Klió 1993/2.

2. évfolyam

ÚJ ELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉSEK

Új tükörben az októberi forradalom (2)

Leszek Kolakowski fejtegetésévei folytatjuk a Klió előző számában megkezdett vitát. Az ismert lengyel történész írásának címe A történelem folytonos újrakezdése.

A szovjethatalom alatt nem lehetett a Nagy Francia Forradalomról beszélni, mert a „nagy” jelzőt az oroszországi forradalom részére tartották fenn, annak is azon szakaszára, amelyet a bolsevikok vívtak meg 1917 októberében. Mai távlatokból szemlélve eltöprenghetünk azon, melyik forradalom volt a „nagyobb”, de nem vonhatjuk kétségbe: a kommunisták hatalom átvételét századunk legnagyobb eseményeként kell értékelnünk. Nem csodálatos eszméiért vagy a maga elé kitűzött célokért, hanem azért, inert semmilyen más politikai fordulat nem befolyásolta ilyen mértékben az emberiség sorsát.

Amikor „orosz forradalomról” beszélünk, általában az 1917 februárjától novemberig terjedő időszakra gondolunk. A szovjet propaganda korábban mindent megtett, hogy minél kisebb jelentőségűnek tüntesse fel a februári forradalmat. Ez részben sikerült: nyugaton még ma is többen azt hiszik, hogy a cári hatalmat a bolsevikok döntötték meg, mégpedig októberben. A „mikor kezdődött valójában a forradalom” kérdésre adott válasz nagymértékben bizonyos történelmi konvencióktól függ. Richard Pipes Az orosz forradalom című remek könyvében azt vallja, hogy a széles értelemben vett forradalmi folyamat már a XIX. sz. végén elkezdődött, szűkebb értelemben pedig 19ü5-től tartott. Éppen ezért – az első forradalom bukása és az azt követő megtorpanás ellenére – 1917 eseményei egyenes következményei voltak a korábban történteknek. A forradalom nem államcsíny. Az orosz forradalom spontán, széles tömegekre támaszkodó megmozdulás volt, amelyet a bolsevikok ügyesen a maguk hasznára fordítottak, hogy diktatórikus hatalmat erőszakolhassanak a népre. E hatalom ideológiai alapja az anarchizmus: az anarchista forradalom rombolja le úgy a politikai intézményrendszert és a társadalmi struktúrákat, hogy a teljes zűrzavart kihasználva saját despotikus hatalmát teremti meg. Más szóval a bolsevik párt nem a „szovjetek hatalmát” kívánta megvalósítani, hanem kizárólag saját diktatúráját. Ennek ellenére a „szovjethatalom” szlogen egészen a rendszer végéig élt.

Miközben az összes korábbi forradalomra érvényes az a banális megállapítás, hogy résztvevői rendszerint nem tudták, mit is tesznek, a bolsevik párt kezdettől fogva teljhatalomra törekedett, és azt meg is szerezte. A többség kétségtelenül hitte, hogy a nem tudni, meddig tartó harcok és önkényuralom után boldog és igazságos korszak virrad az emberiségre. Maga Lenin híressé vált Állam és forradalom című művében (amelyet néhány héttel az 1917 októberében bekövetkezett események előtt írt) a kommunista társadalom anarchista vízióját festette meg. Szavait bizonyára nem cinikus hazugságnak tartotta, hanem maga is hitt bennük. Néhány héttel később azonban megismételte tizenkét évvel korábbi, az első forradalom idejéből származó téziseit a proletárdiktatúráról, tehát a nyílt erőszakon alapuló abszolút hatalomról. Kifejtette, mindaddig sem szabadság, sem pedig demokrácia (éppen ezt a szót használta) nem lesz, amíg a kommunizmus az egész világon nem győz.

A kommunista forradalom, minden történelmi jelentősége ellenére, semmi olyan vonással nem rendelkezett, amely eleve győzelemre ítélte volna. Századunk elejétől számítani lehetett a cári rendszer bukására, nem várhattuk viszont a kommunizmus győzelmét. Az előbbi több előre nem látható körülmény hatására következett be. A legfontosabb szerepet természetesen a világháború játszotta, de egyéb tényezőket szintén meg kell említenünk. Ide tartozik Kornyilov tábornok puccskísérlete, amely – Pipes meggyőző érvelése szerint – csupán Kerenszkij és a köré csoportosultak agyának szüleménye volt. Döntő szerepet játszott továbbá Lenin személye, amit még Trockij sem vont soha kétségbe. Lenint – bár 1919 júliusában a kommunizmus egy esztendőn belüli világgyőzelmét jövendölte meg – igen józan politikusnak tarthatjuk. Igaz, a francia forradalmat illetően azon a véleményen volt, hogy a jakobinusok katasztrofális gazdaságpolitikája ragyogó eredményeket hozott, a „hadikommunizmus” alatt észrevette: szakadék szélére került az ország, így – Robespierre sorsát elkerülendő – még idejében váltott.

Az októberi forradalom után a bolsevikok a cári rezsimből ismert módszereket vezették be, csak éppen új formában, úgymond Oroszország „természetes lelkének” köntösébe öltöztetve. Most annak a folyamatnak vagyunk a részesei, amely negyven évvel korábban, Sztálin halálával kezdődött el. Azóta a totalitárius hatalom életképessége fokozatosan gyengült. Az ellenforradalom – a forradalomtól eltérően – jó hosszú ideig tartott. Többször megtorpant, visszafordult, majd előretört. A sztálinista vezetőknek végig igazuk volt: nem szabad kellemesebb, emberibb és liberálisabb kommunizmust létrehozni, mert ezáltal megsemmisítjük.

Ha Hegel nyomán úgy gondoljuk, hogy a boldog korszakok a történelem fehér lapjai közé tartoznak, a szovjethatalom hetven éve minden volt, csak nem ilyen lap. Mégsem tarthatjuk elvesztegetett korszaknak. Az orosz nép most megváltoztathatja a városok és utcák nevét, visszatérhet forradalom előtti szimbólumaihoz, de nem törölheti ki emlékezetéből az átélt évtizedeket – a mérhetetlen szenvedést, amit saját magának okozott. Nem kezdhet elölről mindent, mintha semmi nem történt volna. Az elkövetkezendő időszakban az oroszoknak viselniük kell nemcsak a szovjet múlt gazdasági következményeit, hanem az emberek mentalitásában bekövetkezett negatív változások hatásait is. A történelmet megátkozhatjuk, de nem törölhetjük ki emlékezetünkből.

Polityka, 1992/45.

Nagy László Kálmán