Klió 1993/2.

2. évfolyam

XIX. SZÁZAD

Osztrák–chilei kapcsolatok 1918-ig

Történeti gondolkodásunk Európa-centrikus. Az Osztrák–Magyar Monarchiáról meg végképp úgy tartja a közhiedelem, hogy szárazföldi nagyhatalom lévén, a Balkánon túlra egyáltalán nem látott. Tény persze, hogy elsőleges érdekei Európához kötötték, de a XIX. századnak főleg utolsó harmadától kezdve az osztrák, majd osztrák–magyar diplomácia mindinkább „felfedezte” magának az Újvilágot és a Távol-Keletet. Előbb kereskedelmi, konzuli, majd diplomáciai kapcsolatokat létesített ezekkel a távoli országokkal.

Még Metternich vette föl a diplomáciai kapcsolatot Brazíliával 1816ban. Mexikóval 1864-ben létesített Ausztria diplomáciai kapcsolatot, de ez Miksa főherceg szerencsétlen expedíciója után megszakadt, és csak 1901-ben került sor az újrafelvételre. 1872-ben Argentínával, Uruguayjal és Paraguayjal lépett a Monarchia diplomáciai kontaktusba, 1901–1902-ben pedig Mexikó mellett Chilével, Bolíviával és Peruval. Konzuli hálózata pedig a XX. század elejére Latin-Amerika minden államára, még az akkor születő új államra, Panamára is kiterjedt. Ahhoz, hogy képet kapjunk az Osztrák–Magyar Monarchia Latin-Amerika-politikájáról globálisan, és szintézis készülhessen, ezeknek a kapcsolatrendszereknek részletes feltárására van szükség.

Waltraud Winkelbauer könyve ebbe a kutatási irányba illeszkedik. Az osztrák történésznő aprólékos, időigényes és fárasztó munkára vállalkozott. Elévülhetetlen érdeme a gazdag anyagfeltárás: a Haus-, Hof- und Staatsarchiv, a Finanz- und Hofkammerarchiv, az Allgemeines Verwaltungsarchiv és a Kriegsarchiv kiadatlan levéltári anyagai mellett bőséges szakirodalomra támaszkodik. A munka három egységre tagolódik. Az első az Osztrák-Magyar Monarchia és Chile diplomáciai kapcsolatait ismerteti, a második a kereskedelmi kapcsolatokkal foglalkozik, a harmadik pedig feltárja, hogy milyen mértékű volt a kivándorlás az Osztrák-Magyar Monarchia területéről Chilébe.

A Chilei Köztársaság 1818. február 12-én proklamálta függetlenségét. Önállóságának elismertetése azonban – ugyanúgy, mint a többi, Spanyolországtól frissen elszakadt latin-amerikai államé – kemény ellenállásba ütközött az európai hatalmaknál. Az európai történelem alakulása ezen a ponton jelentősen kihatott a hispano-amerikai államok sorsára is, ugyanis Napóleon legyőzése után a Szent Szövetség konzervatív restaurációs politikára rendezkedett be, amelybe nem fért bele a dél-amerikai államok elszakadása a Spanyol Királyságtól, még kevésbé az, hogy ezek az országok – a Portugáliától elszakadt Brazília kivételével – szakítottak a monarchikus államformával és köztársaságokká alakultak. Azt akarták, hogy Spanyolország foglalja vissza rebellis tartományait. Ennek a konzervatív európai gondolkodásnak kellett ahhoz megváltoznia, hogy a hispano-amerikai országok függetlenségének diplomáciai elismerésére sor kerülhessen.

A jég a kereskedelem-politika terén kezdett olvadni az 1830-as években, amikor a Szent Szövetség politikai rendszere – most már európai események kapcsán – módosult. 1842 februárjában Metternich hozzájárult, hogy Ausztria kereskedelmi szerződéseket kössön „Montevideóval”, „Buenos Airessel” Chilével, Peruval, Bolíviával és Venezuelával.

