Klió 1993/2.

2. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Napóleon a korabeli orosz sajtóban és irodalomban

Narinszkij tanulmányában arra vállalkozik, hogy bemutassa, az orosz irodalom és sajtó miként vélekedik Napóleonról, hogy ábrázolja ellentmondásos alakját. A téma gazdag anyagából – a „Politikai újság”, az „Európa hírmondó”, a „Haza fia” és az „Orosz Hírmondó” című folyóiratok közleményeiből, főleg G. Gyerzsavin, N. Karamzin, P. Vjazemszkij, F. Vigel műveiből és a kortársak visszaemlékezéseiből – válogat jó érzékkel. Időrendben haladva tekinti át a franciaországi eseményekkel, Napóleon személyével és tevékenységével foglalkozó írásokat.

Bevezetőjében megállapítja, a francia forradalom híre hamar, már 1789 nyarán eljut Oroszországba. A moszkvai „Politikai újság” 1790. év eleji száma is ezt tanúsítja. A lap kommentálja és értékeli a francia eseményeket, a végbement változásokat az emberi nem új korszakának tekinti.

A szerző érthetőnek tartja e tájékozottságot; hiszen már régóta Franciaország áll az orosz társadalom érdeklődésének középpontjában. Így természetes, hogy a forradalom hírére élénken reagál az orosz irodalom és sajtó, és az események előrehaladtával a politikus Napóleon iránt kezd érdeklődni.

Narinszkij tanulmánya központi részében, mely három fejezetre bomlik, az orosz társadalom Napóleon-képét vizsgálja. Megállapítja, hogy annak alakulása egyrészt az oroszországi politikai változások, másrészt az orosz–francia viszonyban bekövetkező fordulatok függvénye.

Az első fejezetben az 1805-ig megjelent alkotásokat nézi át és elemzi.

Szól arról is, hogy az 1796j1797-es sikeres itáliai hadjárata idején Bonapartéról az orosz külpolitika képviselői elismerően nyilatkoznak, diplomáciai iratokban, feljegyzésekben a korszak „rendkívüli emberének” nevezik.

Ebben az időszakban sorra jelennek meg az első konzul jóságát dicsőítő művek. 1798-ban Gyerzsavin ódájában a különleges tehetséget Sámsonhoz hasonlítja. Az „Európa hírmondó” című folyóirat a „forradalom szörnyét elpusztító” Bonapartét, Karamzin „a sors kegyeltjét, a szerencse gyermekét, a nagy embert” köszönti és ünnepli.

A szerző úgy véli, az ilyen megítélésnek kedvez a kor, I. Sándor „uralkodásának gyönyörű kezdete” (Puskin). Az orosz társadalom jelentős része a haladó reformok sikerében reménykedik; a liberális irányzat kész elfogadni és megérteni a francia forradalom révén hatalomra jutó, annak eredményeit kiválóan hasznosító Bonapartét. A külpolitikában végbement fordulat – megbékélés Franciaországgal és az angolellenes orientáció – elhallgattatja a konzul bírálóit.

A Napóleonról kialakult kedvező kép 1805-ig marad fenn, a királypárti összeesküvők leleplezése és kivégzése, valamint a császárrá koronázás híréről értesülő orosz közvélemény másképpen kezdi megítélni az uralkodót. Narinszkij megállapítja, hogy a franciaországi változások reális elemzésére ekkor kevesen vállalkoznak Oroszországban. M. Kacsenovszkij írásaiban azt fejtegeti, Bonapartét nem hatalomvágya, hanem az új arisztokrácia érdeke juttatta uralomra. Viszont az általánosan elfogadott nézetet ekkor a „Politikai újság” alakítja ki, mely szerint Bonaparte merész vállalkozó, ki trónra jutva megpróbál Európa törvényes uralkodóival egyenrangúvá válni.

A tanulmány második fejezete Napóleon és az orosz társadalom kapcsolatának alakulását a tilsiti békéig követi végig. Hangsúlyozza, hogy az 1805 és 1807 között kedvezőtlenül alakuló orosz külpolitika, a második és a harmadik koalíció felbomlása, majd az előnytelen béke tovább rontja a császárról kialakult képet. Mindenki elítélően ír Napóleonról, a nemes tulajdonságaitól megfosztott császár többféle megjelenítést, értelmezést kap, s az orosz irodalom szimbolikus alakjává válik a korábban szárnyaló sashoz, sólyomhoz hasonlító Bonaparte torz lény, sárkány, Szalovej Razbojnyik vagy Batuval, Timurral, Attilával azonosított zsarnok, hódító lesz.

