Klió 1993/2.

2. évfolyam

KÖZÉPKOR

A középkori horvát társadalom marginális csoportjai

A marginális csoportok fogalmi meghatározásával először a chicagói városszociológiai iskola kezdett foglalkozni a XX. század húszas és harmincas éveiben. Az első definíciók a bevándorlókra vonatkoztak, és azokat az embereket jelölték, akik egy időben két antagonisztikus kultúrához tartoznak. A későbbiekben az akkulturációhoz kötötték a fogalmat. A húszas évek végén jelennek meg a bűnözőkről szóló kutatások, majd szociológiai szempontból. mint marginális csoportot kezdik vizsgálni a zsidó gettókat.

A történeti kutatások szempontjából értékes J. Le Goff munkássága, aki a Les marginaux dans l'Occident médiéval (1964) című munkájában kísérli meg a fogalom meghatározását. Le Goff nem határozza meg pontosan a marginális és a társadalomból kizárt csoportok közti különbséget. Az általa felállított csoportok: a társadalomból kizártak (tolvajok, száműzöttek, prostituáltak, eretnekek), a megvetettek (bérencek, betegek, szegények, nők, házasságon kívül született gyerekek), valódi marginális elemek (deklasszálódottak, elmebetegek, uzsorások) és imaginárius elemek (szörnyetegek és fantasztikus lények). Le Goff ezenkívül olyan szempontokat. ellentétpárokat ad a klasszifikációhoz, amelyek alapján meghatározható a marginalitás: vallás-eretnekség, betegség-test, identitás-idegenek és zsidók, természetellenesség, homoszexuálisok, fizikai és szociális stabilitás. állandó lakhely hiánya, deklasszálódás, munka-kéregetés, illetve nem becsületes foglalkozások.

A horvát történészek között T. Raukar foglalkozott munkáiban a marginális társadalmi csoportokkal. Az ő kategóriái: krónikus betegségben szenvedők, eretnekek, politikai bűntettet elkövetők, bűnözők. Megállapítása szerint a dalmáciai társadalomban található marginális rétegek semmiben sem különböztek a korabeli nyugat-európai marginális csoportoktól. Adatai alapján a XVI. század közepén Zára (Zadar) társadalmának csak 1,09 százaléka sorolható ezekhez a rétegekhez.

A fogalom meghatározásakor, ill. a marginális egyének, csoportok, valamint a társadalomból kizártak vizsgálatánál a következő szempontokat kell figyelembe venni:

– ezek az egyének termelő, szolgáltató tevékenységet végeznek-e a gazdasági szerkezetben?

– törődik-e velük a társadalom, nyújt-e valamilyen védelmet számukra?

– hasznosnak tartja-e a társadalom tevékenységüket?

– foganatosítanak-e ellenük törvényi intézkedéseket?

– a társadalom szélére való kitaszítottságuk a saját választásuk-e vagy a társadalmi megítélés következménye?

– alkotnak-e szorosabb társadalmi csoportot?

E szempontok alapján a következő kategóriákat lehet felállítani:

1. a marginalitás nagyon gyenge, illetve nem állandó, a társadalom pozitív véleményt alkot róluk (idegenek, zarándokok, utazók). A cigányok még nem számítanak marginális csoportnak, a zsidók már közel állnak ehhez, társadalmi megítélésük változó;

2. marginális helyzetük folyamatos. külső okokkal magyarázható (szegények, krónikus betegségben szenvedők, fertőző betegek, házasságon kívül született gyerekek);

3. azok a személyek, akik olyan foglalkozást űznek, amelyre a társadalom véleménye szerint szükség van, akiket a társadalom tolerál (prostituáltak, uzsorások, bérencek);

4. bűnözők, akik ellen a társadalom intézkedéseket foganatosít, akik közel állnak a társadalomból való kitaszítottsághoz;

5. azoknak a csoportja, akiknek kitaszítottsága a társadalmi üldözöttség következménye (homoszexuálisok, eretnekek, száműzöttek, kerítők).

A társadalom szélén állók többsége az első rétegekből került ki.

A társadalom a marginális elemekkel szemben bizonyos védekező intézkedéseket foganatosított, intézményeket állított fel, ilyenek az ispotályok, lelencházak; a zarándokok védelmével kapcsolatos a lovagrendek tevékenysége, és a társadalom védekező funkciója nyilvánult meg a zsidó gettók kialakításában is. Az intézmények megjelenésével a társadalomnak az a törekvése figyelhető meg, hogy ezeket a csoportokat is bekapcsolja a jogi, gazdasági szerkezetbe.

A marginális csoport egyik példája a szegényeké. A középkorban a szegényekről alkotott véleményt nem lehet kimondottan negatívnak mondani, Krisztus szegényeinek tartották őket, szerencsétlenség áldozatainak. A szegények megsegítését az anyagi helyzettől függően min

den városi polgár, szervezet, ill, az egyház is feladatának tekintette. Ily módon nyilvánult meg az összetartozás tudata és a kommunális szolidaritás. Az alsó néprétegekkel való törődés sajátos intézménye az ispotály, előzményei a bizánci korba nyúlnak vissza. A középkorban az ispotály a kórház és a menedékhely kombinációját jelentette. Kezdetben a szerzetesrendek alapítottak, de később városok is. A cikk részletes mellékletben és térképen is ábrázolva közreadja a horvátországi ispotályok nevét, alapítóit, működési idejét stb.

A horvát vidékeken ebben a korszakban már megjelentek a török elől menekülők, velük Ragusában például külön tisztségviselő foglalkozott, intézkedéseket hoztak (a későbbiekben inkább a városon kívüli) letelepítésükre.

Damir Karbić: Marginalne grupe u hrvatskim srednjovjekovnim društvirna od druge polovine XIII. do početka XVI. stoljeća. (Marginális csoportok a középkori horvát társadalomban a XIII. század második felétől a XVI. század elejéig) In: Historijski zbornik, XLIV. 1991. 43–76. p.

Bíró László