Klió 1993/2.

2. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Kapitalizmus és abolicionizmus

Az utóbbi évek egyik leghosszadalmasabb, elméletileg legérdekesebb szakmai vitája zajlott az American Historicai Review hasábjain 1985 és 1990 között. A vita témája az abolicionizmus képviselte humanista érzület és politika oksági kapcsolata a kapitalista piacgazdasággal, még pontosabban: hogyan ragadható meg a kétségkívül létező kapcsolat, és milyen jelentőséget kell tulajdonítani ennek az összefüggésnek a magyarázat során? Tágabban arról folyt tehát a vita, hogy milyen szálak fűzik össze a társadalmi struktúrát, az emberi gyakorlatot, és a kultúra, az eszmék, az eszmények, egyszóval az ideológia változásait. A vita során előtérbe került fő probléma akörül forgott, hogy mi az értelme a kulturális hegemónia fogalmának és hogyan használható ez a kategória a kulturálisan alátámasztott hatalom vizsgálatakor alkotmányos liberális demokráciák esetében.

A disputát az váltotta ki, hogy Thomas L. Haskell terjedelmes, két részből álló cikket jelentetett meg David Brion Davis 1975-ben publikált számottevő könyvének, The Problem of Slavery in the Age of Revolution, 1770–1823 (A rabszolgaság problémája a forradalom korában, 1770–1823) gondolati érvkészletét elemezve és bírálva. Davis egy évtizeddel korábban, 1966-ban jelentette meg a könyv előzményét: The Problem of Slavery in Western Culture (A rabszolgaság problémája a nyugati kultúrában) címmel, melyben igyekszik bemutatni azokat a szellemi (teológiai és filozófia) alapokat, melyekre hivatkozva hagyományosan igazolták Nyugaton a rabszolgaság intézményét, s melynek felhasználásával a 18. században kezdik megkérdőjelezni annak legitimitását. A fordulat nyomán az angolszász világban egyesek, az abolicionisták a rabszolgaságot tűrhetetlen jelenségként ítélik el, amely foltot ejt a humanista elveken nyugvó civilizáción. Második könyvében Davis a XVIII. század végétől a XIX. század első évtizedeiig tartó periódusban kíséri nyomon azt a folyamatot, hogy Angliában és az Egyesült Államokban hogyan vált az abolicionista érzület olyan kulturális beidegződéssé, társadalmi ténnyé, amely politikai akciók és döntések motiválására is alkalmassá vált. Végső soron ennek a terjedő mentalitásnak az eredménye, hogy Angliában 1833-ban megszületik a rabszolgafelszabadítás törvénye, jóllehet az 1790-es években az abolincionista propagandát ugyanezek a hatalmi körök még jakobinus ideológiai fertőzésként értelmezték.

A vita magját alkotó elméleti problémák megértéséhez röviden a következőkben foglalható össze Davis gondolatmenete. Elhárítja azt a gondolatot, hogy az abolicionizmus jelentkezése és terjedése mögött valamiféle transzcendens eszmény hatott, és kijelenti, hogy a jelenség különböző csoportok és osztályok ideológiai szükségleteit tükrözi vissza. Rámutat, hogy ezek az abolicionizmust világra segítő szükségletek és érdekek természetesen a vallási, jogi és filozófiai doktrínák alkotta, hagyományban fogant kulturális érzékenység közvetítésével hatottak. Csak meghatározott társadalmi körben, adott, szűkebb csoportok között találtak befogadókra, így mindenekelőtt a vallási szubkultúra ként fellépő, kifejezetten kapitalista mentalitást mutató angol kvékereknél. A rabszolgaság intézményének elutasítása, az ellene folytatott eszmei és politikai küzdelem ugyanakkor – állítja Davis módfelett szelektív válasz a munkaerő, az ember kizsákmányolásának egyetemes jelenségére, olyan, amely – öntudatlanul vagy akaratlanul – messzemenően figyelembe vette az új, tőkés vállalkozó osztály érdekeit. S noha Davis nem állítja, hogy az abolicionista törekvések manifeszt célja és tartalma a szabad bérmunkásosztály kiszolgáltatottságának, embertelen helyzetének palástolása, de a probléma súlyának kisebbítése figyelemelterelés és önbecsapás lett volna. Mindemellett úgy véli, hogy a humanitárius nyelv és érzület abolicionizmus formájában történő terjedése, internalizálása meghatározott tőkés magántulajdonosi társadalmi csoportok körében azt jelzi, hogy a tudatos szándékoktól függetlenül működő ideológiáról van szó, amelynek szerepe ezen osztály hegemóniájának fenntartása, sőt megerősítése. A rabszolgaságnak, mint a legembertelenebb társadalmi viszony szimbólumának a heves bírálata – sugallja Davis – azt a funkciót töltötte be a XVIII. és XIX. század fordulóján mind Angliában, mind az Egyesült Államokban, hogy az új vállalkozó tőkés osztálya saját hegemóniáját biztosítani képes kulturális és morális értékrendet állítson fel a maga és a szélesebb társadalom számára. Az abolicionizmus azért tűnhetett erre alkalmasnak, mert úgy definiálta a társadalmi viszonyokat, hogy – szelektíven – kijelölte az emberiesség eszményét igazoló-hitelesítő társadalomkritika tárgyát (a rabszolga társadalmi státust) és implicite mentesítette a lehetséges társadalomkritika alól az ekkoriban kiszélesedő szabad bérmunka jelenségét, melynek maga volt a legfőbb haszonélvezője.

