tömeges munkanélküliség, magának az alapkoncepciónak az érvényességét kérdőjelezte volna meg. Véleménye szerint a nagy válság sokkhatására volt szükség ahhoz, hogy a szakma szélesebb körűen is elfogadja az új tanokat. Ez azonban még azok számára is nagyon nehéz feladatnak bizonyult, akik egyébként ekkorra már eltávolodtak a marshalli makro-közgazdaságtantól. A maga területén tehát Barkai is a konvenciók és a meggyökeresedett hitek és intézményi keretek jelentős hatására, vagyis az elméleti és gyakorlati kontinuitás fontosságára hívta fel a figyelmet.

A magyar olvasó számára nagyon fontos tanulsággal szolgálhat a cikkek és a szerzők módszertani szempontú, illetve országonkénti számba vétele is. Ami a módszertani megközelítést illeti, a kötet tanulmányait két nagy és két kisebb csoportra oszthatjuk. Egyrészt olyan esettanulmányokról van szó (Carter-Sutch, Hatton-Williamson, Harris, Digby), amelyek egy-egy konkrét régió elemzésével arról akar­nak meggyőződni, hogy a helyi szintű „valóságban” is úgy mentek-e a dolgok, ahogyan azt az országos szintű, agregált adatok mutatják. A másik nagy csoportot azok az írások képezik, amelyek az országos szintű adatok új szempontú, általában kvantitatív módszerekkel törté­nő elemzésével próbálnak meg „bekukkantani” az átlagos számadatok mögé (Thomas, Margo, Corbett, Garside). E két típus között képez igen tanulságos átmenetet Green és McKinnon dolgozata, hiszen ők két ország régióinak összehasonlító elemzésére vállalkoztak. Végül a másik „egyszemélyes” kiscsoportot Haim Barkai elmélettörténeti tanulmánya jelenti.

Ha figyelembe vesszük azt, hogy a cikkek összesen tizennégy szer­zője közül nyolcan amerikai, és csak négyen brit egyetem munkatársai, akkor jól láthatjuk, hogy a munkanélküliséggel foglalkozó tudo­mányosság nem egyszerűen angolszász, hanem sokkal inkább amerikai diszciplína. (Igaz, nem számítottam a brit dolgozatok közé az egyéb­ként izraeli szerző által készített elmélettörténeti tanulmányt, amely jórészt brit tudósokkal, illetve ottani problémákkal foglalkozik.) E két nagy szerzőcsoport mellett mindössze egyetlen izraeli, illetve kanadai kutató árválkodik. Mindez arra utal, hogy nem csupán a magyar történettudomány van lemaradva a munkanélküliség tanulmányozását illetően, ám nem hiszem, hogy ez bármiféle vigaszt vagy felmentést jelenthetne a számunkra.

Unemployment and Underemployment in Historicai Perspectivc. Session B-9, Procee­dings Tenth International Eeonomie History Congress Leuven, 1990. (A munkanélküli­ség történelmi perspektívában. A X. Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszus anyagai alapján) Eds. Erik Aerts and Barry Eiehengreen. Leuven University Press 1990.

Lévai Csaba

 


[1] A kérdés megélénkülő szakirodalmi tárgyalására vonatkozóan, a teljesség igénye nélkül lásd: Bánfalvy Csaba: A „be nem sorolható” munka a szocialista gazdaságban. Társadalomtudományi Közlemények, 1987. 3. szám; Ugyanő: A svéd állami munkaerő-politika elvei és gyakorlata az elmúlt másfél évtizedben. Társadalomtudományi Közle­mények, 1988. 3. szám; Fazekas Károly–Költő János: Munkaerőpiaci kampányok a hetvenes években. Közgazdasági Szemle. 1985. 5. szám; Gábor R. István–Kővári György: A munkaerőpiac állami koordinációja és a bérszabályozás. Gazdaság 1987.4. szám; Gábor R. István: Lépéskényszerek és kényszerlépések. Közgazdasági Szemle. 1988. július–augusztus; Galast Péter (szerk.): A munkaerőpiac szerkezete és működése Magyarországon. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Bp. 1982.; Költő János: A munka­erőpiac hatása a foglalkozási szerkezetre. Közgazdasági Szemle, 1986. 2. szám; Révész Gábor: Munkaerőpiac az 1980-as években Magyarországon. Gazdaság, 1986.3. szám; Szamuely László: A jóléti állam ma. Magvető Könyvkiadó Bp. 1985.; Zboróvári Katalin: A fejlett tőkés országok munkanélkülisége. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Bp. 1988.

[2] Bánfalvy Csaba: A munkanélküliség. Magvető Bp. 1989.

[3] Barry Eichengreen: Introduction. Unemployment and Underemployment in Historical Perspective. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 3–12. o.

[4] Susan Carter and Richard Sutch: The Labour Market in the 1890s. Evidence from Connecticut Manufacturing. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 15–25. o.

[5] Carter–Sutch i. m. 1990. 22. o.

[6] Timothy J. Hatlon and Jeffrey G. Williamson: Unernployrnent in the 1890s. Microc­conomic Evidence from Michigan. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 25-36. o.

[7] Hatton-Williamson: i. m. 1990. 29.  o.

[8] Robert A. Margo: Unemployment in 1910: Some Preliminary Findings. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 51–61. o.

[9] Mark Thomas: Unemployment in Edwardian Britain. A New Perspective. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 36–51. o.

[10] Mark Thomas: i. m. 1990. 42. o.

[11] David Corbett: Unernployrnent Insurance and Induced Search in Interwar Germany. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990.76–88. o.

[12] E vitáról magyarul is olvasható igen jó és korszerű összefoglalás. Lásd: Tomka Béla: Vita a weimari köztársaság bukásának gazdasági okairól. Világtörténet 1987. 4. szám 110–131. o.

[13] Alan Green and Mary McKinnon: Regional Employment in the Depression. A Northern View. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 88–101. o.

[14] W. R. Garside: The Art of Expediency? Britsh Interwar Unemployment Policy Revisted. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichngreen i. m. 1990. 126–136. o.

15.  Garside i. m. 1990. 134. o.

 

[16] Bernard Harris: Voluntary Action and Unemp10yment. Charity in the South Wales Coalfie1d between the Wars.; Anne Digby: Unemp10ymcnt and Welfare Benefits. A Case Study in Interwar Britain. Mindkét tanulmány megtalálható: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 101–111., illetve 111–126. o.

[17] Haim Barkai: The Neoclassical Paradigm and Unemployment. In: Eds. Erik Aerts and Barry Eichengreen i. m. 1990. 61–76. o.