V. Veljaminov-Zernov költő Óda a háborúról (1806) című művében a nagy, de gonosz, az emberiségnek szenvedést okozó uralkodót énekli meg, Gyerzsavin sátáni lényként, szörnyként ábrázolja.

Narinszkij kiemeli, az 1806. december 6-i cári ukáz nagymértékben hozzájárul Napóleon gonoszságát hangsúlyozó kép országos elterjedéséhez. A társadalom egészét érintő szinódusi hirdetmény – a templomi szolgák túlkapásainak köszönhetően – a császárt, ha nem is antikrisztusnak, de sötét, sátáni erőt megtestesítő lénynek tünteti fel.

A szerző a harmadik fejezetben azt taglalja, hogyan fogadja az orosz társadalom Tilsitet, ahol I. Sándor nemcsak békét köt a korábban szörnyként, gonoszként emlegetett és ábrázolt Napóleonnal, de szövetségre is lép vele. Az új helyzet értetlenséget és elégedetlenséget vált ki, különféle híresztelések és vélemények látnak napvilágot, annak ellenére, hogy 1807. július 17-én cári körlevél intézkedik a francia császár személyének tiszteletben tartásáról, az ebben az időszakban megjelent alkotások viszont arról tanúskodnak, hogy az orosz társadalom jelentős része továbbra is Napóleon-ellenes marad, s ez az ellenérzés a francia–orosz ellentétek mélyülésével erősödik. Gyerzsavin 1807 és 1810 közötti feljegyzéseiben – azt fejtegetve, hogy Napóleon nem mond le az Európa, sőt a világ feletti uralom megszerzéséről – az orosz hadsereg megerősítését szorgalmazza. 1810 után már az elkerülhetetlen összecsapásról szólnak az „Orosz hírmondó” közleményei.

Napóleon európai hódításai, 1. Sándor eredménytelen tiltakozásai az orosz társadalom növekvő izgalmát, elégedetlenségét váltja ki. Ez a helyzet és hangulat ihleti meg I. Kirovot. „A macska és a szakács” (1812) című állatmeséjében az imperátort az ijesztgetésektől és fenyegetésektől vissza nem riadó macskához hasonlítja.

Tanulmánya befejező részében Narinszkij az 1812-es honvédő háború és az azt követő 1813–14-es hadjárat idején született alkotásokból válogat. Ezekből a művekből kitűnik, Oroszországban minden szokatlan lefolyású eseményt a természetfeletti erővel felruházott Napóleonnak tulajdonítanak, pl. az égen 1811-ben feltűnő üstököst. Apokaliptikus jóslatok terjednek, 1812-re jövendölik a 43. életévét betöltő császár bukását. A konzervatívok műveikben az egyház, a vallás ellenségeként, „Robespierre, Marat szörnyűséges törvényeinek követőjeként”, a műveltebb gondolkodók, mint F. Glinka, Ny. Turgenyev, hatalomszerető zsarnokként ábrázolják. Gyerzsavin az imperátort „a köd hercegének, a krokodilok urának”, Zsukovszkij kegyetlen hódítónak nevezi.

1814. március 31-én a győztes szövetséges csapatok bevonulnak Párizsba, Napóleont Elba szigetére száműzik. Bukását Oroszországban különbözőképpen ítélik meg. Karamzin törvényszerűnek tartja azt, s a zsarnok helyébe lépő bölcs uralkodót élteti, Batyuskov viszont a vesztes szobrát ledöntő párizsi nép hálátlanságán mereng. Az orosz sajtó örömmel tudósít az Európában kialakult új helyzetről. A későbbi eseményeket – Napóleon 1815-ös visszatérését, „100 napos uralmát”, majd halálának hírét – csupán az „Európa hírmondó” teszi közzé rövid közleményeiben.

Összegzésében a szerző megállapítja, Napóleon személye 1821 után ugyan már nem áll az orosz társadalom érdeklődésének középpontjában, de továbbra is irodalmi alkotások ihletője marad. Hangsúlyozza, Napóleon hatása Oroszországban a XIX. század folyamán jelentős volt; hozzájárult az orosz nemzeti öntudat kialakulásához, hatott a társadalmi-politikai irányzatok formálódására, az európai politikai életben meghatározó szerepet játszó Oroszországra.

M. M. Narinszkij: Napoleon v szovremennoj jemu rosszijszkoj publicisztikei literature (Napóleon a korabeli orosz sajtóban és irodalomban) Isztorijá SzSzSzR, 1990. 1. 126–138. p.

Bodnár Erzsébet