Haskell bírálatának célpontja az a mód, ahogyan Davis a maga alapvetően narratív munkájában a reformgondolkodást, a humanitárius érzületet és mentalitást osztályhoz és érdekhez, közelebbről: egy társadalmi csoport hatalmi hegemóniájának a funkciójához kapcsolja. Haskell szerint, ha csoportérdekből vezetjük le az eszményeket és eszméket, akaratot tételezünk fel, amely tudatosan vagy öntudatlanul is hathat. Az öntudatlan akarat, miként azt Davis az abolicionizmus kapcsán valószínűsíti, önbecsapással jár együtt, magyarán: nem az vezette a rabszolgaság elvi ellenzőit, hogy a maguk hegemón hatalmi helyzetét tegyék morálisan és eszmeileg szilárdabbá, végeredmél1yben azonban ehhez járultak hozzá humanitárius gondolkodásukkal és az általa befolyásolt politikai viselkedésükkel.

Ezt, véli Haskell, empirikusan nem lehet bebizonyítani. S különben is más a társadalmi praxis kulturális jelentése: az eszmei változások forrása valójában a kapitalista piac hatására bekövetkező kognitív vagy kulturális stílusváltás. Mint írja: „Bármilyen hatást gyakorolt is a kapitalizmus megjelenése általában az eszmékre és értékekre az osztályérdek közbejöttével, az emberbarátiság eredetét illető, jóval sokatmondóbb hatását a piacnak az érzékelés vagy megismerés stílusát megváltoztató befolyása révén fejtette ki”. Az, ami emberbaráti irányba terelte a kognitív stílust a piac hatására, nem egy új osztály, vele egy meghatározott érdek megjelenése, hanem a piaci fegyelem fokozódása, és e fegyelemnek, viselkedési kódnak az élet minden szférájába történő behatolása. Aminek a közvetlen folyománya az „oksági láncolat horizontjának kitágulása”, az a tudat, hogy cselekedeteimmel befolyással lehetek távoli dolgokra és eseményekre. Az időben és térben kitágult cselekvési horizont, a piaci rendszer e velejárója, a felelősségérzet új küszöbértékét gyökereztette meg egyesekben vagy kevesekben. Ennek fényében elviselhetetlen bűntudatot kezdett kiváltani a korábban morálisan helytelenített, ám orvosolhatatlan, ezért szükségszerűen rossz, mint amilyen maga a rabszolgaság. A felelősségérzet határainak a kitágulása tehát valamiféle konvenció átalakulásából fakad, hogy ti. milyen határokat szab érzékelésem kauzális befolyásomnak, az emberi cselekedetek hatókörének. Ez utóbbit Haskell recepttudásnak nevezi, amin azt érti, hogy létezik valami gyakorlati technikai szakértelem a cselekvések ok-okozati összefüggéseiről, aminek terjedelmi változása új érzékenységet, a moralitás fogalmának módosulását eredményezi. A recepttudáson és a kauzalitás érzékelésén nyugvó morális konvenciók változásai állnak az abolicionizmus képviselte emberbaráti érzület elterjedése mögött.