A kereskedelmi szerződés alapján Ausztria elkezdte konzuli hálózatának kiépítését Chilében és az 1870-es évekre behálózta az egész országot. Kezdetben tiszteletbeli konzulokkal, azaz főleg európai származású chilei állampolgárokkal működött ez a hálózat. A főkonzulátust Valparaisóban, Chile legnagyobb kikötővárosában állították föl. A XX. elejére a főkonzulátus mellett 12 konzulátus működött az országban.

Az Osztrák–Magyar Monarchia láthatóan sok energiát fektetett a konzuli rendszer kiépítésébe. Winkelbauer a források alapján azonban arra a következtetésre jut, hogy ennek nem politikai céljai voltak. Az Osztrák–Magyar Monarchiának nem voltak politikai ambíciói Latin-Amerikában, így Chilében sem, sőt ebben a tekintetben nagyon visszafogottan viselkedett. Majdnem kizárólag kereskedelem-politikai érdekek motiválták, ennek rendelte alá a konzuli hálózat területi építését is, ezek alapján fejlődtek ki a diplomáciai kapcsolatuk is. Chile földrajzi helyzeténél fogva később került a Monarchia érdeklődése előterébe, és vált potenciális kereskedelmi partnerévé, mint Dél-Amerika keleti-parti államai. Amikor Bruck báró lett Ausztria kereskedelmi minisztere, reformtervet készíttetett, amely azt célozta, hogy Dél-Amerikával a kereskedelmet növeljék. Ez a terv azonban csak részben valósult meg.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában 1867 után a gazdaságban is a liberalizmus vált uralkodóvá. A gazdaság élénkítését és a külkereskedelem növelését a kormányzat szabad kereskedelmi egyezmények megkötésével segítette elő. 1868 és 1871 között kereskedelmi küldöttségeket küldtek Kelet-Ázsiába és Dél-Amerikába. Chilével is ennek eredményeként kötötték meg a kereskedelmi és hajózási egyezményt.

A két ország egymás közötti kereskedelme ennek ellenére csak az 1890-es években élénkült meg, amikor Ausztria termékeinek keresett piacot ezen a területen. Az osztrák igyekezet ellenére a kivitel kisebb volt, mint a behozatal. Ennek okát a szerző abban látja, hogy a Monarchia földrajzi helyzete kereskedelmi szempontból nem kedvező, ezért rászorult német közvetítőkre. Hiányzott az osztrák–magyar kereskedőkből a vállalkozószellem és a rizikó vállalásának készsége. Alig-alig akadt osztrák vagy magyar vállalkozó, aki Dél-Amerikában akart volna kereskedni.

Ez azonban az éremnek csak egyik oldala. A szerző nem szól arról végkövetkeztetéseiben – noha a kereskedelmi kapcsolatok leírásánál kimutatta –, hogy a chilei külkereskedelem aktívumát a nyersanyagkivitel adja, elsősorban a salétrom. És ahogy közeledik az első világháború, ennek a jelentősége fokozottan nő. A háború alatt pedig a központi hatalmak támaszkodni akarnak a közép- és dél-amerikai nyersanyagra. Hogy a két ország kapcsolatai nem kizárólag a kereskedelemre korlátozódtak, annak a kivándorlás volt az oka. Főleg a cseh-morva területekről, később Dalmáciából mentek ki a XIX. század utolsó két évtizedében Chilébe. Az odavándorlás azonban nem volt tömeges. A századfordulón a délszláv kolóniák azzal hívták föl magukra a figyelmet, hogy konzulátusok felállítását követelték érdekeik védelmére. Körükben antimonarchista–pánszláv eszmék terjedtek, amelyek az első világháború alatt egyre több délszláv bevándorlót ragadtak magukkal.

A szerző könyvéhez, amely Chile 1810–1920 közötti történelmét foglalja össze, mellé kelt egy kronológiát, valamint egy Chile-térképet. Ezek nagyban megkönnyítik tájékozódásunkat.

Waltraud Winkelbauer: Die österreichisch–chilenischen Beziehungen vom Vormärz bis zum Ende der Habsburgermonarchie. (Osztrák–chilei kapcsolatok a Habsburg–monarchia felbomlásáig) Köln–Wien: Böhlau, 1988. Lateinamerikanische Forschungen, Bd. 17.

Kozári Mónika