Haskell az emberbaráti eszmekör megjelenésének négy történelmi feltételét különbözteti meg. Az első: olyan erkölcsi norma léte, amely erényként írja elő a szenvedő idegeneken történő segítést, tekintet nélkül arra, hogy kényszerítve érezzük-e magunkat. Ez az Aranyszabály, ami szükséges, de nem elégséges feltétele az aktív beavatkozásnak, emberbaráti cselekvésnek.

A második: magunkat is bele kell látnunk a rossz esemény létrejöttének folyamatába, nem mint annak okozóját, hanem mint akinek a be nem avatkozása a feltétele annak, hogy a rossz megtörténhessen.

A harmadik: a saját szerepünk képzeletbeli összekapcsolása a rosszal akkor vezet morális felelősségérzethez és cselekvéshez, ha látjuk annak lehetőségét, hogy befolyásolhatjuk az események menetét, ha vele kapcsolatban rendelkezünk a recepttudással.

A negyedik: ha a rendelkezésünkre álló recepttudás nem kíván rendkívüli viselkedést, hanem rutinszerű, könnyen megoldható eljárásokkal társul, nem heroikus tettre, hanem szokványos, de választható magatartásra ad módot.

Így, ennyiben foglalható össze Haskell provokatív gondolatmenete, amely kétségkívül ráirányítja a figyelmet a jelentés és morális öntudat történelmi változásainak belső mozgásaira. A piac hatására, jegyzi meg egyik szintén érdekes gondolatmenetében, az emberek először is megtanulták ígéreteiket megtartani: ez az alapja minden működőképes szerződéses kapcsolatnak, a piaci kapitalizmus egyik döntő szervező elve. A másik lecke, amit a kor embere megtanulhatott, hogy tudatában kell lennie cselekedetei távolba mutató következményeinek.

Haskell nem tagadja, hogy az érdeknek, a csoportérdeknek van szerepe az eszmények és az erkölcsi értékek formálódásában. A hangsúlyt mégis arra helyezi, hogy a piac nyomán átalakuló kulturális érzékelés változtatott az erkölcsi értékek és a cselekvés viszonyán: a rossz, ami korábban legföljebb passzív belenyugvást keltett, aktivizál, mert már nem fátumként tekintenek rá.

Ezen a ponton csatlakozott a vitához John Ashworth, az Egyesült Államok XIX. század közepi politikatörténetét kutató angol historikus. Ashworth nem tartja kielégítőnek a piac ilyen kitüntetett kezelését, bizonyítékként hivatkozva a nemzetközi piaci kapcsolatokba bonyolódó Dél változatlan rabszolgatartás ára. Nem osztja Haskell nézetét az érdeknélküliség magyarázatában, mondván: meghatározott társadalmi hely kialakít egy sajátos nézőpontot és morális karaktert. Ilyen nézőpontból valaki könnyen térhet napirendre a bérmunka igazságtalanságai fölött, miközben ostorozza a rabszolgaság emberi méltánytalanságát. Ebben kétségkívül belejátszik az érdekeltség.

Gondolatmenetének magva a kapitalizmus morális történetének Haskelltől (és Davistől) eltérő koncepciójában rejlik. Nem a piac, hanem a munkaerő eldologiasodása az az új fejlemény, ami meghatározó. A korlátlan önérdek-érvényesítés parttalanná válása veszélyeket hozott, nevezetesen: a teljes káosz és anarchia állapotának bekövetkeztét. Szükség van tehát olyan intézményekre, amelyek megálljt parancsolnak az önzésnek, kell lenni olyan szféráknak az életben, melyeket nem hat át az önérdek. A századközepi amerikaiak – állítja Ashworth tudatában voltak e kívánalomnak. A rabszolgaság, tehát az élő ember adás-vétele vált bizonyos tőkés körök szemében azzá a területté, ahol meg kell szüntetni a piaci tranzakciókat, az erkölcs, a lelkiismeret ti. tiltja az ember ilyen mértékű eldologiasítását. Az új gazdaság, amely az egyéni érdek primátusán nyugszik, a moralitás olyan fogalmát igényelte, amely elválasztja egymástól a köz- és a magánszférát, más-más morális kritériumot állítva mögéjük. Ennek a nem piaci, nem individualista, nem önző moralitásnak az otthon, a család kultusza és a lelkiismeret a kerete. Az abolicionisták úgy gondolták – fejti ki Ashworth –, hogy a család hathatós ellensúly a a vállalkozó társadalom táplálta szerzési ösztön szellemének, mert csak annak kereteiben talál kedvező otthonra az egyéni lelkiismeret. Ezt az eszményt alapvető en keresztezi a rabszolgaság intézménye, amely tagad minden családi értéket. „Más szóval – írja – a kapitalizmustól az emberiességhez vezető egyik út az otthon, a család és a lelkiismeret megváltozott felfogásán át vezetett. Mivel azt is bizton állíthatták, hogy a rabszolgaság lelassította a gazdasági előrehaladást, nem meglepő, hogy a korábbiakhoz képest mind többek számára tűnt abszolút rossznak."

A vita további menetében újabb pengeváltásokra került sor a megbírált Davis, majd a viszontválaszoló Haskell, Ashworth és Davis között. A vita későbbi fejezeteiből két mozzanat emelhető ki. Davis első válaszában érvként veti be Haskell piaci elmélete ellenében a holland példát. Ha Haskell tézise igaz, hogy a piac járul hozzá a morális tudat, a cselekvési késztetés megváltozásához, az emberiesség eszményének a terjedéséhez, miért nem következett be ilyen átalakulás a kora újkor egyik legfejlettebb, ha nem a leghaladottabb kapitalista, egyúttal rabszolgatartó társadalmában, a holland kereskedő polgárság körében? Davis a holland esetet empirikus bizonyítékként használja fel a spekulatív és történelmietlennek ítélt haskelli problémafelvetés cáfolatára. A kifejezetten fogalmi síkon vitatkozó Haskell nem is tesz kísérletet a holland rejtély empirikusan igazolható megmagyarázására. S ez talán nem is olyan nagy baj, hiszen a kötet előszavában a szerkesztő helyeselhetően megjegyzi: a holland eset érvként történő felhasználása ebben a vitában nem vitt közelebb a probléma elméleti következményeinek tisztázásához, amit egy másik, elvontabb szinten kell lefolytatni az empirikus példák zavarba ejtő eseteinek a kizárásával.

A másik érdekes, új mozzanat Haskell második vitacikkében olvasható, ahol Davis és Ashworth őt ért bírálatára válaszul finomít koncepcióján. Ennek során relativizálja a piac,s vele a kapitalizmus állítólagos szerepét az emberiesség új fogalmának a jelentkezésében. Az – fejti ki – valójában a Norbert Elias értelmében vett civilizációs folyama t eredménye, s mint ilyen, maga is több évszázadon át tartó fejlemény, melynek forrásai sorában a vallási és politikai tényezők épp úgy helyet kaptak, mint a gazdaságiak. Végül visszafogottabban ítéli meg a kapitalizmusnak – a piacnak – az emberiesség elterjedésére gyakorolt hatását, mondván: a kapitalizmus és az emberiesség, látszatra, egymás ellentétei, miután az első az önzés, a második az altruizmus érzületét juttatta érvényre. A kettő párhuzamos léte és terjedése azért lehetséges, mert a kapitalizmus és az emberiesség közös alapja: a széles kauzális horizont, mint adottság. Aminek következtében azt kezdik „kell”-ként, magatartási szabályként követni, amire kellő kompetenciát éreznek, ami képességeik körébe tartozik.

Az angol és amerikai abolicionizmus értelmezése körül lefolytatott vita azért érdekes, mert újra ráirányította a történészek figyelmét az eszmék történetére és a gazdaság- és társadalomtörténet közötti kölcsönös – oksági és valószínűségi – kapcsolatok problematikusságára. Max Weber protestáns etikája óta élénk vita tárgya a vallási érzület, az azt kísérő morál és etika, valamint a gazdasági tevékenység viszonya. Haskell, aki sokat merít a morálfilozófia és a jogfilozófia teoretikus gondolatkincséből, a kapitalizmussal együtt járó morális átalakulás (a konvenciók változása) és kognitív stílusváltás gondolatának a felvetésével egy lépést tett a kapitalizmus valódi kultúrtörténetének a fogalmi alapvetése irányába.

A vita anyagát, valamint David Brion Davis monográfiájának a vita során elsősorban kikezdett fejezeteit Thomas Bender szerkesztette kötetté és látta el útbaigazító előszóval.

Thomas Bender szerk.: The Antislavery Debate. Capitalism and Abolitionism as a Problem in HistoricaHI:lterpretation (A rabszolgaság elleni vita. Kapitalizmus és abolicionizmus, és a probléma történeti értelmezése.) University of California Press, Berkeley, 1992. 325 p.

Gyáni Gábor